A vihar megrázott egy gyönge kis almafát, az egyik almát leszakitotta s
az a porba hullott. A porba, rothadt és férges almák közé. A férgek őt
is megrohanták… de ő megmaradt egészségesnek.
Ez Antalnak a története. Együgyü allegória, mely, ha tetszik, hát lehet
háromkötetes regény, de minthogy muszáj, hát lesz tárca.
Mint mondám, Antalnak hivják. Ott született, hol Budapest még falu: a
kültelkeken. Egy rozzant putri volt a szülőháza, a szomszédban lakó
hóhér és sintér gyermekei voltak játszótársai, a kikkel akasztósdit meg
kutyanyuzósdit játszott. A barátság szilárd volt közöttük mindaddig, a
mig a hóhér gyermekei egy napon föl nem akasztották és meg nem nyúzták
Antal kedvenc kutyáját, ezen mutatván meg, hogy ők az apjuk két
mesterségét egyesiteni és összekapcsolni tudják. De Antalnak nem
tetszett a műmutatvány, melynek az ő kutyája áldozatul esett. Elverte az
apró hóhérokat ugy, hogy többé szó sem lehetett kibékülésről, a minek
Antal csak örült, mert a bakógyerekek ugy is nagyon fönhordták az
orrukat, mióta az apjuk Spangát fölakasztotta.
De az apja meglátta, hogyan vitézkedik a gyerek s gondolta, hogy ezzel
az erővel az dolgozni is tudna. Minek egye hiába azt a kevés kenyeret, a
mi odahaza akad? Azt a kevés kenyeret, mely már teljesen fogytán volt.
Mert az apa, egy szegény szedő, kidőlt a harcban, melyet a nyomda
ólombetüivel, ez apró gyilkos szörnyetegekkel folytatott s betegen
hentergett a házban s ha jobban volt, a ház előtt.
Ez volt a vihar, mely az almát leszakitotta… suszterinasnak adták.
Került egy olyan istentelen emberhez, a ki még vasár- és ünnepnapokon is
káromkodott. Őt azonban tekintet nélkül a kalendáriumra megverte.
A káromkodásba még csak belenyugodott volna, mert az többnyire a
szenteknek szólt, igazitsák el azok; de a veréssel nem tudott
megbarátkozni, mert az direkt hozzá volt intézve, a mit már csak a
keletkezett fájdalmas daganatok következtében sem lehetett
kétségbevonni.
Az az egy vigasza volt, hogy a verésből, – akármennyi légyen az, – mégis
bizonyára csak fél porció esik rá, a másik felét inastársa viseli, a kin
a gazda szintén gyakorta próbálgatta a lábszij erejét.
Ez egy vén inas volt, a ki Antal inasságának már első két hetében
legénynyé üttetett s igy ő hamar elveszité nyomoruságának társát, a
kivel eddig együtt mutogatott fügét (suba alatt) a goromba gazdának.
Az uj legény azzal körvonalozta a kettejük közt immár hirtelen beállt
rangkülönbséget, hogy minden ok nélkül nyakon törölte Antalt; ez
magyarázatnak elég kézzelfogható volt, de Antalnak nem ment a fejébe,
hogy elnyomottból egyszerre minden átmenet nélkül elnyomó legyen s a
nyaklevest megkontrázta egy tele csirizes tállal, melytől ugy leragadt a
legény szeme, mint a fiatal macskáé.
Ez a merénylet, mely a suszterlegény-kar tekintélyét mélyen sértette,
azt vonta maga után, hogy Antalt elcsapták. Az öreg legény azonban
utóljára kedvére elverte. Antal fölrugta az alacsony asztalt, mely körül
a „kerek asztal“ szurtos lovagjai ültek s a nagy zavarban elmenekült.
Mezitláb volt, kalaptalanul, ingujjban, ugy szaladt egyenesen haza,
utközben minden fájdalma dacára sem feledkezvén meg szivarvégekből egy
teljes kollekciót összeállitani.
Odahaza senki. A „putriur“ (ad normam: háziur) kihordatta Antal
családját, mert nem tudott fizetni. Azok eltüntek a nagy város
forgatagában; a szomszédok semmit se tudtak róluk. A ház üres, a telek
puszta; a hóhér udvarán csak ugy üvöltöttek az összefogdosott kutyák,
mint máskor. Ez maradt meg csupán a régi emlékek közül. Beesteledett.
Antal dideregni kezdett. Az ingujj nem igen állta a tavasz hidegét. Mért
van annak az urnak ott majdnem bokáig érő kabátja, neki meg nincs? Aztán
az a huszár milyen kényesen feszit hosszu csizmáiban, ebből neki három
pár cipő telnék, aztán mezitláb van. Az igaz, hogy ha megkérdezték
volna, mégis csak azt a tarajos, pöngő sarkantyut választotta volna!
Hát még a kardot! Addig nem is fázott, mig a huszár a sarkon be nem
fordult, de aztán megint csak szerényebb igényeket formált, kabátokhoz,
cipőkhöz.
A mig fázott, azzal mulatott, hogy nézte azokat, a kik nem fáznak.
Egyszerre csak föllépett a gyomor s jelentette, hogy ő szeretne enni.
Antal gondolta magában, hogy majd a szemeit eteti meg. Kis kocsmák körül
ólálkodott s belesett az ablakon. A gyomra azt morogta, hogy ezzel ő nem
elégszik meg. Egy-egy kinyiló ajtó némi ételszagban részesité az orrát;
a gyomornak még ez sem volt elég. Akkor került a sor a szájra:
egymásután gyujtott rá a szivarvégekre s nemsokára olyan émelygés fogta
el, hogy a gyomor szédelegve korgá: elég.
Igy ütött ki a vacsora. Éjjeli szállásul a hôtelek közül
legalkalmasabbnak mutatkozott az összekötő vasuti hid alatt kinálkozó
lakosztály. Oda ment. A hôtel tömve volt idegenekkel. Azért jutott neki
is egy kő s szomszédul egy csirkefogó.
Letelepedett, a csirkefogó mellé huzódva, s igy melegitették egymást. Az
eső csöpörgött, csúf idő volt „odakint“ s ők sajnálták a szegény
embereket, a kinek nem jutott ilyen jó „hidalj“.
– Csak olyan éhes ne volnék! – sóhajtá Antal.
– Hát mért nem lopsz? – felelé Gavroche, a lakótárs.
– Lopni? Mi az?
Gavroche bámuló tekintetet akart vetni Antalra, de a sötétben ugy sem
látta őt s azért nem is vesződött a bámuló tekintettel.
– Ugy lop az ember, – magyarázá oktatólag, – ha például elveszem
valakitől azt, a mi nem az enyém.
– Szabad ez?
– Hogyne! Ha egy gazdag péknek van ötszáz kenyere, abból én elvehetek
egyet, neki még marad elég. Ő ugy sem eszi meg azokat, hanem eladja, én
pedig megeszem, másképp meghalok éhen. Csak nem halhatok meg éhen?
Ebben Antal igazat adott neki. Meg is bánta rögtön, hogy ő nem lopott
egy kenyeret.
– Te, hát aztán hol lakik az a gazdag pék, a kinek ötszáz kenyere van?
– Bolond. Olyiknak még több is van. Mit tudom én, hogy melyiknek
mennyije van?
– Hát aztán csak kenyeret lehet lopni?
– Szamár. Mindent.
– De csak a gazdag pékektől?
– Mindenkitől, a kinek az van, a mi neked nincs.
Antal azzal az elhatározással aludt el, hogy ő másnap lopni fog.
Tanitója, Gavroche, adott neki reggel egy jó darab kenyeret, azt megette
s azzal Antal bucsut vett tőle.
– Hová?
– Megyek lopni.
– De hová?
– Majd utbaigazitanak a jó emberek.
– Szamár. Ne szólj senkinek, másképp becsuknak. Aztán gyere ide vissza.
Ez szöget ütött Antal fejébe.
És lopott. Egy alacsony földszintes ház néptelen udvarába lopózott. Ott
egypár vánkos és kendő hevert, szellőzött a napon. Hirtelen egymásra
hajlitotta, fölkapta az egész csomót, s meg sem állt az összekötő vasuti
hidig. Ott letette Gavroche elé. Kibontották. Egy _három esztendős kis
gyerek aludta benne mély és egészséges álmát_. Antal a füle tövét
vakarta.
– Mi bajod?
– Ez… ez… az én öcsém!
– Ha, ha, ha… elloptad a tulajdon öcsédet?
– De vissza is viszem… most már tudom, hol lakik az apám.
– Ohó atyafi, a vánkosokat itt kell hagynod.
– Azt nem teszem, – felelé büszkén Antal, – mert az a _miénk_.
– Adod ide?
– Hát ez a te mesterséged? Ez tesz annyit, hogy „lopni“?
Ezzel ugy rugta meg Gavrochet, hogy a Duna széléig gurult. Öcscsét pedig
fölkapta a vánkosokkal s haza rohant… A kicsike még otthon is aludt; de
Antal nagyon fölébredt, teljesen kinyiltak a szemei.
Ez egy igaz történet. Micsoda kéz emelhette föl azt az almát a rothadtak
közül?