Két férfi ül előttem a lámpássá szeliditett villám fehér fényében.
A testi nélkülözés, vagy talán a bánat, kék karikákat vont szemük körül;
de arcuk napbarnitott, viharvert, kemény.
Ez a két Broll-testvér, Károly és Zsigmond, transzváli burok, a kik ma
Budapesten óhajtanak annyi pénzt szerezni, hogy visszamehessenek
Afrikába harcolni.
Johannisburgban születtek, hollandi apától és német anyától. Mikor
kitört a háboru, ők is fegyvert fogtak s városuk kommandójával
elindultak a harctérre. Ez történt 1899 október tizenkettedikén.
Az egyik négy gyermeket, a másik ötöt hagyott otthon. S ott maradt a
város, tele asszonynyal, gyerekkel; s el-elmaradtak menetközben a
nagyterjedelmü tanyák, honnan csak a bur asszonyok intettek feléjük
bucsut. Az ő uraik is elvonultak már délfelé, a hóditó angolok ellen.
S megkezdődött a harc. A jól táplált, jól fizetett, jól öltözködött
pirosképü angol fiuk harca a nagyszakállu, mogorva, bibliaolvasó
afrikánusok ellen, kiket ez a falánk brit hatalom már századok óta
szorit egyre beljebb a sötét világrészbe.
A Tugela volt az első összeütközés szinhelye. S az aldershoti parádéra
nevelt tejfölösszáju tisztek mosolyogva vezették rohamra a sürü rendekbe
állitott impozáns ezredeket, melyek elgázolták a hindu lázadókat, az
afgán hegyi lakókat, megsemmisitették a zulukat, kiirtották az
asantikat, megtörték a mádi hatalmát és zászlójukat föltüzték Kartum
falára.
Ezek a roszbifen hizott világhóditó legionáriusok álltak ott szembe
(tele önbizalommal) ezekkel a földmivelő parasztemberekkel, a kik
rendetlen csapatokban, csöndes pipaszó mellett várták, hogy mikor kerül
puskázásra a sor.
S már az első ütközet jajkiáltással töltötte be a Hármas királyságot. A
bátor kis tisztecskék százával hullottak el, leteritve egy láthatatlan
ellenség golyóitól. A burok nem barbár bolondok, mint a dervisek, a kik
tizezernyi tömegbe állva vad orditással vetették magukat az angol hadi
sorokra. A minek a vége az lett, hogy a gyorstüzelő ágyuk és gyorstüzelő
puskák elsöpörték őket s e fanatikus seregből egy vértől párolgó,
darabokra szaggatott hustömeg lett.
A bur számot vetett magával: minél több angolt lelőni és minél kevésbbé
kitenni magát a halálveszélynek. Csakis igy birhatja sokáig a küzdelmet.
Tugela után harcolt a két Broll Ladysmithnél, Mafekingnél,
Bloemfonteinnél, Kimberleynél, Allival-Northnál, Strombergnél és végül
Spionkopnál.
Itt Károly kardvágást kapott a fejére, Zsigmond lövést a mellébe.
Ájultan maradtak a csatatéren. Mikor magukhoz tértek, sötét éj volt.
– Károly, élsz még?
– Élek. Van egy kis vized?
– Nincs. De itt hever egy angol csutora.
– Hozd ide!
A csutorában rum volt, megitták. Aztán köpenyegükbe burkolózva vártak.
Fáklyavilágnál jött egy angol ambulancia. Orvosok, betegszállitó
katonák. Sorba nézték a szerteszét heverőket és a sebesülteket
összeszedték. A sötét éjszakában a csatatér minden oldaláról panaszos
jajgatás hallatszott. Károly is kiáltott az orvosokra.
– Angol vagy?
– Nem. Bur.
– Dögölj meg.
Ez volt a felelet, s többet ügyet se vetettek a két magával jótehetetlen
burra. Három napig feküdtek ott, nappal majd megsülve, éjjel dideregve.
Harmadnap jött egy nemzetközi ambulancia, mely a burok oldalán
dolgozott, fölszedte őket s kimosta, bekötözte sebeiket.
Ez történt 1900 február havában. Ugyanez az ambulancia gondoskodott
arról, hogy a két Broll elszállittassék Johannisburgba. Ott családjuk
körében ápolták őket, s mint gyönge rekonvaleszcensek ott voltak akkor
is, a mikor junius 29-én az angolok elfoglalták Johannisburgot.
Ép bur egy szál se volt a városban. Voltak nyomorékok, gyógyulófélben
levők, betegek, s volt aztán egy nagy csomó külföldi, a kik nem ragadtak
fegyvert, hanem a városokba gyülekeztek, hogy alkalom adtán hazájukba
visszatérhessenek.
Az angolok összedobolták ezeket, s becsületszavukat vették, hogy Anglia
ellen nem fognak harcolni. Ennek ellenében paszpartut kaptak, mely
följogositotta őket a városban való szabad közlekedésre. De csak nappal.
A ki este hét után az utcán mutatkozott, azt az angol őrjáratok rögtön
elfogták.
A két Broll is becsületszavát adta, s paszpartut kapott. Igy nyugodtan
éltek otthon julius 13-ig. Ez végzetes nap volt. Éjjel zörögnek Broll
Károly háza kapuján. Kinyitja az ablakot, egy angol tisztet lát, öt
szuronyos katonával.
– Mi tetszik?
– Ön Broll Károly?
– Az vagyok.
– Parancsom van önt letartóztatni.
– Miért?
– Ahhoz semmi közünk. Se önnek, se nekem. De figyelmeztetem, ne
próbáljon szökni, mert a házat katonaság veszi körül.
– Azonnal megyek.
A felesége fölébredt.
– Mi az? Mi történt? Hová mégy?
– A rendőrségre citálnak. Légy nyugodt, mindjárt visszajövök.
Gyorsan felöltözött, megcsókolta az asszonyt, s ki akart menni. Az
ajtóban valamit gondolt: gyujtót gyujtott s átment a gyerekek szobájába.
Nyugodtan aludt mind a négy. Végignézett rajtuk s nehéz sóhajtás tört ki
a kebléből. Kisietett.
Azóta nem látta őket. Hirt se hallott felőlük. Ez volt 1900 julius
13-án. Tessék a kalendáriumba nézni: ma 1901 november 10-két irunk. S ez
csak egy abból az ezer meg ezer családi tragédiából, mely odalent
lejátszódik. De szörnyü erővel markol a szivembe, mert hőse itt ül
előttem, a visszaemlékezésektől ellágyult vonásokkal.
A katonák Broll Károlyt az erődbe vitték, hol már az összes lábbadozó
burok és a külföldi férfiak együtt voltak. Ott volt Károly bátyja,
Zsigmond is.
Három napig laktak az erődben, ekkor egy teljes gyalogezred körülvette s
a vasuti állomásra vitte őket. Itt vagonokba szállásolva négy napot
töltöttek. Hiába könyörögtek, hogy családjuktól elbucsuzhassanak.
Ridegen visszautasitották őket. Megtudták azt is, hogy a tömeges
elfogatás oka az, hogy az angolok összeesküvést fedeztek föl, melynek
célja volt a johannisburgi angol helyőrséget megrohanni, leölni,
raktáraikat fölgyujtani s a vasutat szétrombolni.
Eziránt azonban nem hallgatta ki őket senki, ellenben kihallgatás nélkül
East Londonba szállitották s a _Havarden Castle_ nevü hajóra rakták
valamennyit.
Leirhatatlan, mennyit szenvedtek, a hajófenékbe zsufolva, rossz kosztot
kapva, melyet ugy vetettek oda, mint a kutyának szokás.
Egy hollandus család is volt a kiutasitottak közt, apa, anya és három
gyerek. A gyerekek megbetegedtek s az apa a hajóorvost hivatta.
A doktor ur ezt üzente vissza:
– Én még a hollandi fattyuk drága egészségével is törődjem, mikor
honfitársaim ezrével hullanak el a hollandi golyók zápora alatt? Nem
megyek.
Augusztusban a hajó a hollandi partokra érkezett, hol Flessingennél
kitette a külföldieket. A burokat Londonba vitte. A két testvér (ők
maguk irták igy le nekem) a _Hart Labour_ nevü fogházba került, de semmi
rabmunkát nem kellett nekik végezni. Ellenben összevasalt kézzel egy
félhomályos cellába csukták a két testvért, s itt két hónapig tartották.
Ez idő alatt pusztán száraz és kemény kenyeret kaptak enni. És
deszkapricsen háltak.
A hogy elfogták és becsukták őket kihallgatás nélkül, ugy szabadon is
eresztették. Egy napon a fogház irodájába vezette a Brollokat a fegyőr.
Ott jegyzőkönyvet irtak alá, melyben elismerték, hogy kosztjuk és
kvártélyuk kifogástalan volt, aztán egy-egy shillinget és egy paszpartut
nyomtak a markukba, meghagyván nekik, hogy három nap alatt igyekezzenek
a kontinensen lenni.
Először is nagyot szippantottak a bár angol, de szabad levegőből, azután
beültek egy kis kocsmába, s ettek, a mig kevés pénzükből tartott. Ettek
hust és ittak sört. Mikor az elfogyasztottat kifizették, egy krajcárjuk
se maradt.
Ott állt a két bur London közepén, öt millió angol között, üres zsebbel,
s azzal a kilátással, hogy holnap ujra éhesek lesznek s a milliók közt
nem lesz egy ember, a ki egy falat kenyérrel megkinálja őket.
Bementek egy templomba; a mint belépnek, látják, hogy ott
gyászistentisztelet van. Kiért? Az Afrikában elesett City-beli
önkéntesekért. Feketébe öltözött asszonyok, kis gyerekek töltötték meg a
templomot. S ők a maguk asszonyára, a maguk gyermekeire gondoltak. Hol
imádkoznak most azok ő érettük? Élnek-e, meghaltak-e?
Lementek a kikötőbe s kikerestek egy német hajót. A kapitány
meghallgatta őket, azután egy csomó munkásra mutatott: „Segitsetek
azoknak a hordókat beguritani s elviszlek benneteket Hamburgba.“
Persze, hogy kapva-kaptak rajta.
Ennek egy éve. Egy év óta bolyonganak a kontinensen s fölolvasások
tartásából élnek. Most csak annyi pénzt akarnak szerezni, hogy az e
hónap 24-dikén Nápolyból induló hajón visszatérhessenek Afrikába.
Nem állják már ezt az életet. A családjuk után való vágyakozás
sorvasztja őket. Az angol hóhérkodás boszuvágyat kelt bennük. S az a
tudat, hogy honfitársaik még folyton harcolnak és bur fegyveresre most
nagyobb szükség van, mint valaha, nem hagyja őket nyugton.
Azt mondják: csak egyszer Lorenzo-Marquezben lehessenek, onnan majd
megtalálják az utat a legközelebbi bur kommandóhoz.
… Miközben villogó szemmel beszélnek az eljövendő harcokról és
győzelmekről és Anglia fáradt összeomlásáról: bejön az én aranyhaju
menyecske-hugom a kis három éves fiával, a babsival, s a fickó fényes
tekintetét rám szegezve, csengő hangján fölszólit, hogy adjak neki egy
krajcárt gesztenyére.
A két bur elnémul, összenéz, aztán elfordul. De én látom, hogy a szemük
tele van könynyel.
A maguk kis gyerekei jutottak eszükbe. Remegő kézzel simogatták meg a
babsi haját, de többet egy szót se tudtak szólni.
Mekkora düh, boszu, mennyi fájdalom tanyázhat egymás mellett e fáradt
bujdosók szivében.
Óh, miért nem vagyok én ilyenkor csak két percig gazdag ember!