Tudja az Isten, mi voltam én azelőtt, tán ősvilági lény, tán a földbe
temetett növény, – nem emlékszem semmire. Tény az, hogy egy napon arra
ébredtem, hogy kő vagyok. Kői öntudatom fölébredt bennem. Impozáns
kőcsaládnak képeztem egy csekély részét. Családunk óriási masszákban
terjedt szét mindenfelé. Le a föld mélyébe, föl a föld szinén tul
magasra emelkedénk. Kemény, szilárd és összetartó család volt,
mondhatom. Gátat vetett mindennek, s nem tudta helyéből elpusztitani
semmi. A vizáradatot, mely falvakat pusztitott el utjából, mi
megállitottuk rohanásában, s az emberek ezrei hátunkra rohantak, hova
nem érhetett utánuk a halál karja. Ösmerve erőnket, az emberek óriási
várat épitettek hegyibénk, sőt városok roppant terhét is megbirtuk.
*
Mindez nem volt elég nekik. Egy napon égető kín nyilalt át a kőcsaládon.
Csakhamar valamennyien megrendültünk, s tompa dörrenéssel fájdalmas
rezgések jártak át meg át rajtunk. Az emberek gépeket hoztak, neki
álltak a hegyoldalt furni, s puskaporral robbantani. A nyilásokba
csákánynyal bemásztak s vadul tördelték szét családunkat. Hiába
védelmeztük magunkat, hiába öltünk meg lehulló kődarabjainkkal,
orvbeomlásainkkal száz meg száz embert, ujak álltak vakmerően helyükbe,
s tovább folytatták a romboló munkát. A kőcsalád összetartása meg volt
bontva. Széles sötét alagutat vágtak közöttünk, s egyre közelebb értek
hozzám, ki oly jól éreztem magamat testvéreim körében, a sötétségben, a
csendben. Egyre közelebb hallám a robbantás dörejét, s a csákányok
zuhogását.
Végre ott villogtak előttem a marcona emberek apró lámpáinak fényénél a
csákányélek. Egy öreg munkás volt a két fiával; vidáman daloltak a szük
helyen, a bizonytalan fénynél, szerelmes dalokat dudolgattak s a két fiu
menyasszonyát s a rájuk váró boldogságot emlegette. Egy este, mikor
engem már majdnem köröskörül elválasztottak családomtól, azt mondta az
öreg, hogy holnapután be lehet állitani a nagy furógépet. Ezzel
távoztak. „Ezt nem engedjük meg!“ – kiáltám végső elszántsággal a
rokonoknak – „semmisitsük meg őket.“ Másnap megjelent a három ember.
Alig vágtak hozzánk kétszer, irtóztató robbajjal megrohantuk őket. Én az
öreg mellére ugrottam, bezuztam, társaim lefogták. „János, József“,
suttogák elhalóan ajkai. Azután meghalt. Fiai is. Kiszoritottuk belőlük
a lelket.
*
Csakhamar a vakmerő emberek odaérkeztek s meghalt társaikat kiásták.
Minket talicskára raktak, s a napfényre vittek. Odakünn persze volt
sirás és jajgatás. Egy mérnök azt mondta ott, hogy ez még a követ is
meginditaná. Nevetséges beszéd!
*
Szép négyszögletes kővé kifaragtak, s elvittek jó messze valami városba.
Rabságra hurcoltak. Rokonságomból már ezeren és ezeren nyögtek ez iga
alatt. Szépen sorba állitgattak bennünket, s az egész város, kocsival,
gyalog, lóval, taposott rajtunk. Ezt ők ugy hivják, hogy „kövezet“.
Engem valamelyik elaggott, összetörött kőtárs fölváltására vittek.
Napokig ott hevertem az ut mellett, a forgalom meg volt akadva, mert a
régi kövezetet fölszedték; egypár kocsi éjjel fölfordult, az ujságok
szitkozódtak; de ez a kövezőmestereken nem fogott, mert ők napszámba
lévén fogadva, érdekükben állott, lehetőleg huzni-halasztani a munkát.
Végre engem is beletettek egy lyukba, egy cövekkel agyba-főbe vertek,
ugy hogy az eszméletemet is elveszitettem s arra tértem magamhoz, hogy
kocsik robognak el fölöttem.
*
Bizony unalmas és terhes egy élet volt az, e sok rabszolga közt, kikből
a sok kínzás, melyen a szülőföldjüktől történt elszakadás óta
keresztülmentek, minden önérzetet kiölt. Én is kezdtem már butulni,
mikor egy nap nagy szaladgálást, csoportosulást veszek észre, zászlók és
zsebkendők lobogtak. Fölöttem egy uriember és több mesterlegény állt.
– Látjátok fiuk! abban a legelső kocsiban jön ott a képviselőjelölt. Ezt
küldik a nyakunkra, mert már másutt sehol se kell. Szégyen, gyalázat.
Ezt nem lehet türni, ha ez a népsanyargató ide beveszi magát, végünk
van.
– Hát mit csináljunk?
– Semmit! Menjetek oda, s csókoljatok neki szépen kezet.
– Csókol bizony az ördög!
– Tudjátok-e, hogy ez az ur találta föl az aszfaltot?
– Hát aztán mért?
– Hogy a kövezetet ne lehessen fölszedni.
– Elkésett vele!
Ekkor hirtelen éreztem, hogy valaki elkezd fogdosni. Szerencsémre nem
vagyok csiklandós. A következő percben a levegőbe emeltek s repültem a
levegőn át, az egyik mesterlegény kezéből a képviselőjelölt fejéhez.
Bezuztam a cilinderét s a lábához estem. A kocsis megvagdalta a lovakat
s a kocsi elvágtatott. Hallottam kőtársaim zuhogását a többi kocsin.
Megérkeztünk egy ház elé, a képviselőjelölt hóna alá kapott s berohant
velem. Ugy őrizett, mint a szemefényét. Mintha valami jó dolgot tettem
volna vele.
*
Harmadnapra egy zacskóban bevittek egy nagy terembe, ott kivettek, s
zöld posztóval leteritett asztalra tettek. Azt mondták, hogy én most nem
vagyok kő, hanem corpus delicti. Még csak nem is tiltakozhattam ellene,
mert nem tudok latinul. Egyszerre nyilik az ajtó, s zsandárok közt bejön
egypár mesterlegény, köztük az is, a kinek levegői utamat köszönhetem.
Én rögtön ráismertem, de ő nem akart rám ismerni. Legalább azt mondta,
hogy nem dobott a képviselőjelölt fejéhez. Jöttek a tanuk. Legelől az az
ur, a ki az aszfalt föltalálásáról beszélt. Ennek talán egy szavába
került volna, hogy a legényeket fölmentsék, de nem tette, mert félt,
hogy ő kerül a bajba.
A nyomorult! Hogy szerettem volna a fejéhez repülni. Ez egy kőszivü
ember volt. A legények pácban maradtak… becsukták szegényeket… az elnök
össze is szidta. Őt pedig megtekintetesurazta, s büszkén és szabadon
távozott.
A tárgyalás még folyik. Én a porzótartóban fölfedezett csenevész
rokonommal csevegek a zöld asztalon. A képviselőjelölt aszongya, hogy
elvisz emlékbe magával.
… Minő mulatságos manapság kőnek lenni!