Uledi egy fokföldi kaffer gyerek volt, a ki ott született a hollandus
farmer istállójában.
A barmokra való felügyeletben és a fehér emberek tiszteletében
nevelkedett föl. A farm volt az ő hazája, mert ott kapott enni, s egy
vackot, melyben meghuzta magát, mikor a hideg záporok ömlöttek a
felhőkből.
Egy este valami karaván haladt arra, s meghált a farmban. Akkor Uledi
egy különös dolgot látott. Az egyik kaffer legény letérdelt, összetette
a két kezét, s az istálló padlása felé nézve, hangosan eldarált valamit.
Mikor elvégezte, Uledi megszólitotta:
– Mit csináltál most?
– Imádkoztam.
– Mi az?
– Kértem a jó Istent, hogy védelmezzen, oltalmazzon engem. S adja meg a
mindennapi kenyeremet. Mert én keresztény vagyok.
– Mi az a keresztény?
– Az a fehér embereknek a vallása. Az egész világon minden fehér ember
ehhez tartozik.
– De te nem vagy fehér ember.
– Bevettek, mert a gazdám pap és ugy látszik, kikönyörögte a fehérek
Istenénél. Mert az hatalmas egy Isten ám, látod, hogy mennyi ásót,
marhát, földet, fegyvert adott a fehéreknek. Mert a merre csak a földön
mégy, mindenütt a fehér emberek uralkodnak és parancsolnak.
– Hát miért nem tette meg ez a hatalmas Isten, hogy ha már keresztény
lettél, az arcodat is fehérre változtassa?
– Mert akármilyen hatalmas is, egy embert ő sem teremthet kétszer.
Uledi sokáig elgondolkozott, végre megszólalt:
– Beszélhetnél a gazdáddal, vegyen be engem is kereszténynek.
– Minek?
– Talán jobb dolgom lesz, ha az a hatalmas fehér Isten vesz a
pártfogásába.
– Jó, majd reggel beszélek, de most legeltetni viszem a lovakat.
Éjfélkor nagy tombolás támadt a tanyán, Uledi fölébredt rá. A kaffer
legény jött vissza a lovakkal, oroszlánok elől menekülve, melyek egyet
le is vágtak. A lármára kijött szekeréből a pap legidősebb fia, s
megértvén, miről van szó, a szerencsétlen legényt többi szolgáival
lefogatta és megkorbácsoltatta. A legény kétségbeesetten jajgatott, de
ez nem használt semmit. Mindaddig verték, mig a kisebbik gazdája azt nem
mondta, elég.
Akkor aztán a legény zokogva, sántán jött vissza az Uledi istállójába.
– Az Isten áldjon meg, hozz egy korsó vizet, hadd mosakodom meg egy
kicsit.
Uledi szaladt vizért, ő maga megmosta az ütések nyomait, melyekből vér
szivárgott elő, aztán megitatta s puha szalmából neki is vackot csinált.
Sokáig tünődött Uledi a sötétben, végre megszólalt:
– Te alszol?
– Nem, – felelt az nyöszörögve.
– Ne szólj semmit reggel a gazdádnak, nem akarok keresztény lenni. Mert
látom, hogy ha a kaffer ember és a fehér ember összevesznek, az ő
Istenük csak a fehér embernek fogja pártját. Te mint keresztény is
kaffer kutya maradsz.
Másnap a karaván tovább haladt, de Uledi azóta künt a végtelen nagy
füves sikságon, lent a folyó mellett, a sziklák között, mikor juhaival
bolyongott, sokat gondolkozott azon, a mit a megkorbácsolt kafferrel
beszélgettek.
Egyszer csak nagyon sok fegyveres ember, egész csapatok kezdtek a farmon
átjárni. A transzváli burok utazgattak sürün arrafelé és titkosan
tanácskoztak a fokföldi hollandusokkal. Uledi, mint lovászgyerek,
gazdájának fiaival szintén ellátogatott egy csomó farmba, a honnan
lövőszereket hoztak el, hogy más tanyákon ismét szétoszszák.
Egyszer Uledi megkérdezett egy öreg kaffert, a ki már emberemlékezet óta
ott szolgált.
– Mi készül itt öreg, hogy olyan nagy a jövés-menés?
– Háboru lesz, fiam. Összevesztek a fehérek, az angolok és a
transzváliak. Nemsokára ölni fogják egymást.
Uledi kerekre nyilt szemmel, bámulva hallgatta. Hát a fehéreknek se egy
Istenük van? Mert különben hogyan engedné meg, hogy hivei, a
keresztények, öldököljék egymást? Tehát külön Istenük van az angoloknak
és külön a transzváliaknak? Leggyöngébb a feketék Istene, ez már
bizonyos. Most majd el fog válni, hogy a fehéreké közül melyik az
erősebb? Az angoloké vagy a transzváliaké?
Ilyen gondolatok forogtak az ő kis tudatlan kaffer-agyvelejében.
Egy napon a gazdája lóra ült a fiaival és elutazott. Hosszabb idő mulva
a gazda maga tért haza, a fiai másfelé mentek hadba. A gazda otthon
elásta fegyvereit és patronjait, aztán napi foglalkozása után látott.
Egy darab ideig csönd volt a farmon és vidékén. Egy éjszaka aztán vad
harci zaj ébresztette föl a tanyát. Lovas és gyalogos angol katonák
leptek el mindent. A gazdát és családját kikergették az udvarra, a
cselédeket is odahajtották egy csapatba. Csillogó fegyverrel száz meg
száz katona állta őket körül. És a tisztek ott a szabad ég alatt
itéletet mondtak a hollandi fölött, a kit lázadónak minősitettek. És
megmondták neki, hogy reggelre agyonlövik. És Uledi látta, hogy a
gazdája elővett egy nagy könyvet s a feleségével együtt letérdelt.
Bizonyosan imádkoznak és Istenüket hivják segitségül… de hiába, mert
hajnalban a hollandit egy fához kötözték és agyonlőtték, az asszonyt
pedig magukkal hurcolták, tovább masirozván.
Az utócsapat aztán nekiállt és a tanya kaffereivel előbb
összetereltetvén a marhákat, fölgyujtott mindent, s kacagva tova vonult.
Nemsokára csak egy porfelhő mutatta a távolban, hogy merre mennek az
Uledi kedves fehér bárányai, tehenei és lovacskái. Uledi maga maradt a
pusztulásnak közepette, holt gazdájával, a kit azonmód a fához kötözve
hagytak. És a fiu megdermedve állt ott, mert érezte, hogy most a
leghatalmasabbat, az angol Istent látta.
Az az érzés támadt benne, hogy fusson rögtön az angol csapatok után és
kérje meg azoknak a papját, hogy vegye be őt kereszténynek. Akkor mégis
legjobban választott.
De előbb holt gazdáját elmetszette a fától, gödröt ásott neki, mélyet,
hogy a vadállatok föl ne kaparják, aztán beletemette, s köveket rakott
rá. Azután az angol csapatok nyomán eliramodott.
Pár óráig ment, mikor erős puskaropogás állitotta meg. Egy kopjén a
sziklák közé bujt. A puskaropogás nem szünt meg. Látott vad vágtatással
arra menekülni angol lovasokat. Utána csönd lett. És akkor Uledi előbujt
és haladt tovább. Nemsokára egy kis völgybe ért, mely tele volt angol
halottakkal. Ezek a gazdája gyilkosai, a farmgyujtók voltak. Megismerte
a hosszu, szőke szakállu tisztet, a kinek vörös kabátja tele volt
aranyzsinórokkal. És a második tiszt és a harmadik tiszt… reggel még
milyen nagy hangon osztogatták parancsaikat, s most ott feküsznek némán,
egymás mellett, fölöttük már keringenek a hatalmas keselyük, ezek az
afrikai sirásók.
Uledi megdöbbent: hát ezek is hiába biztak Istenükben?
A mint ott állt, valaki a nevét kiáltotta. Körülnéz. A gazdájának a
legkisebb fia, a tizenötéves Károly volt, a ki keresztüllőtt lábbal
leesett a lóról, s ott felejtették a holt angolok között.
Uledi odasietett, rövid tanácskozás után hátára vette a kis gazdáját, s
vitte abba az irányba, a melyben a győztes burok eltávoztak. Uledi erős
fickó volt, hát nagynehezen birta, de nem kellett sokáig kínlódnia, mert
farmhoz értek, melyben egy német ambuláns tábori kórház működött egy pap
vezetése alatt.
S miközben az orvosok Uledi hátáról levették és ágyba tették a kis
hollandit, Uledi a pap elé állt és szólt:
– Mynheer, pap?
– Az vagyok, fiam.
– Mondja meg nekem, mynheer, melyik a legerősebb Isten?
Sokáig tartott, mig a pap tisztába jött a kaffer gondolatvilágával és
azzal, hogy mit akar tulajdonképp. Ekkor aztán igy szólt:
– Fiam, csak egy Isten van, a kit mindnyájan imádunk, a ki minden embert
teremtett, téged is, engem is, a feketét is, a fehéret is. Ez az Isten
jó, erős, hatalmas. De ember van sokféle: fekete bőrü, fehér bőrü, sárga
bőrü, veres bőrü. És az emberek rosszak és nem hallgatnak az Isten
parancsára…
– Mynheer, vegyen be engem kereszténynek, mert én szeretném ezt a jó
Istent imádni.
– Beveszlek.
– De nem tudok imádkozni.
– Az, hogy a kis gazdádat ide hoztad a hátadon, többet ér minden
imádságnál. Ezzel már a jó Isten hivei közé léptél. Uledi, te már igazi
keresztény lettél, mielőtt magad is sejtetted. Te itt fogsz maradni
mellettem.