Minden gyermeknek vannak kalandos álmai s hánynak álmai tévednek a
tengerész-élet viharos világába! A fél-gyermek és fél-ifju, ki keveset
tud, de annál többet sejt és képzel, élénk rokonszenvet érez e pálya
iránt, melyen ismeretlen világokba, ismeretlen szelid és vad népek közé
eljut az ember, sok tarka-barkaságot lát és képzelete még a
veszedelmeket is oly bájjal ruházza föl, hogy szinte rajongva szeretne
azokkal megküzdeni. Igy keletkeznek az apró Robinsonok, kik elutaznak
nagy titokban a szomszéd faluig, s erősen készülnek „szigetet“
alapitani, mig a husz krajcár zsebpénz fogyatéka, vagy a papa gyors keze
visszatérésre nem kényszeriti őket „sivár“ otthonukba, a zsarnok szülei
házba, melyet gyermekkorában annyira nem tud megbecsülni s a mint aztán
az első lépést teszi az életben, visszasír utána minden porcikája. Még
az apai pipaszár barátságtalan működésére is édes emlékként gondolunk
vissza, pedig akkor, hajh, akkor a szomszédék Dadus gyereke előtt
fogadkoztunk, hogy a kutban elemésztjük magunkat, vagy elbujdosunk a
mindszenti gödrökbe, mert „apussal nem lehet kitartani“… De hova
ragadtál, apai pipaszár!… Én is tengerésznek készültem éretlen eszemmel,
mert azt láttam utazó könyveimből, ifjusági elbeszélésekből, hogy ott
kedves hőseinknek soha egy hajuk szála sem görbül meg. Becsületes
tengerésznek készültem, mindaddig, mig Jókai _Kalózkirálya_ kezembe nem
akadt. Ekkor beláttam, hogy mégis csak jobb élet a – tengeri rablóké s
valami félesztendeig kalóznak készültem. E könyv rendkivüli varázszsal
volt rám. Majdnem kivülről betanultam s mikor pajtásaimmal verekedtünk,
mindenkit egy-egy rablónévvel ruháztam föl. Skudamore, Skyrme, Moodi,
Asphlant képezték csapatomat s én voltam maga Roberts Barthelemy, a
kalóz-király. Tisztességesen dulakodtunk s mi kalózok temérdek vadalmát
és vadkörtét zsákmányoltunk. Ez a korszak kétségkivül gyermekkoromnak
_legsavanyubb_ emlékei közé tartozik.
*
A rokonszenvnek egy csirája azóta mindig megvolt szivemben e romantikus
pálya iránt. A legelső, a legmohóbban elnyelt, a legfogékonyabb ifju
lélek által élvezett olvasmányok hatását nem tudták eltörölni a komoly
tudományok, a szükségesek erős tanulása, professzorok okos igéi, s a mik
ezekre következtek: az élet küzdelmei. És ez a rokonszenv nimbust font
azok feje köré, a kikkel, hadi tengerészekkel, most odalent Triesztben
megismerkedtem: a tenger munkásaival. Ezekről az emberekről akarok
egypár sort irni.
*
Hallgatag, komoly férfiak. Sokat tanultak és sokat tudnak. Olyan
iskolákat végeztek, melyekből nem lehet tudatlanul kikerülni, mert addig
ki nem kerül, mig a szükséges tudományok a kisujjában nincsenek. Az
iskolában való „átcsuszás“ ismeretlen. Mikor kilép, mindent tud, a mit
tudni kell, pedig ez a „minden“ rengeteg sokat jelent, s hozzá nem elég
azt betanulni, hanem önállóan kell mellette gondolkozni, az anyagot
elméjében földolgozni, elrendezni, másképp egy konfuzus fő lesz, melyben
minden ujabb tudomány csak a khaoszt növeli, s mikor ismereteinek
gyakorlati kivitelére kerül a sor, akkor az eredmény egy nagy csütörtök.
Pedig egy ilyen csütörtök százak életébe kerülhet, mikor a legfontosabb,
az elhatározó pillanatban következik be. Mert a hajószörny
meghunyászkodó, engedelmes egy lény, mig tudnak vele bánni, de a
legkisebb hiba, habozás, tévedés: és ő megtagadja a szolgálatot s az
szörnyü, mikor ez a rémitő erő szembe száll a tudatlanság gyöngeségével,
s azt mondja, hogy nem. De a tengerészek nem ismernek habozást.
Elhatározottak, mint egy Napoleon, s valódi tudósok. Egy huszéves kadet
vezetett engem végig a „Tegetthoff“-on, s egy óra alatt a legérdekesebb
modorban, mutatványokkal, előadást tartott nekem a csillagászatból,
fizikából, mechanikából, ágyutanból, a vitorlák kezeléséből, a
golyószórók tudományából s minden kérdésemre a legvilágosabb feleletet
adta. Végül még Beethovenről, Wagnerről és Liszt Ferencről
beszélgettünk, s azzal fejezte be, hogy Zola Emilt nem szereti. Csupa
rokonszenv volt a fiu, napbarnitotta arcával, nyilt tekintetével s
könnyed magatartásával… Mikor elmentem, egy matrózzal egy korsó
édesvizet hozatott, s megöntözte virágait, halkan fütyörészve egy olasz
népdalt.
*
Mert költői kedélyü, ábrándos fiuk ám ők nagyon! A nyugodt tenger
végtelensége filozóffá s csöndes ábrándozóvá teszi őket; a viharos
tenger vad borzalmai fantáziájukat gyujtják lángra, s az ezer alakban
leselkedő veszedelmek leküzdése férfiui önbizalmukat s bátorságukat
növeli nagyra. Imádják a tengert, hogy is ne imádnák, mikor éjszakákon
át abból egy második égboltozat csillagai remegnek feléjük, s ők két ég
között usznak az ürben. Ez az ő gyönyörüségük. Szerelmük a hajóé, ez az
ő hazájuk, az ő családjuk, mely messze idegen tengereken meghordozza
őket, honnan a haza és a család olyan távol. Tenger és hajó, ez a kettő
tölti be lelküket, ezek osztoznak szerelmükön: a földi szerelem egy
nőért való rajongás, s annak boldogsága ismeretlen előttük. A _mézzé
vált tenger_ boldogsága, s a _méreggé vált tenger_ boldogtalansága
ritkán édesiti, ritkán keseriti meg ajkaikat. Mert majdnem coelibátus
alá vannak vetve. Száz közül egy jut ahhoz, hogy megházasodhassék. S
mikor ez az egy ajkához emeli az _arany poharat_, akkor kiragadtatik az
édes otthonból, a frissen rakott fészekből, elnyeli őt a hajó, s elviszi
őt a tenger, s kétszer nyilik a narancsfa virága, mire az amerikai
partokról visszatér… s az asszony ingatag.