_Velence_, 1888 szeptember végén.
Egy verőfényes őszi napon, melynek bája itt százszorta nagyobb s
szomorusága százszorta meginditóbb, mint másutt, mert a természet
haldoklását egy holt városban látjuk, elhatároztam, hogy a velencei
élőholtakkal fogok foglalkozni. Hangulatom, az megvolt hozzá,
élőhalottat is sokat rejtegetnek a márványpaloták. Ezek közül
legérdekesebb, legvidámabb VII. Károly, a kit jogszerüleg két hatalmas
trón, a spanyol és a francia illet meg s tényleg oly távol áll
mindegyiktől, mint akármelyik navarrai öszvérhajcsár, vagy auvergnei
vizhordó. Ismertebb ezen a néven: _don Karlos_, madridi herceg, a ki,
mióta véres háboruit, melyeket sikertelenül folytatott a spanyol
trónért, befejezte, bejárta kétszer a világot s aztán a csöndes
Velencében, a Loredan-palotában huzódott meg.
Mielőtt még őt meglátogattam volna, tudakozódtam róla különböző
emberektől, a kik sok rosszat és sok jót beszéltek felőle. Különböző
alakokban mutatták be nekem. Egyik rész azt beszélte, hogy háboruiban
vérszomjas kegyetlenséget fejtett ki s a meghóditott karlista
tartományokban visszaállitotta az inkviziciót. Most pedig, csöndes
visszavonultságban állandó szálka a velencei férjek szemében, kik a
feleségüket féltik tőle. Sokan minden becsesebb tartalom, ambició nélkül
való élvhajhász kalandornak festették előttem, a ki egy szép asszony
szép szemei után végigrobog Európán s szivesen lemond érte ősi jussáról,
a spanyol trónról. Velencében különben vidám életet él s ugy mutatja,
hogy nem érdeklődik a politika iránt. A város szegényeivel, – hogy végre
a jóra is áttérjünk, – sok jót tesz s kétszázra rughat azoknak a száma,
a kik az ő alamizsnáiból élnek. Azt mondják rá, hogy teheti, mert csak
legutóbb is Chambord gróftól negyven millió frankot örökölt.
Jótékonysága dacára a velenceiek nem becsülik meg és sokszor
inzultusoknak van kitéve, egyszer pedig formaszerü zendülés volt ellene,
melyet a katonaságnak kellett elfojtani. Olaszországban most az a jelszó
„ni dieu, ni maitre“, a mit magyarra ugy lehetne leforditani „nincs
mennyország, se pokol“; a rengeteg sok templomba csak a turista jár,
hivő nem s a papoknak egyéb dolguk sincs, mint a kávéházban dominózni. A
nép csak babonás, de nem vallásos s képzelhető, hogy ilyen érzület
mellett „sa majesté trés chatolique“, a hogy don Carlos magát nevezi, a
nép előtt semmi különös tiszteletben nem áll. Egyszer megtörtént, hogy
mikor a Lidón kiszállt a kis gőzösről, a hajósok kirántották lábai alól
a deszkát, egy más alkalommal pedig megmérgezték gyönyörü két kutyáját.
De ő mégis szereti Velencét.
A velencei társasélettől teljesen távol tartja magát. Megvan neki a maga
külön kis társasága, mely áll két kamarásból (spanyol grófok), egy
titkárból, a ki szintén spanyol ember s Iturbide hercegből, a kit
hajdanában Miksa, a szerencsétlen mexikói császár trónjának örököseül
szemelt ki. Mindannyian csinos fiatal emberek, világfiak. Csak asszony
nincs a háznál; Don Carlos felesége Ausztriában él és ők nagyon ritkán
vannak együtt. Ezzel a kisérettel jár ki a Lidóra, sétál a Szent-Márk
téren s yachtozik az öbölben, ha kedvező szél borzolja a tengert.
Látogatásomat egy Rimji nevü magyar festő közvetitette, kivel Velencében
ismerkedtem meg s a ki bejáratos don Carlos házához. Gondolában
eleveztünk a Loredan-palotához, mely a nagy kanális mentén van s
bejelentettük magunkat. Másnap délután három órára kaptuk a találkozót.
Mikor másnap gondolánk a csatornán megjelent, a Loredan-palota előtt
élénk mozgás támadt. Hat hófehér tengerészruhába öltözött gondolás
azonnal sorfalat képezett.
Ezek don Carlos saját matrózai, a kik karjukon és szalmakalapjukon
Bourbon-cimeres fekete szalaggal még most is gyászolják Chambord grófot.
A csapat szalutált s mi beléptünk a lépcsőházba, hol halalaku kis
csónakok, vitorlák, evezők, tengeri növények voltak csoportositva.
Feketébe öltözött inas fogadott s vezetett föl bennünket márványlépcsőn
az első emeletre, a hol a csinos fiatal titkár üdvözölt s az elfogadó
terembe kalauzolt. Azzal ott hagyott és „monseigneur“-ért, don Carlosért
sietett.
A képeket kezdtem nézni. Pár pillanat mulva erős léptek zavartak föl:
magam előtt láttam don Carlost, a legszebb férfit, a kivel valaha
életemben találkoztam. Fölkeltem s mig ő a kétrét görnyedt titkárt
elbocsátotta, magával szemben leültetett. Körülbelül negyven éves,
koromfekete haju, bajuszu, körszakállu, ölmagas termetü, rendkivül
elegáns ember. Hosszu szempillái alól azzal az álmatag tekintettel néz
maga elé, mely annyira elbűvöli a nőket. Nyakkendőjében a tű
Bourbon-cimer, kézelőgombjai szintén ezt viselik.
Azzal kezdte, hogy nagyon örül, hogy egy magyar ujságirót lát magánál. A
magyarokról sok dicséreteset, szépet hallott, ő alatta is szolgáltak
magyarok a karlista háborukban, a kik mind igen vitézül harcoltak. S
erre azt kérdezte, hogy ösmerek-e egy Kovács nevü magyar embert?
– Valami kétszázat, monseigneur, ez nálunk nagyon elterjedt név.
– Az én Kovácsom zászlóm alatt kapitányi rangra vitte, vakmerő legény
volt s ha jól emlékszem, Pueblánál ellőtték a féllábát. További sorsáról
nincs tudomásom.
– Számit-e arra, hogy valaha a spanyol trónt elfoglalja?
– Élő jogomról soha le nem mondok. S hiszem, hogy Spanyolország egy
napon a legitimitás terére lép s meghiv. Krisztina pártja gyönge:
összemorzsolódik a republikánusok és a karlisták közt. A vagyontalan
munkások republikánusok, a birtokos osztály, a legkisebb parasztbirtokos
is, mind karlista. Kivált az éjszaki tartományok: Ó- és Uj-Kasztilia,
Arragonia, Navarra, Katalonia, Valencia, Biscaya és Guipuzcoa, hol
1872-től 1876-ig háboruskodtam.
– S összeköttetésben van-e pártjával?
– Folyton. A spanyol előkelőségek nagyon sokan meglátogatnak, s
általában minden spanyol, a ki Velencébe jön, fölkeres, hireket hozván.
Koronként manifesztumot bocsátok ki népemhez, megmutatni, hogy élek, s
várom igaz jogom elismerését. A kik a karlizmusz utjában állnak, azok a
kétes exisztenciák, a kik nem a haza, hanem a maguk javán dolgoznak, a
kik minden ügyet szolgálnak és minden ügyet elárulnak, a kiknek egész
hatalmuk a tele kaszárnyákon alapul. Ezek rettegnek tőlünk. A mi pártunk
nem ilyen emberekből áll. Nekünk elveink vannak, ellenségeinknek
nincsenek. Mi bennünk él a hit. A karlista harcos hű szolgája a
katolikus hitnek, melylyel a madridi kormány igen keveset törődik. A
karlista katona hű szolgája a királynak, a kit Isten első harcosának
tekint; szenvedélyesen szereti királyát, mert az ő szemében látja
perszonifikálva a hazát. Szenvedélyesen félti hazája méltóságát,
becsületét és függetlenségét. A maga dicsőségére nem büszke, de a mult
nagyságán és az ősök dicső emlékén föllelkesül. A karlista harcos tüzes,
rettenthetlen és önzetlen. Életét mindig kész föláldozni, becsületét
soha. A halállal szembeszáll, mert tudja, hogy lelke halhatatlan.
Szerény a maga hősiségében, s fönséges, a nélkül, hogy maga is tudna
róla. A navarrai paraszt, királya zászlója alatt az önmegtagadás
valóságos csodája, klasszikus magasságra emelkedik.
Don Carlos szemei ragyogtak, mig e dolgokat beszélte. Égő szivarával
hevesen gesztikulált s a spanyolosan, mély torokhangon kiejtett francia
szók csak ugy tódultak ki ajkán.
– A karlizmus – folytatá – egy neme a politikai hitvallásnak („une sorte
de religion politique“), mely istenét és királyát teszi kultusza
tárgyává s az erkölcsi fenség csodás látványát nyujtja a világnak. A
karlista háboru szakasztott mása a vendée-iek harcának a francia
forradalom ellen: nálunk ugyanazzal a nemes fölbuzdulással, erélylyel,
ugyanazon rettenthetetlenséggel, önzetlenséggel s hősies
igénytelenséggel találkozunk. A karlista mozgalom épp ugy semmiből lett,
mint a vendéei, de ott épp ugy, mint itt, találkoztak bátor szivek és
férfiak a gáton. S mozgalmunk tisztán spanyol, nemzeti mozgalom volt,
mig ellenségeinknek porosz ágyuk és francia jóakarat jöttek segitségére.
Ezek buktattak el, nem Spanyolország.
– S hogy van az, hogy a külföld jóakarata nem monseigneur felé fordult?
– Mert Európában a forradalmi szellem dominál s ez tudja, hogy én neki
esküdt ellensége vagyok. Én képviselem az igazi monarhiát s az igazi
katolikus hitet. A forradalom üldözi a legitim királyt, mert ő a
hazugság, a király pedig az igazság. A király a jogot képviseli, a jog
pedig legnagyobb akadálya a forradalomnak, szándékai megvalósitásában. A
legitimitás nem egyéb, mint a rend eszméinek összefoglalása, melyen az
állam nyugszik; ennek gyökerei megvannak az emberi lelkiismeretben, a
népek jobb érzésében, a család szervezetében s a történelemben; a
forradalom ellenben egy állandó összeesküvés a rend ellen, örökké a
lelkiismeret kiforditásán dolgozik, a családot elavult intézménynek
tekinti, a történelmet pedig egy század óta meghamisitja. Ezért támadta
makacsul az én királyságomat, mert tudja, hogy mit jelent rá nézve egy
ilyen királyság: az igazi katolikus királyság. A forradalom a
katolicizmust legkérlelhetetlenebb ellenségének tartja s ebben igaza
van. A katolicizmus mindazt kárhoztatja, a mit a forradalom ajánl. A
katolicizmus a legnagyobb társadalmi és erkölcsi erő, mely a forradalom
romboló munkájával szembeállitható. Én a katolikus ügy szolgálatának
szenteltem magamat s célom volt megmenteni Spanyolországot,
visszahelyezvén azt a régi hit szilárd alapjaira.
– Engedjen meg, monseigneur, ellenségei éppen azt hozták föl igen
sokszor ön ellen, hogy a régi katolicizmust akarja visszaállitani,
Torquemadáival s máglyáival együtt.
– Tudom, hogy azzal vádoltak, hogy az inkviziciót akartam ujra behozni s
a papok egyeduralmát biztositani minden polgári dologban. Komoly emberek
előtt fölösleges megcáfolnom az ilyen rágalmakat. Kétségtelen, hogy
magammal vivén Spanyolországba a katolikus vallás és szertartások
tiszteletét, biztositanám a klérus számára is azt a befolyást, mely őt
mint tanitó és vezérlő osztályt megilleti; de mi köze ennek más idők,
más századok magát lejárt szigorához? VII. Károly Spanyolországa
mindenesetre egy keresztény-katolikus királyság volna; de mennyiben
árthatna a visszatérés a régi hagyományokhoz az uj eszméknek és a modern
szabadságoknak? A lelkiismereti szabadságnak valóban nincs mit félnie a
törvényes király Spanyolországba való visszatérésétől.
– Micsoda európai változások lehetnek kedvezők monseigneur kilátásaira
nézve?
– Az európai változásokra én nem sokat épitek. A kedvező kilátások
Spanyolországban fognak nyilni.
Különböző kérdéseimre elmondta, hogy legjobb viszonyban van a bécsi
udvarral és a pápával. Az olasz udvarral egyáltalán nem érintkezik s ha
a királyi család valamely tagja Velencébe jön, ő azonnal elhagyja a
várost. Velencét azért szereti, mert csöndes s palotája vizzel van
körülvéve, ugy, hogy senki se fér hozzá. Ugylátszik, tüntetésektől fél
személye ellen. Kijelenté, hogy Budapestről sok szépet hallott s
legközelebb meg fogja látogatni.
Elhallgatott. Friss szivarra gyujtottunk. A falon négy csatakép volt,
azokat néztem. A karlista háboruból ábrázoltak hadi jeleneteket.
Harcairól kérdezősködtem.
– 1872 május 3-ikán egy 24 éves fiatalember haladt át a pyrénéi hegyeken
s Spanyolországba érkezett. Zsebében 200.000 frank volt. A határon
harminckét navarrai paraszt várta, a kik kikiáltották őt uroknak és
királyuknak. Ez a fiatal ember én voltam, a ki mint VII. Károly
meginditottam a háborut trónomért és országomért. Három év alatt ura
lettem Spanyolország harmadrészének s a harminckét paraszt
fölszaporodott egy hadseregre, mely állt százezer gyalogból, négyezer
lovasból és hatvanöt ágyuból. Lovasságom és tüzérségem mindig kevés
volt. Sik földön többnyire megvertem az ellenséget, de az erőditett
helyek ostromával sok időt elvesztegettem. Ha tetszik, megnézhetjük a
fegyvertárt.
Átvezetett a szomszéd terembe, melynél szebbet keveset láttam életemben.
Két falát ama karlista zászlók boritották, melyek don Carlos csatáiban,
e kegyetlen testvérharcban, az ő katonái élén lobogtak. A zászlók festői
csoportokat képeztek, közepütt egy hófehér selyem Bourbon-zászló, a
liliommal. A harmadik falat az alfonzistáktól elvett tarka lobogók
ékesitették. Kevesen voltak e diadalmi jelvények. A negyedik falon
voltak a fegyverek: kardok, puskák, szuronyok, hosszu kataloniai kések
és rövid tőrök. A fal közepén tizenhat arckép, körülöttük babérkoszoru
fonva s négy aranyos markolatu kard összetüzve.
– Nézze, – szólt Don Carlos, a tizenhat katonára mutatva, – ezek
tábornokaim voltak. Mind a tizenhat ember értem halt meg. Jó katonák, hű
embereim voltak, sokszor megkönnyeztem őket. E négy kard körülöttük a
világ legszebb rámája: őseim kardjai; egy V. Fülöpé, egy III. Károlyé,
egy nagyatyámé, V. Károlyé s ez itt az enyém.
Ezzel levette az egyik kardot s megsuhogtatva a levegőben, lesujtott
vele egy páncélba bujtatott bábalakra. A jól dömöckölt acél szikrát vert
ki a vasból.
– Harminckét csatában volt velem, most ki van csavarva kezemből.
Egy sóhajtással visszatette helyére. Aztán sorra mutogatta a
lövőfegyvereket, melyek közt Európa összes uj és régi puskái képviselve
voltak. Volt ott két ágyu, golyók, aztán csatacsillagok, lándzsák,
különböző karlista egyenruhák, don Carlos biborvörös köpenyege. S minden
darabnak megvolt a maga története.
Következett egy szoba, mely indiai pagoda belsejét ábrázolta, s tele
volt don Carlos ázsiai utazásának emlékeivel. Majd egy arabs módra
berendezett dohányzó szobába léptünk, hol a herceg elbucsuzott. Tüstént
megjelent a titkára, a ki még megmutatta a herceg sárga selyem
hálószobáját, mór fürdőszobáját, melyek mind óriási pazarlással és
kényelemmel vannak berendezve.
Az az ember, a ki ilyen puha kényelem közt él, milliókat érő berendezés
közt, aligha fog még egyszer oly véres kalandba bocsátkozni északi
Spanyolország terméketlen, zord vidékein, bármennyire részén van is a
monarchikus jog: ezt a hatást tette rám az egész látogatás, mikor a
kacér palota előtt gondolába vetettem magamat.