Eladó királykisasszony van a háznál.
Az óperencián tulról eljön a kreolarcu deli királyfi leánynézőbe.
Elmondá, hogy tisztelteti apámuram fölségedet, adná ide nekem a lányát
hites feleségül.
Az öreg király megcsókolja, megöleli, asztalához ülteti a messze ország
királyfiát, aztán aszondja neki, majd beszélünk mi még arról öcsém.
Nagy lakomát csap az öreg király tiszteletére a királyfinak. Törik a
pecsenye alatt az asztal, csurog a szinmézsárga aszubor.
A király jobbján ül a királyfi, issza a legjavát a jó bornak, kapja a
legjobb falatjait a pecsenyének.
Hencidától Boncidáig folyt a lé, meg lé; nagy áldomást ittak s ugyancsak
koccintgatták az ezüst-billikomokat.
Széles jó kedve támadt a királyfinak, két marék aranyat szórt az
ételhordók közé s pertut kinált az öreg király fiának.
Megtetszett a legény az öreg királynak, megveregette vállát s egy kis
keresztet akasztott a mellére, a minek az nagyon megörült.
– Köszönöm, felséges ipam, majd édesapám ád felségednek kétakkorát érte;
mikor beszéljük meg már a dolgot?
– Lassan a testtel. Előbb még utaznod kell az országomban, hadd lásd
azokat és hadd lássanak azok téged. Tudod, itt most mindenki arról
beszél, hogy odaadjam-e neked a leányomat, pedig csak én vagyok az apja;
vannak aztán emberek, a kik százezrek helyett tanakodnak ezen, ezeket
ugy hivják, hogy: _ujság_. Vigyázz, hogy megtessél nekik. És most
indulj. Nekem akkora országom van, hogy nem győztem uralkodással, s
kényelmesebbnek tartottam két részre osztani. Az okos embereket és a
szamarakat is egyformán elosztottam a két ország közt, hogy igazgassák
azokat; csak az a baj, hogy mindegyik ország népe azt hiszi, hogy az ő
igazgatói szamarak. Látogasd meg mind a két országot, s még csak arra
figyelmeztetlek, hogy ha jól tudsz kártyázni, menj el tulsó országomban
a nemzeti kaszinóba, annyit nyerhetsz, hogy papádnak egy hónapi apanázst
megspórolsz.
És fölkészüle az utra a deli királyfi; de előbb bucsuzóra ment a
szépséges királykisasszonyhoz, ki éppen a kis ponnilováról szállt le s
egy füzfavessző héját hántogatta. Térdre ereszkedett előtte s szóla:
– Tépd el óh királyleány a füzfavesszőt s hajitsd a földre, nem méltó az
arra, hogy kis kezeid suhogtassák. Im adom helyette ezt az aranygombos
elefántcsont-nyelü lovagostort. Ha lesz egy nap, melyen egyetlen egyszer
sem jutok eszedbe, azt a napot követő napon vedd elő a vesszőt, szaggasd
szét s hajitsd a porba, mert akkor érdemes osztozni iménti nyomorultabb
társa sorsában.
Vevé a királykisasszony a lovagostort s szende mosolygás fakadt az
ajkán; a királyfi pedig lóra pattant s eltávozott fényes kiséretével.
A kettős ország népei figyelemmel kisérték minden lépését. Tisztelettel
és rokonszenvvel fogadták őt mindenfelé; megnézett mindent, a mit
megnézni érdemes, s a kinek tetszett, megláthatta őt, s megtetszett
mindenkinek.
Udvarában áll az öreg király, s családi pipáját szivja. A toronyőr
lovascsapat közeledését jelzi, az öreg király beviteti a pipáját s
kihivatja a lányát.
Helyes volt az intézkedés: a csapat a leánynéző királyfi kisérete volt,
mely urával élén csakhamar bekanyarodott az udvarra.
A királyfi leszökik a lóról s féltérdre bocsátkozik.
– A lovagostor? – susogja.
– Jó gondját viseltem, – viszonzá mosolyogva a királykisasszony, utána
az öreg király, végül dobogó szivvel a királyfi.
Egy rakás termen keresztül haladtak, végre megérkeztek a királyleány
szobájának ajtajához. Az aranyos fölnyitotta az ajtót s hátrafordult:
– Pszt! lábujjhegyen, föl ne ébredjen a kis Ilona!
(„Micsoda Ilona?“ – dörmögé a király.)
A mint a szobában voltak, a kicsike a szögletben álló kis bölcsőhöz fut,
s ringatni kezdi. „Pszt! Még alszik!“
A királyfi oda lopózik nagy óvatossággal a bölcsőhöz, bele néz, hát,
uramfia, San Ildefonso ne hagyj el, ott látja lovagostorát szép selyem
pólyába pakkolva, az arany gombon egy pici horgolt fékető.
– Ejnye, fölébresztették a kicsikémet! Bizonyosan éhes a szegény. Kérem,
hagyjanak magamra, mert még nincs elválasztva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Sajnállak öcsém! de hát látod, hogy gyerek! Szürethez két esztendőre
szivesen látlak, lovagostor nélkül!
(1883.)