Förtelmes, vizes, hideg októberi est volt és a zenélő kisasszonyok
elkésve, fázva érkeztek a Palermo-kávéházba. Bresztler ur, az elhizott,
de szigoru arcu tulajdonos, a pénztár mellett ült, egy hordóban
senyvedő, nagy beteg pálma alatt (melynek szerepe volt a kávéháznak
Palermo-jelleget adni) s a kasszában trónoló kisasszonynak pikáns
megjegyzéseket suttogott az érkezőkre. A kisasszony a kockacukrot
rendezte s annak jeléül, hogy jól mulat a gazda megjegyzésein, hófehér
fogait vicsorgatta.
Öt-hat átázott, párolgó ember lépett be, lerázta magáról a vizet, kezet
fogott Bresztlerrel és billiárdozni kezdett.
– Mind itt vannak a lányok? – kérdé a gazda.
– A kis Bencze-lány hiányzik még.
– Már megint késik? Azért csak kezdjék el.
Egy hosszu, szeplős kisasszony megkopogtatta a hegedüjét, fent a dobogón
élére állt a női zenekarnak és megkezdődött valami vontatott, unott,
gépies muzsikálás. Mintha rég elfelejtették volna a melódiát, s csak
most keresnék, találgatnák, taktusról-taktusra. A lányok szórakozottan
tekintgettek szerteszét, s pillantásokat váltottak a vendégekkel. Senki
sem figyelt a zenére, legföljebb a vörös szalagokkal diszitett fehér
ruhába öltözött lányok csoportját méltatta egy-egy pillantásra.
– Maga ugyan jókor jön, – mordult rá a gazda egy vézna testü, sápadt,
feketeszemü lányra, a ki éppen belépett az ajtón.
A lány zavartan megállt. Ijedtnek látszott. Nyitott száján sebesen járt
ki és be a lélekzet.
– Ne… ne haragudjék, Bresztler ur… kérem szépen… ugy siettem…
– Haragudni? Miért haragudnám? Sohse haragszom, most se… csak egyszerüen
elküldöm magát.
– Ne… ne tegye, kérem, Bresztler ur, hisz én mindent elkövetek, hogy meg
legyen elégedve. De lássa, az édesanyám beteg…
Mindezt lassu, szintelen mormogással mondta.
– Tegnap is beteg volt?
– Tegnap is, tegnapelőtt is, régóta… és nem akartam addig eljönni
hazulról, mig meg nem győződtem róla, hogy jobban van.
Ott állt, sápadtan, lesujtva és remegve nézett a hatalmas emberre, a
kenyéradójára. Bresztler ur ekkor egy uj vendéget üdvözölt, a kis lány
pedig nesztelen léptekkel hátrasietett, a kártyaszoba mellé, hol gyorsan
ledobálta viseltes öltözetét, s magára vette a rabruhát… a fehéret a
piros szalagokkal.
Kevés vendég volt. A gyalázatos idő több izben boszus megjegyzéseket
csalt ki Bresztler urból, a ki végre is leült valakivel piketirozni.
Mikor a zene szünetelt, a lányok elszéledtek a kávéházban, csak a kis
Bencze-lány maradt fönn a dobogón, s vágyakozva tekintett ki a
párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna
a csatakos utcán hazafelé!
Bresztler hirtelen összedobta a kártyát és fölugrott. Egy kövér,
bikanyaku, aranyláncos, tele-gyürüzött ember lépett be a kávéházba.
Bresztler eléje sietett. Kezet nem nyujtott neki, de mélyen, alázatosan
meghajolt előtte. Ez a Bresztler mindenkit ismert. Azelőtt detektiv
volt, de feleségül vett egy hölgyet, a kinek Moszkvában dalcsarnoka
volt, ebből, meg az ezzel összefüggő üzletekből szép vagyont szerzett
magának. Ezen nyitották meg a Palermo-kávéházat.
Ha Bresztler valakit ugy fogadott, mint a most belépő barnaképü, apró
feketeszemü idegent, az csak gazdag ember lehetett. És egy gazdag ember,
ilyen komisz időben, itt a Palermoban, valóságos istenáldása volt.
Bresztler biztosra vette, hogy az egymaga biztositja a _losungot_, a mi
alatt az egynapi kiadások értendők. És ha az idegen nem volna erre
hajlandó, gyöngéden, tapintatosan taszitani kell ebben az irányban.
Bresztler mély hódolata már számitás volt: az idegen lássa, hogy őt igen
nagy urnak tartják, s ne merjen snaszul költekezni.
A pincérek lerántották a jól táplált idegenről a kaucsuk-esőköpenyeget,
miközben Bresztlernek volt ideje mindenkinek megmondani, hogy ez
Taraszovics Vazul, a leggazdagabb szerb disznókereskedő, s – tette hozzá
kissé halkabban, mert ez már hazugság volt – a szerb királyi család
rokona.
Bresztler egy intésére a női zenekar azonnal játszani kezdett,
Taraszovics meg figyelmesen szemlélte és hallgatta őket. A pincérek és a
gazda tiszteletteljes távolságból várták a parancsait.
Taraszovics a pecsétnyomó gyürüjével kopogott az asztalon. Bresztler
maga rohant oda.
– Valami jó pálinkát adjon.
Nem kupicával, hanem egy alacsony pohos üveggel tettek eléje s külön
ezüst tálcán egy arany sávokkal befuttatott izletes pohárkát.
Taraszovics ivott s miközben az óralánca csecsebecséivel játszott, a
zenekart mustrálta.
A nóta véget ért. A lányok, kacér mosolyukat Taraszovics felé irányozva,
hetykén lépkedtek le az emelvényről és ugy intézték, hogy a mint
szétszéledtek, mind az érdekes idegen előtt vonultak el. Taraszovics
csak pödörte a kis fekete bajuszát.
… Csak a kis Bencze-lány maradt a dobogón s vágyakozva tekintett ki a
piszkos párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel
szaladna a csatakos utcán hazafelé!…
Az eső egyhangu locsolással verte a nagy ablakot és Bencze Margit
elfordult onnan. Nagy fekete szemeit fáradtan hordozta körül a
kávéházban. Taraszovics a bajuszát pödörte, összehuzta a szemöldeit s
nézte a leányt. Miért nem megy ez is arra, a merre a többiek, azon a
széles, kitaposott országuton?…
Ujra megverte az asztalt a nagy gyürüjével.
– Egy üveg pezsgőt!
Élénk mozgás és izgatottság mutatkozott a kávéházban. Bresztler a kezeit
dörzsölte. A nap meg van mentve. Jobban, mint gondolta.
Taraszovics a habzó itallal teletöltött egy hattyunyaku poharat.
– Ezt vigyék oda annak a búsuló kis lánynak s hivják ide vendégemül.
Bencze Margit, mikor a pincér eléje tartotta a pezsgőt, bámulva nézett
az ismeretlenre.
– Ne tréfáljon velem, Lajos. Bizonyára másnak küldte.
– Nem, kisasszony, magának.
– Mondja meg, hogy én nem szoktam az ilyesmihez.
Bresztler ur sasszemei azonnal észrevették, hogy baj van. Odasietett.
– Ostoba béka, – szólt fojtott, de izgatott hangon, – mindent el akar
rontani? Hisz ez magának kötelessége. A szerződésben van. A rongyos
hegedüléséért nem fizetném…
A lány elsápadt.
– Épp most viseli magát ilyen ostobául, mikor ugyis annyi van a rovásán?
A lány szó nélkül elvette a poharat és kiitta a pezsgőt.
– Menjen, menjen, nem látja, hogy néz ide az a rác, – unszolta
Bresztler.
Mint egy fáradt madár, leeresztett szárnyakkal, ugy jött le Margit a
dobogóról s akadozó léptekkel közeledett Taraszovics felé. A lányok
összeröffentek és dühös vagy irigy pillantásokat vetettek feléje. Margit
köszönt és leült Taraszovics asztalához.
A rác, a ki már akkor egy üveg pezsgőn tul volt, kivörösödött arccal
várta.
– Éhes, vagy szomjas? Mit parancsol? – kérdé.
– Köszönöm, semmit.
– De pezsgőt csak iszik velem?
Margit látta, hogy Bresztler összevont szemöldökei alól éles tekintetet
lövel rá.
– Iszom.
Taraszovics egyszerre két üveg pezsgőt hozatott. A karmesternő
megkopogtatta hegedüjét, Margit fölugrott és futva, mintha menekülne,
rohant vissza a helyére. Ráhajolt a hegedüjére… Szemei megteltek
könynyel… a hurok rezgésének odabent a hegedüben valami fájdalmas
visszhangja kelt, mintha ott sirna, jajgatna, sóhajtozna valaki.
A rác nem vette le róla tekintetét s e közben Bresztler urat is itatta,
a ki előtte állva, kissé lehajolva mormogott egyet és mást a lányról…
hogy jó családból való… büszke és becsületes… szóval, a mik egy
tőkepénzest még jobban fölingerelhetnek.
Hja, Bresztler ur nagyon ügyes, tapasztalt ember volt.
Taraszovics közelebb ült a zenekarhoz, egy kis fülkébe s Bresztler oda
terelte a lányt, a ki hirtelen, mint a nyárfa egy szélroham alatt,
végigremegett egész testében. Taraszovics megsimogatta a kezét.
– Nem vagyok én rossz ember, – szólott a rác halkan, áthajolva az
asztalon, – bőkezüen szórom szét mindenemet, a mim van. Soha senkinek se
vétettem, senkinek se ártottam. Maga nagyon megtetszett nekem, mert
olyan szomoru és elhagyottnak látszik. Szüksége van egy jóbarátra,
támogatóra? Rendelkezzék velem. Hű vagyok, mint a kutya, s a kinek
egyszer hűséget fogadtam, azt el nem hagyom.
Szemei lázban égve csüngtek a halovány arcon, lehellete, mint forró gőz,
folyta körül a lányt, a ki ugy ült ott s oly tekintettel nézett a
férfira, mintha egy szót sem értett volna a beszédjéből. Fülében a
hegedüből hangzó zokogás rezgett.
Az utcai ajtó egy kicsit kinyilt s félénken, nagy kendőbe burkolva, egy
bambaképü kis parasztleány jött be, nagy kiváncsian és megzavarodottan
tekintve szét a helyiségben. – Margit azonnal ott termett mellette.
– Kisasszony, tessék azonnal hazajönni, a házmesterné küldött, a
ténsasszony megint rosszul van.
Margit az öltözőbe rohant. Bresztler ur megcibálta a kis cseléd fülét,
megmondta neki, hogy ha még egyszer be mer ide jönni, bekisérteti a
rendőrrel, s aztán kipöndöritette az ajtón. Egy darabig behallatszott
még a nyöszörgése, aztán csend lett.
Bresztler ur Margit után sietett, a néptelen kártyaszobában megragadta.
– Csak nem akar itt hagyni?
– Anyám rosszul van.
– Margit, legyen esze, ne szalaszsza el a szerencséjét. Csak három óráig
maradjon. Becsületemre tovább nem kivánom. Elsején fölemelem tiz
forinttal a gázsiját.
– Ereszszen, az édesanyám rosszul van.
– Azonnal adok husz forint előleget… A jövője meg van alapitva… Értsen
meg, én nem kivánom, hogy letérjen a becsület ösvényéről, sőt
ellenkezőleg… Ma tisztába jöttem azzal, hogy mit kell magával csinálni…
Maga lesz a zenekarnak az a feltünően becsületes, rendkivül szerény és
szende tagja, a ki az ilyen nagy halakat, cápákat, mint a mai, horogra
csalja.
– Eresszen az anyámhoz! – hörögte a leány és viaskodni kezdett, de
Bresztler nem eresztette ki.
– Most két óra. Még egy órát maradjon. Ha nem, jó, többet ide be nem
teszi a lábát. Nézze, én már fölfedeztem az értékét. Mennyit kell még
piszkos kávéházakban nyomorognia, mig megint egy olyan napja lesz, mint
a mai… Jőjjön!
És a leány visszament. Taraszovics asztala tele volt pezsgős üvegekkel.
A barna férfi mámorosan nézett a halovány leányra. Melléje ült és
megfogta a kezét.
– Itt maradtál? – suttogá. – Elfogadsz pajtásodnak? Nesze ez a gyürü.
Kell az órám? Kell pénz? Felelj. Tudod, hol lakom? Hôtel Lisszabon.
A leány borzadva hallgatta, hogy a zsebébe csusztatott óra mily erősen
ver. Vagy tán a szive vergődött olyan hevesen? Az ujjaira huzott gyürük
drágakövei meg-megvillantak. Szerette volna letépni, eldobálni,
szeretett volna fölébredni, de nem tudott.
Az óra hármat ütött. Margit fölugrott, az órát, gyürüket az asztalra
dobálta.
– Ugy-e, eljösz? Ne feledd! Hôtel Lisszabon.
Margit a nyakába keritette az esőköpenyegét s kint termett az
éjszakában. Az óriási város mélyen aludt, még lélekzete se hallatszott.
Lassu mormogással csörgedezett az égből hullott viz, alá a piszkos
csatornába. Lábainak kopogását a nagy csöndben erősen visszaverték a
tulsó házsor falai… mintha ott is szaladt volna valaki, valami
láthatatlan árnyalak… a lány remegve nézett oda… Sehol senki, üres
minden… de a kopogás vele ment, követte, befordult, egyre gyorsabb lett.
Lélekzet nélkül állt meg a kapujok előtt. A kopogás megszünt. Az árny
elmaradt. Vagy megelőzte őt? Célhoz ért?
– Mi van az édesanyámmal?
A kapunyitó házmester az arcába világitott.
– A feleségem fönt van, – mondá lassu hangon és fölvilágitott a lépcsőn.
Mennyi emelet, mennyi lépcső! Istenem, mikor lesz vége! Végre az ajtójuk
előtt állt. Lassan benyit. Az asztalnál a házmesterné egy nagy kapcsos
könyvből olvas.
– Alszik? – suttogja halkan Margit.
– Meghalt, – felel az asszony, keresztet vet magára és tovább imádkozik.
Nagy hidegség töltötte el a lány szivét és szemére mintha homály
ereszkedett volna. A magány és a bizonytalanság talanság érzése volt ez.
Az utolsó kapocs szakadt el, mely őt a földhöz füzte. Hegyeken, az
erdőkben, a mély völgyekben, a sikságokon, a nagy tengerek hátán millió
meg millió ember él és ezek közt neki senkije sincs. A kis kutyakölykök
nyöszörögve simulnak a rossz időben anyjuk meleg testéhez. Az ő sorsa
rosszabb az állaténál. Óh, csak utolsó szavát fölfoghatta volna, óh,
csak végső leheletét beszivhatta volna, hidegülő kezének csupán utolsó
szoritását érezhette volna. De nem… ő ott ült a tivornya hősének rothadt
környezetében, a sülyedtség és romlottság gőzében, a pokol kezei
lefogták és ő neki nem volt ereje kiszakitani magát… mialatt az anyja
üvegesedő szemei keresték, viaszsárga ujjai tapogatták, s ajkai lánya
nevét suttogták…
Megrázkódott. Ledobta magáról a zsibbadtságot. Kinyitotta az ablakot, ki
hallgatott az utcára. Mintha az iménti kopogásra figyelt volna. Talán a
halál futott vele versenyt a néptelen utcákon? És megelőzte? Összehuzta
a szemeit. Nézett le a sötétségbe. Talán a halál ott lent áll valami
sötét szögletben és vár?
A lány a nagy, végtelen, átláthatatlan homály felé terjesztette karjait
és intett.
Azután elment hazulról. Ujra rohant a vizes utcákon. És kacagott a
fordulónál, mikor ujra hallotta a láthatatlan árnyalak kopogását.
Hahaha! A halál ujra vele van.
A Hôtel Lisszabon portása nem csodálkozott, mikor becsengetett és
Taraszovicsot kereste.
– A nagyságos ur várja. Első emelet, nyolcadik ajtó.
Utána nézett.
– Milyen fiatal, milyen fehér!
És ledült aludni.
Hajnalodott. A vámsorompók felől tompa dübörgéssel megindult az
eleségszállitó nehéz kocsik hosszu sora. A kapuk egymásután nyiltak ki.
A pálinkamérések is megvilágosodtak. A kültelkekről özönlöttek be az
épitő napszámosok. Tejes kocsik robogtak szanaszét. A bérkocsisok
elfoglalták állomáshelyüket. A nagy város lassan ébredt. Az ablakok
egymásután kinyiltak, a takaritás megkezdődött. A nagy bérházakban a
cselédek élénk mozgást fejtettek ki s puffogatás közt porolták a
szőnyegeket. A varrólányok és masamódok tömege, mint a tavasznak egy
elkésett hulláma, nyomult a külvárosokból a belváros felé. A
hivatalnokok is megjelentek és csöndesen ballagtak a büróba.
Teljes reggel volt. Mindenki fölébredt. Minden ajtó, minden ablak
megnyilt, a felhők kettészakadtak, s az őszi verőfény sárga szinbe
boritotta a várost.
Azután dél lett, s a harangok zúgva hivták ebédelni azokat a szerencsés
embereket, a kiknek van mit enniök.
De Taraszovics nem ébredt föl. Taraszovics ajtaja és ablaka nem nyilt
ki. Taraszovicsot az őszi verőfény nem melegitette föl. Taraszovics nem
hallotta a déli harangszót.
És nem fogja hallani soha. Meghalt. Szivében markolatig ült egy hosszu
kés.
*
Mikor a reporter jelentette az esetet a szerkesztőnek, hozzátette:
– Tudja-e szerkesztő ur, hogy ennek a lánynak az éjjel halt meg az
anyja, s az anyja holttestétől ment a hôtelbe, a szeretőjéhez.
– Ilyenek a nők, barátom, – mondá a szerkesztő elmélázva. – Hát nem
okosan tettem, hogy agglegény maradtam?