Mikor a sárga, beteges, őszi nap lebukott a hegyek mögé, s minden tárgy
egyszerre elveszitette az árnyékát, hogy lassan-lassan belemerüljön az
éj egyetlen, óriási árnyékába: én is fölkeltem a gyepről, s elhajitottam
a vastag könyvet kezemből.
Hát nem fogom már sohase megtalálni a legnagyobb humoristát?
Könyvtárakat összeolvastam már, s az irodalomtörténet tanitásai alapján
lázasan kutattam. Elolvastam azokat, kiket már koruk megkoszoruzott;
elolvastam azokat, a kiket csak az utókor fedezett föl. Fölhajhásztam
még azokat az irókat is, a kiket se koruk nem méltányolt, se az utókor
föl nem ásott. A nagyok után következtek a kicsinyek. Az egyikre
ráillett az iskola tanitása szerint megalkotott humorista-mérték, a
másikra nem; a kire nem illett rá, abban rendesen több élvezetet
találtam. Ez megzavart kutatásaimban. Egyéni benyomásaim ellentétben
álltak az irodalomtörténeti és a közfelfogással. A megsebzett Mercutio
végső szavaira láttam érzékenyen elpityeredni a közönséget; engemet
égettek e szók és hasogattak, de egy csepp könnyet se tudtak soha
kisajtolni szememből… Hallottam röhögni a karzatot Lear kis bolondjának
mondásain… Ekkor kicsordultak a könnyeim.
Ki itt a tökéletlen?
A szinész?
Az iró?
A közönség?
Én?
Egyik kérdésre se tudtam megfelelni. Kétségbeestem. Tüzbe a könyvekkel.
Fölhagyok a kutatással: más témát választok doktori értekezésem számára.
Lassan fölballagtam a kertből, melyet megterhelt agyvelőm benépesitett
az irókkal, kik hónapok óta éjjel-nappal, uton-utfélen foglalkoztattak.
Ott dulakodtak a sötétben, lárma, nevetés, káromkodás, jajszavak közt.
Én bünösnek éreztem magamat. Fölbolygattam őket, a nélkül, hogy sikerült
volna a kérdést megoldanom. Mint mikor az akadémia pályázatot hirdet s
aztán senkinek se adja ki a jutalmat.
Minek is vágtam a fejszémet ilyen óriási fába?
A mint a világos folyosóra léptem, a zavaros látományok egyszerre
megszüntek. Agárkutyám fölemelte a fejét s búsan nézett rám, mintha
osztoznék levertségemben. Neki is megvolt a maga szomorusága: itt az
ősz, elhullottak a legyek s ezzel megszünt az ő legfőbb szórakozása: a
légy után való kapkodás.
A szobalány elém lépett.
– Tessék kérem a dolgozószobába menni, egy pap várja.
Besiettem. Egy halványképü, kórházszagu katolikus pap ült iróasztalomnál
s Doré illusztrált bibliájában lapozgatott. Fölkelt.
– Van szerencsém magam bemutatni, én Sima Kristóf vagyok, a szent
Bertalan-kórháznak harminc év óta lelkésze.
– Örvendek. Mivel szolgálhatok?
– Némi irodalmi munkásságomat óhajtanám bemutatni.
– Tisztelendő ur működik az irodalom terén?
– Igenis, a mennyire időm engedi.
– Sok dolga van?
– Óh, nagyon sok. A kórházban ezernél több beteg fekszik s naponkint
öt-hat temetésem van. Őszszel és télen jóformán reggeltől estig temetek.
– S mikor ir?
– Éjjel.
– Sokat dolgozott már?
– Tessék, itt van több évi munkám gyümölcse.
S a szoba közepén levő asztalról egy hatalmas csomagot oda állitott
elém, az iróasztalra. Megnéztem a külső cimet. Szép, gömbölyü betükkel
ez volt a csomagra irva:
_Bohózatok és vig beszélyek._
Hogyan! Ez az ember, a ki évek óta a _Cirkumdederunt me_ szivszaggató
dallamánál egyebet nem hall, a ki özvegyek és árvák koporsó körüli
jajgatásai közt tölti napjait, a ki örökké kórház és temető közt
vándorol, a kinek mindennap lépteit szakadatlanul egy halott követi, a
ki mindig könnyes szemeket, fekete ruhákat, halottakat és haldoklókat
lát, rothadást szagol: ez az ember bohózatokat és víg beszélyeket ir.
Megfogtam a kezét s őszintén, melegen megszoritottam.
– Uram, – szólék, – _ön a legnagyobb humorista_, a kivel eddig életemben
találkoztam.
Bámulva nézett rám.
– De kérem, hisz még nem is olvasta el műveimet, – szólt.
– Nem is fogom elolvasni.
Erre még jobban elbámult.
– Miért nem fogja elolvasni? – kérdé némileg sértődötten.
– Ezzel a csomaggal ön a halált, a megsemmisülést, a végső szomoruságot,
melynek körében életét hivatásszerüleg töltötte, egyszerre megfosztotta
fenségétől, tragikumától s leszállitotta a köznapi dolgok közé, a hová
valók. Mert elvégre mindennap százezren halnak meg s mindenki meghal. A
világbiró Halál hatalmas szárnyaival nem tudta önt fölemelni, sőt
földiebbé, idevalóbbá tette, mint valaha. Érti?
A legnagyobb humorista szótlanul fogta a kalapját s elment. Én pedig
bevontam ablakom függönyét, mert mintha kerti szellemeim haragosan
néztek volna be: nem voltak megelégedve a pályázat eredményével.