Még a nap ki se bukott a Hargita fenyőerdős gerince mögül, még összes
sugarai csak a Hargitán tul fekvő Csikszéket ragyogták be s az innen
fekvő Udvarhelyszéknek semmi se jutott, mikor Kelemen András megrázta a
fiát s rászólt:
– Talpra legény! Ideje, hogy induljunk.
Benedek, a fiu, nagyot nyujtózott, ásitott is éppen akkorát, aztán fogta
a fejszéjét s az apja után igazodott. Az apja pedig az erdők felé vette
utját.
Történt ez a dolog Kápolnás-Oláhfaluban, a Székelyföldön, akkor, a
mikor.
Ehhez hasonló dolog történt ugyanazon a reggelen
Szentegyházas-Oláhfaluban, mely éppen tőszomszédságában feküdt a
másiknak. Csakhogy az utóbbiban Pattantyus Lázár keltette fel az ő
szerelmes fiát, a Dávidot.
Fát döngetni ment a két apa a havasra, de nem együtt, hanem külön-külön,
mindegyik a maga fiával.
Miközben Kelemen Andorás a fát döntögetné, megjelenik nagy orditással
egy fene erős medve. András gazda láthatott már effélét, mert nem nagyon
mutatkozott rajta az ijedtség. Hanem inkább hamarjában megolvasta, hogy
hányan vannak az ő segitségére.
A számlálás igy ütött ki: Egy székely meg a fejszéje, az két ember. A
fia meg a fejszéje, ez is két ember. Vannak tehát négyen. A medve
ellenben csak maga van. Igy a támadás nem lenne gavalléros dolog. Hadd
menjen!
A medvét azonban a számolás tudományába nem avatta bele tisztelendő
Konta Ferenc s a barom támadásra indult. Éhes lehetett a szegény feje.
Kelemen Andorás megnyalta mind a két tenyerét s beleigazitotta a
fejszenyelet. A fiának is oda szólt:
– Kerülj hátra!
Mikor a medve két lábra állt, hogy emberrel emberhez illő módon bánjon,
Kelemen orron ütötte a fejszével. A medve megrázta a fejét s át akarta
nyalábolni a székelyt, de ekkor Benedek ugy vágta kupán hátulról, hogy
egyszerre megfordult. Csak éppen hogy azt nem mondta: Tessék? Csak ezt
várta Kelemen: ő is viszontag nyakszirten sujtá a vadállatot.
A medve tántorogni kezdett, mintha berugott volna, majd négykézlábra
kecmeredett s lassu léptekkel elinalt. De a Kelemen-familia már
vérszemet kapott. A medve kikezdett velük, hadd lakoljon. Előlük ugyan
el nem viszi a bőrét. Tiz kemény ezüsttallért fognak ők azért kapni a
királybiróságtól.
Utól is érték a lassan cammogó állatot, Szentegyházas-Oláhfalu
erdejében, egy tisztáson, a hol Pattantyus Lázár meg a fia javában
örültek annak, hogy milyen tisztességtudó szelid egy medvére akadtak.
Két fejszecsapásra ugy lefeküdt, hogy azt se mondta: Mihály bá! – Látta
a helyzetet mindjárt Kelemen uram, s oda érve szóla:
– No, nem messze futott a medve.
– Honnan tudja kend, hogy mekkorát futott? – kérdé Pattantyus.
– Mivel hogy ott voltam, a hol kezdte a futást, – felelt Kelemen.
– Látta is?
– Ütöttem is.
– De nem nagyon.
– Csak agyon.
– Nem lehet az.
– Lehetni tán nem lehet, de ugy van. Hányat ütöttek kietek rá? – kérdé
Kelemen.
– Münk eppeg hogy kettőt, – felelt hirtelen a Dávid, – én a tulsó felin,
édesapám meg innenről.
– Nohát nézzétek meg, öt ütésnek kell azon az állaton lenni.
Megnézték, ugy is volt.
– A mi igaz, az igaz; én csalfaságból nem élek, – e szókkal adta meg
magát Pattantyus.
– A medve tehát az enyém? – szól Kelemen.
– Nem a’. Kietek kezdték, én bevégeztem. Azé a medve, a ki agyonüti, nem
azé, a ki aszongya neki, hogy jó napot kivánok.
– Ugyan komé! Én meg csak azt mondom, hogy az a medve tőlem és fiam
Benedektől olyan három ütést kapott, hogy idáig magától is megdöglött
volna. Kietek csak az utolsó perceit zavarták meg neki azzal a
dorongolással.
– Fiam Dávid, mutasd meg ujjasodat.
Pattantyus Dávid fölvette a földről szétrongyolt ujjasát, s oda tartotta
Kelemen uram elé, mondván:
– Ugy támadt rám a medve, mint a veszett ördög. Látja kend az ujjasomon.
– Dávid öcsém, máskor ha a medvének adod a zekédet, hogy marcangolja
szét, legyen annyi bátorságod, hogy maradj benne te is, – felelt
rendületlen nyugalommal Kelemen.
– Hisz benne voltam! – kiáltott indulatosan Dávid.
– Hiszi a prikulics. Hát mutass csak egy karcolást a bőrödön!
– Hát a szivemet bizony nem hasitotta ki, – dörmögött Dávid és
félreállt.
– No ugy-e, hogy a hajad szála se görbült meg? A medve széttépte a
zekédet halálos kínjában, aztán fölfordult. Kietek pedig agyonverték
döglött korában.
– Elég a szóból, – kiáltott Pattantyus, – majd igazságot mér a dulló.
– Meg a királybiró, – tóditá Kelemen.
– De elmegyek én még Guber Márton uramig is.
– Én is ott leszek akkor.
– Tehát pörre megy a dolog.
– Arra, halálig.
– Itéletnapig.
– Jó. Addig pedig a medve közös jószág.
– Az.
– Tehátlan vigyük haza.
Levágtak két nagy bokrot, a vadállatot rája kötözték, s ugy vontatták
szép lassan, csöndes beszélgetés közt a faluba, be egyenesen a dulló
házába, a hogy akkor még a szolgabirót hivták.
Éppen etették a dulló négy kutyáját. Nagy medvefogó, hosszufogu, erős,
éhes ebek voltak, melyek a vadszagtól nekibőszülve, pokoli csaholással a
medvére vetették magukat s egy szempillantás alatt izekre szaggatták. A
négy székely a tornácra menekült a veszedelem elől.
– Komé, megevék vala a medvét, – szólt némi meghatottsággal Kelemen.
– Meg, a bestelelküek, az én szép medvémet.
– Már mint az enyémet, – veté ellene Kelemen.
– Még most se akarja elismerni, hogy én öltem meg?
– Tán kend azt hiszi, hogy a medvével a jussomat is megevék a kutyák?
Nem ugy van a’! – kiáltott Kelemen.
– Tehát a pört sem ették meg?
– Nem. Megkezdtük, be kell annak fejeződnie. Ha egyszer pör, hadd legyen
pör.
Kezet fogtak egymással, annak jeléül, hogy szavukat adták a pör
folytatására.
– Eb a ki abbahagyja.
Ezzel a mondással erősitették meg a szerződést.
Estefelé hazajött a dulló Csik-Szeredából, hol a királybirónál volt
valamiféle ügyben. Kelemen és Pattantyus eléje terjesztették az ügyet. A
dulló figyelmesen meghallgatta a beszédet, s mondá:
– Tehát arról volna szó, hogy mely csapások lettek volna halálosak a
medvére nézve, az utóbbiak-e, vagy az előbbiek?
– Az a kérdés veleje, instáljuk az urat.
– Nem nehéz megmondani, csak előbb lássuk a medvét. Hol van?
– Részint a kutyák beleiben…
– Miféle kutyák?
– Megették a nemzetes ur kutyái.
– Mi a tatár! Hát akkor meg mit pörösködnek?
– Instálom, az igazságnak kell itt kisülnie. A medve maga mellékes, –
felelt Kelemen.
– De meg, – tette hozzá Pattantyus, – a királybiró azért csak kiadja a
tiz ezüsttallért, mert arra van elég tanunk, hogy a medve megölődött.
– De nem adja ám, mert be köll neki számolni a medve bőrével. Csak érte
adja ki a jutalmat.
A két székely egymásra nézett, megvakarta a fejét s rövid gondolkodás
után egyértelmüleg szóla:
– Hát ne legyen hasznunk. De az igazságnak ki kell derülnie.
– De értsék meg az okos szót! Nem derülhet ki.
– Már miért ne?
– Nincs olyan Isten a földön, a ki arra a kérdésre, hogy öt ütés közül
melyik ölte meg a medvét, meg tudna felelni. Ha csak itt nem fekszik
előttem a medve s egyenkint ki nem tapogatom, hogy melyik csapás hol
érte? Én csak tudom, azért vagyok dulló!
– A királybiró jobban tudja, azért ő királybiró.
– Guber Márton uram pedig legjobban tudja, azért ő Guber Márton.
(Ez a becsületes német ember, a ki a székelynek annyira imponál, nem
más, mint Erdély gubernátora, a kit a góbék sohse hivnak másképp, mint
Guber Mártonnak. Minden székelynek megvolt a joga, hogy odáig appeláljon
a pörös ügyeivel.)
– Jó, jó, addig pedig igyanak egy kis küküllőmenti fehér bort. Guber
Márton uram ráér még várni.
A góbék persze hogy nem vetették meg a szives kinálást.
Egyszer csak, ugy véletlenül, diskurálás közben, a dulló kihoz a
pipatóriumból egy gyönyörü, hajlós meggyfa-pipaszárat és dicsekedve
mutatja az atyafiaknak.
– Agyon lehetne vele vágni egy embert. Olyan erős, mint a kard. Sujtson
csak vele ide a tornác gerendájára.
Kelemen gazda fogja a meggyfapipaszárat s olyant suhintott vele a
gerendára, hogy csak ugy porzott. Utána megvizsgálták a szárat. Nem volt
annak semmi hibája.
– No Pattantyus gazda, próbálja meg kegyelmed is.
A következő percben már Pattantyus gazda sujtott vele, még pedig olyan
alaposan, hogy a szár hosszában kétfelé repedt.
– A ki áldója van a kend vaskezinek, tudja-e, hogy ezt a pipaszárat a
mult határigazitás alkalmával a turn-szeverini basától kaptam, a kinek a
török császár adta. Drága jószág az.
– Baj, baj, – felelt Pattantyus, – de hát nem magam vagyok a hibás.
Kelemen gazda kezdte.
– Micsoda? – kiáltott Kelemen. – A kinek a kezében elrepedt, az a
felelős. Mi közöm hozzá?
– Ugy van! – kiáltott a bölcs dulló, – valamint hogy mi köze a medvéhez?
Ekkor esett le az álla Kelemen uramnak.
– De a medvét én kezdtem ki, nemzetes uram, – szólt elvörösödve.
– A pipaszárat is.
– De azon nem látszott semmi.
– A medve is elszaladt, pedig már hiba esett benne.
Pattantyus megcsóválta a fejét, kétfelé törölte a bajuszát s szóla:
– Mi türés-tagadás benne, szomszéduram, ketten mesterkedtünk mi ugy a
pipaszárban, mint a medvében. Vállaljuk el közösen mind a kettőt. Ez jár
legközelebb az igazsághoz.
Kelemen elnevette magát, kezet fogott Pattantyussal és mondá:
– Vegyük ugy, mintha furulyáztunk volna. Én fujtam, kend meg
billegtette. Hasznunk is csak annyi van az egész medvevadászatból,
mintha furulyáztunk volna egyet. Igy ért véget a két oláhfalusi góbé
pöre.