A multkor egy társasággal hajóra szálltunk Fiumében, hogy
Lussin-Piccolóba vitorlázzunk. Egy darabig nézegettük magunkat a tenger
sima tükrében, de a nagy többség hamar elunta magát és kártyázni
óhajtott. Ezt a gyógyithatatlan hazai betegséget a magyar ember
mindenhová magával viszi.
Meghivták a kapitányt is, a ki szintén magyar ember volt.
– Köszönöm, én csak a szárazföldön szoktam kártyázni. A hajómon soha.
– Nem öli meg az unalom?
– Az unalom? Ezt egy valódi tengerész nem ismeri.
– Hát mivel foglalkozik?
– Különös kérdés. A tengerrel.
A szárazföldi emberek összemosolyogtak.
– Engedjen meg, kapitány ur, – felelt egy királyi alügyész, – de én nem
értem, hogyan lehet a tengert érdekesnek vagy nagyszerünek találni.
– Én a tengert nem találom sem nagyszerünek, sem érdekesnek. Ilyen
szürke kifejezések nem illenek az én érzelmeimhez. Én a tengert imádom
és remegek tőle.
– Ezt még kevésbbé értjük, – szólt bele egy földbirtokos.
Ekkor keveredtem bele én is.
– Ez, uraim, semmi más, mint a vén tengeri farkas örök lenézése a
szárazföldi patkányok iránt. A tengerészek – ugy-e kapitány? – már azt
is gyávaságnak tekintik, hogy mi a szilárd földet választottuk
lakóhelyünkül. Pedig nem lakhatik mindenki a földgömb nagy ingóságán,
muszáj az ingatlanon is embereknek lakni. Ne vessenek meg bennünket
olyan nagyon. Elvégre a föld és a tenger testvérek.
A kapitány különösen, novellisztikusan szólva: sötéten mosolygott. Szeme
a messzeségben merengett, s tekintete mintegy simogatta a viz felületét.
– Testvérek? – szólt végre egy kis gondolkozás után. – Nem,
uraim, a föld és a tenger nem testvérek, hanem ellenségek. A
legkérlelhetetlenebb, a legádázabb ellenségek.
Megsimogatta a homlokát és lassu hangon folytatta:
– Minden, a mi a szárazföldön él, a tengerben meghal. Minden, a mi a
tengerben él, a szárazföldre huzva meghal. Micsoda óriási ellentét ez!
Van-e még egy ilyen a földön? Micsoda elenyésző dolgok ehhez képest a
földön levő ellentétek: a hegy és a sikság, az éjjel és a nappal, a nyár
és a tél… silányság.
A tenger konok, makacs, legyőzhetetlen, félelmes ellenfél. Erősebb, mint
a szárazföld. Ha az egész szárazföldet belehordjuk a tengerbe, meg sem
látszik, egy ujjal sem lesz magasabb… Ellenben, ha egy még szunnyadó
természeti erő, vagy valami uj csillag vonzó ereje e nagy vizeket
kiemelné medrükből és rázuditaná a szárazra: micsoda óriási pusztulás
lenne abból. Az emberi civilizáció nyomtalanul eltünnék, s Európából
talán csak a Mont-Blanc obszervatóriumának őre maradna meg.
Ilyen hatalmas ellenség a tenger… a föld nem tudna ilyen rohamot
intézni… ha belerobogna, önmagát elpusztitaná, a tenger pedig megmaradna
olyannak, a milyen most.
A kapitány kinyujtotta a jobb kezét.
– Nézzétek! Nem olyan-e, mint egy hanyattfekvő, alvó szörnyeteg. Hogy
emelkedik rettenetes melle, a mint lélekzetet vesz. Az óriás pihen, de
lát, hall és érez mindent, a mi rajta történik. Ki tudja, nem fáj-e neki
az a hosszu barázda, a melyet hajónk vág rajta? Nézzétek milyen nehezen
tud összezárulni mögöttünk… Háromszáz lépésnyire nyulik a hajó nyomán…
Ültetek-e már a tengerparton és bámultátok-e órákon keresztül a tengert?
A mint a hullám lassan gurul felétek és végül fölcsap… Az óriás lesben
áll és nyujtogatja felétek hideg csápjait… huzna le magával a hüvös
mélységbe… Óh, ez borzalmas!
Hát mikor elveszti türelmét és dühödt nyargalással jön a szárazföld
ellen. Micsoda küzdelem ez! Attila és Napoleon ha szembeszállnának
egymással, ez csak béka-egérharc lenne ehhez képest. És az ostromlott
föld nyugodtan állja, bár minden ízében megremeg a csapásoktól, hogy a
tenger vizes körmeivel szaggassa a testét. Tudja jól, hogy az évezredes
ellenség másnapra elcsitul és engedelmesen fogja nyaldosni a tegnapi
sebek helyét.
Félelmes és gonosz a tenger, uraim, de becsületes. Nem csal meg soha,
mindig őszinte.
A föld? Az olyan változékony, mint az asszony. Még alig élveztük a nyár
melegét és gazdag lombjait, már megcsap az ősz hideg szele, s mikor meg
jól esnék az őszi verőfény, már leszáll a hideg köd, s utána a zöld
mezőket betakarja a hólepel. A föld meghal és ujra születik, mint az
ember… a tenger nem hal meg soha, örökké él, örökké változatlan,
egyforma… A tenger épp ilyen volt, mikor Karthagó büszke hajóit hordozta
hátán, ilyen volt, mikor Xerxes seregei átkeltek rajta. Talán ezek a
hullámok emelték a perzsa gályákat, a melyek most is a mi hajónk
oldalához simulnak. Hol vannak az akkori emberek?… Az Akropolis romjai
beszélnek azokról az időkről valamit… De a tenger, mely látta és
hordozta őket, itt van alattunk… Ő köt minket össze az elmult
századokkal, évezredekkel… Hát nem ez a végtelenség, az örökkévalóság
eszméje?
Micsoda hitvány dolog az a föld! Hogy ölik, zuzzák, elnyomják, tapossák
egymást az emberek. Százféle nemzet, százféle vallás, ezerféle érdek
szétszaggatja őket.
A tenger összetart és egyet érez. Egyforma mindenütt. Az Atlanti-óceán
vizcseppjei ugyanazt a nyomást érzik, a melyet az Adriai-tenger
vizcseppjei éreznek. Egyiknek sincs rosszabb dolga, mint a másiknak. A
cseppek gurulnak le-föl, egyszer a fekete mélységbe, egyszer a
verőfényes vizszinre… egyszer a Quarneróban ragyognak, egyszer India
partjait nyaldossák… de egyiknek sincs mit irigyelnie a másiktól…
*
A kapitány elhallgatott. Mély csönd volt. Az alkony párás szürkülete
szállt a fedélzetre.
– Beláthatják, uraim, hogy én a tengeren nem játszhatom bácskaias
kalábert, – szólt mosolyogva a társasághoz.
Mi sem játszottunk.