Svájci barangolásaim alatt összebarátkoztam három fiatal emberrel. A
kompánia először egy szál franciából, egy vidám párisi fiuból állott, a
ki szörnyen unta magát a fizetőpincérek köztársaságában. Egy napon a
kalapját elfujta a szél, én megfogtam és udvarias meghajlással átadtam
neki. Ő még kecsesebb meghajlással köszönte meg és megkérdezte, merre
utazom.
– Cél nélkül barangolok. Szórakozni szeretnék.
– Tudja mit? Mászkáljunk együtt.
– Nem bánom.
Másfél óra mulva egészen jóbarátok voltunk. A nélkül, hogy én bármit
beszéltem volna magamról, ő egész családjának történetét elmesélte,
humorisztikus modorban elővezetvén az összes alakokat, a kiket különben
szeretettel tárgyalt, de kifigurázott. Egyszerre aztán hirtelen
elkomolyodott.
– Pardon! Szabad kérnem, ön kicsoda?
– Ez és ez. Ujságiró Budapestről.
– Örvendek.
Az alku meg volt kötve. Mondhatom, hogy pompás utitárs volt, bár többet
fecsegett a kelleténél. És mindig Párisról. Örökké csak a világ fővárosa
lebegett szemei előtt és az ajkán. Az volt a kedvenc vicce, hogy Páris
szebb város, mint Svájc. Engem egyszerüen publikumnak tekintett és
előadásokat tartott. Meg volt győződve, hogy az ő városát és a
párisiakat bámulom. Franciaországgal és a franciákkal nem foglalkozott,
csak Párissal és a párisiakkal. Versaillesnál és Fontainebleaunál
megszünt ránézve a világ. De nagyon szeretetreméltó volt a maga
elfogultságában.
Egyszer egy havasi kocsmában, mely villámosan volt világitva és gázzal
fütve s melynek szomszédságában a glecsert mesterségesen fagyasztották,
mert különben nyár közepére elolvadt volna, azt inditványozta Leblanc
ur, hogy bővitsük ki a kompániát. A közönségét akarta fölfrissiteni.
Estére hozott is már egy angolt, a ki rövidszáru fapipáját szítta
folyton és rengeteg bámulattal nézett az örökké fecsegő franciára.
Mister Perrins jó, alkalmazkodó, hallgatag ember volt. Párisról lévén
természetesen szó, megjegyeztem valamire, hogy ez Londonban mégis
különb. Leblanc lesujtó tekintetet vetett rám és megvetőt Perrinsre.
– Nos, Perrins ur, nincs igazam? – kérdém az angolt.
– Miről is van szó? Hja London? A westminszteri apátság, meg a párisi
Panteon? Eh, bánom is én.
És nagy füstfelhőket fujt ki.
– Általában – folytatá – nem foglalkozom Londonnal. Hat év óta nem is
voltam Angliában.
– Hát micsoda angol maga?
– Tudja barátom, Anglia az azt jelenti, hogy egy egész világ. Ezt a hat
esztendőt Indiában, Afrikában s más efféle helyeken töltöttem.
– Hát micsoda maga?
– A Graphic harctéri rajzolója.
– De Párisban csak volt? – kérdé Leblanc.
– Hogyne. És kitünően ettem Durandnál a Madeleine-téren.
– Ez az egész, a mit Párisban csinált? – kérdé Leblanc visszafojtott
dühvel.
– Nem, csináltam egyebet is, de már az egyebekre nem emlékszem.
– Az Eiffel-toronyra sem?
– Azt nem láttam. Én nem hagyom magamat ilyen szamárságokkal bolonddá
tenni.
Leblanc sápadt lett és rám nézett, mintha azt mondaná: Látod, bolond a
szegény.
– Szegény Perrins, – sóhajtá résztvevő hangon, – most már tisztán látom
a latin faj fölényét az angolszász faj fölött.
– Micsodát? – kérdé szórakozottan Perrins.
– A latin faj fölényét.
Perrins elnevette magát.
– Látja, ezért szeretem én a franciát. Olyan szép frázisokat tudnak
gyártani s az egész világon el tudják terjeszteni… mi azalatt a
portékáinkat terjesztjük el, mint afféle komisz, köznapi náció.
– Már az igaz! – fakadt ki elégülten Leblanc, – minket szeretnek és
bámulnak az egész világon.
– Mi előttünk pedig meghódolnak.
– De gyülölik önöket.
– Bánom is én. De nem mernek moccanni s ez a fő.
Estefelé komolyan kezdtek összeveszni, bár Perrins egy rossz szót nem
mondott a franciákra, csupán Leblanc halmozta el sértésekkel az angol
nemzetet, a mire Perrins nem sértődött meg. – Leblanc azonban iszonyu
dühben volt.
Ekkor villámháritónak oda hoztam egy németet.
Leblanc ellenséges szemekkel méregette. Arca egész sötét lett, mikor a
német Párist kezdte agyba-főbe dicsérni. Egyszer meg is jegyezte:
– Nem vagyunk mi pojácák. Hát önök otthon már sehogy sem tudnak mulatni?
Nem önöknek csináltuk Párist.
A német meghökkent.
– De kérem, én boldog volnék, ha ön Berlint dicsérhetné, – hebegte.
Leblanc arca eltorzult.
– Berlint? Nem láttam. Sőt becsületszavamat adom, hogy sohse fogom
látni.
A német zavartan mosolygott.
– Ön nem objektiv, – mondá oly szerényen, mintha maga is meg volna
győződve arról, hogy nem is olyan nehéz Berlin nélkül ellenni.
Mikor aztán német barátunk a császárjáról kezdett adomákat beszélni,
végképp elromlott Leblancnak a jó kedve.
– Ugyan hagyja el, – mondá, – mit beszél nekünk a császárjáról? Mi olyan
nemzethez tartozunk, melyben mindenki maga helyett gondolkozik. Maga
pedig egy olyan nemzetből való, melyben a császár gondolkozik valamennyi
helyett.
A német elképedt, de mérsékelte magát és továbbra is velünk maradt.
Délután mind a négyen együtt kimentünk a hegyek közé. Sötétedett már,
mire visszatértünk. Valami havasi kürthangversenyt hirdettek a
koncert-teremben. Odamentünk. Három ur és egy csinos fiatal nő fujta a
kürtöt. Sok és előkelő közönség hallgatta. Egy pásztordalba fogtak és a
hölgy irtóztató hamisan intonált. Erre a nagyszakállu prim odalépett
hozzá, kirántja kezéből a kürtöt és a hátsó ajtóra mutat. A hölgynek
könny szökik a szemébe és ingatag léptekkel távozik. Mozgás a közönség
körében.
– Ez szemtelenség, – kiált Leblanc és fölugrik, – nem nézhetem tovább,
gyerünk vacsorálni.
Mindnyájan hallgatagon követtük. Hôtelünk éttermében helyezkedtünk el.
– Ezt az embert holnap provokáltatom, – kezdé Leblanc; – gazság egy
nővel igy bánni.
– Én a _Kölnische Zeitung_-ban fogom ezt az eljárást megbélyegezni, –
kiabált a német.
– Az eljárás komisz, – mondá Perrins, – de nem ismerjük, hogy a
kisasszonynak miféle szerződése van a társulat vezetőjével. Addig nem
avatkozhatunk bele.
Egy fiatalember közeledett az asztalhoz.
– Bocsánat uraim, – szólt németül, – én R. V. magyar urat keresem.
– Én vagyok, – mondám fölemelkedve.
– Én Barinkay Kázmér teknikus vagyok és Zürichben tanulok. Ne vegye
rossz néven, hogy önnél, mint honfitársaimnál alkalmatlankodom. A nevét
a hôtel tábláján olvastam. Lesz szives egy lovagias ügyben segédkezni?
– Miféle ügyben?
– Pofonvágtam egy hornistát, a ki egy nőt inzultált.
– Ön? Most? Ott a koncert-teremben?
– Igen.
– Bravo, fiatalember, igen örvendek.
Sugárzó arccal cipeltem az asztalunkhoz.
– Ime, uraim, van szerencsém honfitársamat, Barinkay magyar embert
bemutatni. A francia elégtételt készül venni a nőn elkövetett sértésért,
az angol készül megvizsgálni az ügyet, a német hirlapi boszura készül –
és mit teszünk mi? Mit tesz a magyar? Nem habozik, de cselekszik.
– Nos? – kérdezte mind.
– Pofonütötte a goromba trombitást. Ez uraim, a magyar. Van szerencsém
önöknek ezzel az én kis nemzetemet bemutatni.
– Lovagias, de meggondolatlan, – szólt Perrins.
– Vakmerő, – mondá a német.
– Elhatározott s a következményekkel nem törődik, – szólt Leblanc, – ezt
már szeretem.
*
Bizony, édes barátaim. Ilyenek vagyunk mi bolond magyarok. Egy
ostobaságért az életünket kockára tenni: ez nekünk semmi. De az élet
első hideg lehelete elsorvaszt bennünket. Bátorságunk van, de erőnk
nincs.