Péter hazatért este, családjához, mely a százház egyik pincéjében
lakott. Pénzt nem vitt haza. A faraktár, hol ő tüzifát aprózott, pár nap
előtt leégett, s neki utolsó haszna az volt belőle, hogy egész éjjel
melegedett a ropogó lángoknál. Azóta didereghetett eleget. Otthon a
felesége azzal fogadta:
– Nincs semmi?
– Semmi.
– Hát mi lesz?
– Nem tudom. De tán sötétben is beszélgethetnénk.
Az asszony lecsavarta a petróleumlámpát.
– De rossz idebent a levegő, – szólt Péter.
– Az utolsó fütés óta nem szellőztettem. A tiszta levegő igen hideg.
– Igazad van. Nem lehet mindig nyár.
Péter fogta a pipáját s kiment az udvarra. Egyszerre csak berohan,
tiszta fehéren.
– Asszony, esik a hó.
– Mit bánom én?
– Örülj. Megyek Esztergályos urhoz. Hol a lapátom?
Az asszony megértette. Előadta a lapátot s nagyot koppantott rajta
örömében.
– Hála Isten, hogy nincs mindig nyár. Megyek lapátolni.
Az ajtótól visszafordult.
– Ha az idő jól tartja magát, reggelre nyolcvan krajcárt hozok haza.
Péter elindult a sűrű hóesésben. Alig látott öt lépésnyire. Olyan szép
ilyenkor az utca. A hópelyhek szikrázva táncolnak az égő lámpások körül.
Nagy csöndesség van. Péter kitátotta a száját s habzsolta a kedves
hópelyheket.
– Csak essetek, csak hulljatok, soha el ne álljatok, apró csillagai az
égnek, kenyere a szegény embernek, – mormogá Péter, s gázolt a
legnagyobb hóban, hogy könnyebben elhitethesse magával, hogy mindenütt
ilyen vastagon áll. Ez jól esett neki.
Esztergályos ur háza a temető mellett állt. Este nyolc órakor már valami
száz főnyi lapátos gárda várta a főparancsnok megjelenését. Vigan
beszélgettek a hózivatarban. Voltak ott öreg emberek, kikről nem
lehetett tudni, hogy szakálluk a hótól-e vagy a kortól oly fehér? Mind
ugy beszéltek a hóról, mint valami mennyei mannáról, melyet azon mód meg
lehet enni. De mégse: egyik átváltoztatta meleg szobává, a másik
kocsonyává, a harmadik pálinkává. A havat le se rázták magukról. Ki
tenné azt? Meg kell becsülni. Az Isten nem hiába változtatja át az esőt
hóvá.
Esztergályos ur, a lapátos hadsereg vezére, megjelent és számba vette
embereit.
– Éjjeli munka dupla lénung. Koponyánkint nyolcvan krajcár. Kik vannak
itt a régiek közül?
Péter jelentkezett.
– Maga husz emberrel a Nemzeti Szinház elé megy. Egy-kettő, mars!
Péter vállra vetette lapátját s elindult csapatja élén, mint alvezér.
Nagyszerü förgetegen törte keresztül magát a karaván. Szivük ugrált
örömében. Reggelig eltart a história, s ők az éjjeli munkát még a rá
következő napon is folytathatják.
A hatalmas, kivilágitott, oszlopos palota előtt állt a jól táplált
portás, sarkig érő prémes bundájában, s kegyesen fogadta a hókaparók
köszönését, a mint ott előtte munkába állottak. A lóvasut sineiről
tisztitották a havat, s nagy kupacokba gyömöszölték. Péter intézkedett,
felügyelt és dolgozott. A villámos lámpák hosszu fekete árnyékot
vetettek a vakitóan fehér földre… egyszerre csak Péternek egy ragyogó
tárgy ötlik a szemébe.
Üveg? Először a lapát hegyivel piszkálta. Aztán fölvette, megtörülte s a
tenyerébe fektette.
– Arany, – suttogá.
A lámpáshoz lépett, s jól megnézte a ragyogó fémdarabot.
– Aranynak kell lenni. Más nem lehet. Nincs gazdája. Azaz van: én.
Körülnézett és a zsebébe csusztatta. Társai azt hihették, hogy
szivarvéget talált.
– Virginia? – kérdé egy teljesen elrekedt kolléga.
– Kuba, – mondá Péter, s magában jót nevetett a félrevezetett atyafin.
Aztán elgondolkozott, hogy tulajdonképp miért nem hagyta helyben a
virginiát, mikor az az aranynak mindegy.
Éppen a szinlap alatt kapargatott. Föltekintett, s olvasta, hogy mit
adtak aznap: _A jóslat_, száz aranynyal jutalmazott vigjáték, irta
_Csiky Gergely_.
Péternek egyszerre megvillant az eszében:
– Bizonyosan ez az ur veszitette el azt az aranyat. Vajjon köteles
vagyok-e neki visszaadni, vagy nem?
Kis ideig gondolkozott.
– Eh, elvégre marad neki még kilencvenkilenc aranya.
De mégis nagy szeget ütött fejébe a dolog. Az arany többé nem gazdátlan
jószág. Kétségtelen, hogy Csiky Gergely uré. Odalépett a barátságos
portáshoz.
– Tekintetes ur, gazdag ember a Csiky ur?
A portás behuzta magát a nagytekintélyü bundába s szólt:
– Jómódu ember. Sok szindarabját adjuk.
– Mikor fizették ki neki azt a száz aranyat? – folytatá Péter, s a
szinlapra bökött.
– Már régen, több mint tiz esztendeje.
(Hogy lehet az? – gondolá Péter. – Akkor mindjárt elveszitette vagy várt
vele a mai napig?)
– Hol fizették ki neki az aranyakat? – kérdé tovább a portást.
– Az Akadémiában.
– Hol van az?
– A Ferenc József-téren.
(Ahán, gondolá Péter, hát a közben veszitette el, miközben onnan idejött
e szinházhoz.)
– Hol lakik Csiky Gergely?
– A Szentkirályi- és Sándor-utca sarkán.
– Köszönöm, tekintetes ur, szives fölvilágositásait.
Ezzel Péter tovább kaparta a havat. Most már tudta Csiky lakását. Ha
nagyon furdalni találja a lelkiismeret, fölkeresheti őt. A szinházi
publikum elvonult, a fényes kapukat becsukták s ők sötétségben dolgoztak
tovább. A lóvasut utolsó kocsijai elrobogtak. Ekkor megjelent
Esztergályos ur s kijelentette, hogy abbahagyhatják, reggel négy óráig
nem lesz semmi dolog.
Kivonultak a temető mellett álló házikó elé s ott Esztergályos ur
kifizette őket. Péter szépen megköszönte s aztán megkérdezte
Esztergályos uramat:
– Sok pénz-e egy arany?
– Ki micsodás. Ha huszfrankos, akkor tiz forintot ér, ha tizfrankos,
akkor csak öt forint. Mi köze magának hozzá?
Péter nem mondta meg, hanem sietett a legelső lámpás alá. Kincsének
közepére szépen ki volt verve a _20-as_ szám. Tiz forintja van! A mit
talált. És nyolcvan krajcárja! A mit megkeresett. A kétféle pénzt, a
vakszerencse ajándékát és a munka jutalmát külön-külön zsebbe tette s
hazafelé indult… Igen ám, de a hótakaritásban elgémberedett cimborák
unszolására betért egy jól fütött kávémérésbe, a hol egyik forró grog a
másik után következett. „Ugy se érdemes lefeküdni, mondák, hisz négykor
munkába állunk.“ Péter nem győzte a könnyelmüségüket bámulni. Egész
keresményüket eliszszák a boldogtalanok. Ő, – az egészen más. Neki egy
arany van a zsebében. Ő teheti. Csak lett volna bátorsága fölváltani. De
előbb meg kell beszélni a dolgot a feleségével. A mig a nyolcvan
krajcárból tartott, addig iddogált és eddegélt… aztán mosolyogva
kászolódott. Ezek a szegény ördögök azt hiszik, hogy neki egy krajcárja
sincs. Gunyosan bucsuzott tőlük s kezét a világért ki nem vette volna
abból a zsebéből, melyben az aranyat titkolta. Két forint téli kendőre
az asszonynak, ötven krajcár keztyü, három forint házbér, három forint
szén… Sohse volt ilyen ur életében. (Csiky ur talán följelentette a
rendőrségnek, hogy elvesztett egy aranyat?) Egy forint ötven a kosztra,
lesz meleg tüdő és pacal, fehér kenyér… (Annálfogva a rendőrség szemmel
tart minden embert, a ki aranyat vált.) De talán jobb lesz tormás
debreceni kolbász, s egy félfont paprikás szalonna. (Kinél váltja be?
Hisz elfogják biztosan, akárhova megy vele.)… Miféle gazdag ember lehet
az az Akadémia, a ki egyszerre száz aranyat tud kifizetni? Bizonyosan ő
maga veri. Ráösmernek, hogy ez az Akadémia aranya. Börtönbe jut. Örökös
szégyen… A felesége elhagyja, Esztergályos ur leveszi róla a kezét…
Minek is neki az arany? Ha igy tart a havazás, ő egész télen elél. Ha
fölváltja az aranyat, az is csak elfogy, s utána még rosszabb lesz. Az
arany nem szegény embernek való. Az nyilván a gazdag emberek krajcárja.
Ép’ akkora is. Hisz igy a szegény embernek még istenes dolga van. A hol
ő elkölt egy krajcárt, ott a gazdag ember elkölt tiz forintot. Nehéz
kenyér, nem irigylem. Tizszer annyi havat kell neki lapátolni, hogy
annyit keressen, mint én…
Ily gondolatok közt elhaladt a lakása mellett, ki a Városligetbe. A tó
vékony jégkérgén a lapát nyelével lyukat ütött s az aranyat
beeresztette… Nagyot sóhajtott utána, mert ezzel a jég alá ment a
nagykendő, a házbér, a debreceni, a szalonna, mind azon a kis lyukon…
Hajnali négykor pedig ujra ott kapargatott a Nemzeti Szinház előtt s
csak egy dolog bántotta: hátha Csiky ur mind a száz aranyat elvesztette
s ő többiekkel szemben gyöngébb lesz?
Ments meg, uram, minden szegény embert az aranyaktól és a kisértésektől.