A minap Balaton-Füredre utaztam, s hogy oda juthassak, a déli vasut
reggel hét órakor induló vonatán utaztam el.
Mikor a pályaudvar elé érkeztem, ugyanakkor robogott oda egy fiakker,
sok podgyászszal s egy marcona ezredessel. Az én kocsisom udvariasan
köszönt neki.
– Ki az? – kérdém.
– Steinbrück ezredes. Alatta szolgáltam. A legkegyetlenebb és
leggorombább katona.
Az ezredes stentori hangon kiáltott:
– Hordárok! Egy, kettő, három! Hamar szedjétek le a podgyászt.
Lerakodás közben egy ezüstpántokkal kivert sárga bőrkoffer a bakról a
földre zuhant.
– Szamár! Nem tud vigyázni? – mordult rá az ezredes. – Mars innen,
ügyesebb embert kérek.
Egy ujabb hordár rohant elő, a sipkáját letette a földre, s nagy
alázattal kezdte behurcolni a többiekkel a táskákat, skatulyákat,
köpenyeget, kardot.
Az ezredes botra támaszkodva, végignézte, s aztán kifizette a
fiakkerest. Hogy mennyire imponált a fickónak, kitünt abból, hogy az a
pénzt meg se merte számlálni (hallatlan egy pesti fiakkerestől),
alázatosan köszönt s elhajtott.
Ezután az ezredes két-három embert egyszerüen félreháritva utjából, a
pénztárhoz lépett s elsőosztályu jegyet váltott Siófokra. Majd az
étterembe ment.
– Adjon friss kiflit és szilvóriumot, de ne olyan komiszat, mint a
multkor, mert kiöntöm az ablakon.
A pincér szaladt s az ezredes falatozni kezdett. A pincér rettegve várta
a kritikát, mely bizonyosan kedvező volt, mert az ezredes elhallgatta.
Elsőt csengettek s az ezredes a vasuti szolgák őrült szalutálása közt
kivonult a perronra. Ugy látszik, sokat szokott erre utazni. Ő azonnal a
kalauzhoz lépett s rámordult, de hogy mit mondott neki, azt nem
hallottam.
– Egy elsőosztályu kupénk van csak, kérem, – felelt a kalauz, – s
ezredes ur csak abban az esetben lehet egyedül, ha nincs több
elsőosztályu utas.
– Slendriánság, spórolás, smucigság, – harsogott a kemény katona.
A konduktor vállat vont és sietett kinyitni azt a bizonyos sárgaszövetes
kupét, melybe én azonnal bevonultam. Utánam jött az ezredes, a ki egy
gyilkos pillantással majd kilóditott a tulsó ablakon. De figyelme
csakhamar a hordárok felé fordult, a kik két kézikofferrel és két
skatulyával közeledtek.
– Vigyázz! Ne nyomjátok szét! Föl ne forditsátok a skatulyákat!
A hordárok mély tisztelettel hozták be a holmit s az ezredes a
skatulyákat nagy óvatossággal elhelyezte az ülésen. Az egyik skatulyához
odahajolt és egy kis ideig hallgatózott. Aztán leült és rám nézett.
– Belém fog kötni, – gondolám.
Kinéztem az ablakon, egy olyan ember ábrázatával, a ki tudja, hogy a
legközelebbi jövőben egy ezredes beléje fog kötni.
A vonat elindult s pár perc mulva berobogott az alagut alá. A
sötétségben semmit se láttunk, de én hallottam az ezredes morgását.
Egyszer csak kitört:
– Mégis csak disznóság, hogy az alagutban nem gyujtanak lámpást.
E pillanatban kiértünk a világosságra.
– Bizony disznóság, – feleltem az ezredesnek.
És magamban hozzá gondoltam: Legalább most volna mit eloltani. De ezt
nem mondtam hangosan, mert a mennyire csak lehet, ápolom a hadsereg és a
polgárság közötti jó viszonyt.
Az ezredes, feleletemet hallva, mogorván és bizalmatlanul nézett rám,
mert a tiszta, reggeli verőfény oly vakitóan ragyogott be hozzánk, hogy
igazán komikusnak tetszhetett a vasuti lámpák meggyujtását sürgetni.
Majd levette az egyik skatulya tetejét: egy aranyos drótból font kis
kalickában kanári madár ugrált.
Én pedig elővettem egy szivart és rá készültem gyujtani.
– Ön rá akar gyujtani? – kérdé az ezredes.
– Azt hiszem, jogomban van, hisz ez dohányzószakasz. Itt fityegnek a
hamutartók. Különben, ha ezredes urat bántja a füst, én igen szivesen
lemondok.
– Bánt, – felelt ő kurtán, mire én, egy kissé sértődötten, eltettem a
szivart, de csak azért, mert – mint fentebb emlitém, – mindig ápolni
igyekszem a katonaság és a polgárság közötti jó viszonyt.
Ugy látszik, észrevette bámulásomat a fölött, hogy valaki ezredes létére
annyira férfiatlan legyen, hogy ne dohányozzék, mert egyszerre csak
megszólalt:
– Különben dohányos ember vagyok.
– Igazán? Akkor bizonyosan a szeme fáj, s a füst árt neki.
– Nem fáj az. Hanem én ma nem dohányozhatom, s olyankor nem
szenvedhetem, hogy más füstöljön.
Ez a goromba magyarázat még jobban sértett. De türelem; a fő a polgárság
és a katonaság közötti stb.
– Valami fogadalom veti tilalom alá a mai napot? – folytatám nagyon
nyájasan.
Az ezredes habozott egy darabig, aztán hirtelen kibökte:
– A feleségemhez utazom, Füredre, s ő nem szenvedheti a dohányszagot.
Már két napja koplalok.
A kegyetlen, goromba óriás egy araszszal kisebb lett előttem, mikor
nehéz sóhajjal e vallomást tette. Nagyon szenvedhetett.
– Hja, az asszonyok olyan szeszélyesek, – mondám még mindig nyájasan, –
több, mint kétszáz éve, hogy a dohányt Európába behozták, s az asszonyok
még mindig nem tudtak belenyugodni.
Az ezredes rám bámult; bizonyára szemtelenségnek tartotta
megjegyzésemet, de nem szólt rá semmit. A miből láttam, hogy ő is ápolni
igyekszik a többször emlitett jó viszonyt.
De mivel békés érzelmeim dacára a hadsereg kedvéért semmiféle jogomról
nem mondok le: átmentem a második osztályba szivarozni. Itt velem együtt
nyolcan szivaroztak, s igy a mulasztást rohamléptekkel pótolhattam.
Lepsénynél visszaültem. Az ezredes vizet hozatott, megitatta a kanárit,
kinyitotta a másik skatulyát is, s megöntözte a benne levő gyönyörü
rózsabokrétát is. Az óriás ujabb araszszal apadt. Ugy éreztem, hogy már
elsétálhatna a hónom alatt. A virágot is, a madarat is a feleségének
vitte.
Igy értünk Siófokra, hol az ezredest egy nyulánk, harmincnégy-harmincöt
éves szép asszony várta, a kinek Steinbrück szépen kezet csókolt s
karonfogva mentek a hajóállomásra. Semmi szó, semmi hang, az ezredes
csendes és engedelmes volt. A hordárok, kalauzok, vasuti és hajószolgák
azt tehették, a mit akartak.
A hajó hátulsó részén foglaltak helyet s én a szomszéd kajütből egy
rendkivül érdekes beszélgetést hallgattam ki köztük. Pedig csak a felét
hallottam. Az asszony hevesen, gyorsan beszélt valamit, de csak azt
értettem meg, a mit az ezredes rá felelt: Igy e:
– ??!!!!!
– De édesem…
– !!!!!?
– A mint maga parancsolja, édesem.
– !!!!!!!
– Higyje el, Bertám, hogy nekem sejtelmem se volt róla.
– !!!!!
– Ezer örömmel belenyugszom, angyalom.
Én tisztában voltam az ezredessel. Annyi bizonyos, hogy ha a
legközelebbi háboruban Steinbrück állana a hadsereg élén, nagy baj volna
a monarkiára nézve, ha az ellenséges hadsereg Steinbrücknét állitaná a
maga élére.