Hogy melyik a földön a legokosabb állat, azt nem lehet egyhamar
eldönteni. A legkülönbözőbb állatokról jegyeztek föl a tudósok olyan
dolgokat, melyek azt bizonyitják, hogy többé-kevésbbé minden állatban
van intelligencia. Föltehető, hogy a tengerben uszkáló halnak, bár róla
semmi okosat sem tudunk, van annyi esze, mint például a hangyának. Miért
ne volna? Semmivel se alacsonyabb rangu állat a hal, mint a hangya.
Valószinü, hogy kritikus pillanatokban egyik épp oly elmésen ki tudja
vágni magát, mint a másik. Az állatok egyáltalán sokkal okosabbak,
mintsem mi emberek gondoljuk, a kik értelmüknek állati nyilvánulását nem
is látjuk s csak ott kezdjük észrevenni, mikor az már emberi módon
jelentkezik.
Egypár kis történetet akarok elmondani, melyek okos állatokról szólnak.
Országszerte hires volt annak idején a pannonhalmi okos szamár, mely oly
elmésen huzta ki magát a munka alól, hogy embernek is becsületére vált
volna.
A magas hegyen álló pannonhalmi bencés kolostornak azelőtt volt harminc
szamara, mely a völgyben fekvő városból kettős puttonyokban hordta föl a
vizet a szerzetesek számára. Naponkint többször is megtették az utat, a
meredek hegyen föl és le, a mi nem tréfa dolog egy szamárnak, mely
jobban szeret az árnyékban heverészni, mint a napon, teherrel
gyalogolni.
Egy napon a kocsisok azt vették észre, hogy az egy szuszra felhozott viz
kevesebb, mint rendesen. Két puttony hija van neki. Pedig ők minden
puttonyt megtöltöttek. A felügyelő elrendelte, hogy a szamarakat
szigoruan szemmel kell tartani.
Az volt a szokás, hogy a mint odalent a kutnál a puttonyokat megtöltik s
az állatra ráteszik, a megterhelt szamarakat külön csoportba verték.
Mikor már tiz-tizenkét vizzel megrakott csacsi állt egy csapatban,
egyszer csak azt veszik észre, hogy az egyik füles kiválik az üresen
álló csoportból, óvatosan körülnéz s lassan odasomfordál a megtöltött
puttonyokkal álló kollégáihoz és ott olyan képet vág, mintha bordáit
sulyosan nyomná a teher.
Rögtön jelentést tettek róla a gondnoknak, a ki azt üzente, hogy csak
hajtsák föl a szamarakat a várba.
Odafent a papok mind összegyültek és ugy várták a vizhordók
megérkezését. A leglassabban ballagó szamár, a kit egyre kellett
biztatni, az volt, a melyik üresen haladt.
Kezdődött a puttonyok kiüritése. Az okos szamár megvárta, a mig néhányra
üresen rakták vissza a puttonyt s akkor ujra ravaszul körülnézve, a
kiüritettek csoportjához szegődött, nehogy turpisságára rájöjjenek. – A
dolog oly mulatságos volt, hogy a nézők zajos derültségre fakadtak. A
gondnok pedig kimondta a szentenciát, hogy a szamárnak az légyen
jutalma, hogy a többiek közt mindig üresen járhasson-kelhessen.
A szamár még egy darabig titkolózott és somfordált, de rövid idő alatt
rájött, hogy jámbor fortélyához megkapta a felsőbb beleegyezést. Ettől
kezdve emelt fővel s egész nyiltan csinálta a dolgot. Nagy hire
futamodott és messze földről jöttek bámulni őt.
Hogy a szamár általában mégis buta állat, kitünik abból, hogy vizhordó
kollégái sohse jöttek rá a társuk által élvezett kiváltságra s
egyetlenegy se tett kisérletet annak elnyerésére.
A másik történet szintén szamárról szól s szinhelye Abony. Egy
szódavizgyárosnak volt egy okos szamara, mely mellé kocsis se kellett.
Kis kocsiját telerakták szikvizes üvegekkel, azzal a tulajdonos
megsimogatta, meghuzogatta a füleit, hogy figyelmét fölébreszsze s aztán
belekiáltott:
– Obláth!
Erre a csacsi elindult – egyenesen az Obláth boltjába. Itt Obláth, a
kereskedő, leszedte a maga szikviz-porcióját, meghuzta a csacsi füleit s
belekiáltotta:
– Slézinger!
A bölcs szamár ment kocsijával egyenesen Slézingerhez, a ki szintén
levette az őt megillető szódarészt. Ha azonban Slézinger meg akarta a
csacsit tréfálni s azt mondta neki, hogy „Obláth“, akkor az megvetőleg
hátranézett és nem mozdult. Azt kellett neki mondani, hogy „Kovács“, –
ekkor elindult és visszament a gazdájához.
Gyermekkoromban vett az apám nekünk is egy szamarat, mely a meghalt ukki
vak koldusé volt. Ez az ismert jókedvü adakozók háza előtt megállt s nem
ment tovább, akárhogy vertük is. Csak akkor indult el, ha valaki kijött
a házból s odaállt a kordély mellé. A csacsi nyilván igy kombinált: „Ez
az, a ki kihozta az alamizsnát, most mehetek tovább.“
Zseni Imre halasi birtokosnak volt két szép pejlova, azokon szokott a
tanyára járni. Zseninek az volt a szokása, hogy a mint a városból kifelé
kocsizott, minden befelé jövő parasztemberrel megállt diskurálni, akár
volt fagy, akár nem, akár pusztitottak a hernyók, akár nem. Igy egy óra
helyett három óra alatt értek ki a tanyára. A lovak pedig annyira
hozzászoktak, hogy a mint egy gyalog ember köszönt Zseninek, tüstént
maguktól megállottak.
Nagyon untatta ez a dolog a Jóska kocsist, a ki egyáltalán nem volt
kiváncsi a halasi gazdák belső dolgaira, ellenben nagyon érdekelte őt a
bogárszemü Panna, a ki a Zseni-tanya fölvirágzását söpréssel és
mosogatással segitette elő.
Egy izben azután maga kocsikázott ki a tanyára. Gazdája a városban
maradt.
Jön egy ember, süvegéhez nyul… abban a pillanatban a Jóska ugy odasuhint
a lovak nyaka közé, hogy azok mint a szélvész robogtak tovább. Jön egy
másik gyalogember, a mint a lovakkal egy irányba ér s ezek már megállni
készülnek: csitt-csatt, hangzik hátukon a Jóska ostora s vágtatva
rohantak odább. A hány gyalogember elhaladt mellettük, a lovak
valamennyiért verést kaptak s nemcsak meg nem állhattak, de sőt
veszettül kellett nekik rohanniok a tanyáig. Másnap Jóska ujra a
gazdájával kocsizott a tanyára. Jön az első gyalogember, a lovak már
messziről hegyezték rá a fülüket. A mint pedig közel ér s Zsenire
ráköszönti a szerencsés jónapot: a lovak nagyot rántottak a kocsin s
szágudani kezdettek. Jön a második gyalogos, Zseni már nyitja a száját,
az ember fogja a kalapját, mikor a lovak nagyot ugranak és ragadják
magukkal a kocsit.
– Te Jóska, mi bajuk ezeknek a lovaknak? – kérdi végre Zseni dühösen.
– Nem tudom, kérem, talán nem szeretik a parasztembert.
Denique attól kezdve Zseni Imre nem diskurálhatott kocsiról, – ezekkel a
lovakkal. Eladta a lovait is mérgiben, a helyett, hogy egy olyan Jóskát
fogadott volna, a kinek nincs Pannája.
Sokat hallottunk a tordai okos malacról. Pedig ennek nincs is valami
érdekes históriája.
Tordán a kocsi elgázolt egy malacot, mely az ut közepén hevert és
sehogyse akart fölkelni.
A kapitány a malactulajdonost igy utasitotta el kártéritési keresetével:
„Egy tordai malacnak lehetne annyi esze, hogy a kocsi elől kitérjen.“
Azóta mondják: okos, mint a tordai malac.