Az ülésterem valamikor fürdőszoba lehetett. De Steczényi úrnak alapos
okai voltak rá, hogy a felekkel mindig csak négyszemközt beszéljen, és
ez volt az egyetlen helyisége, a hol úgy szólhatott, hogy senki se
hallhatta: se a többi fél, se azok, a kik időközben fogadni jönnek és
pénzt hoznak, még Slezák úr se.
– Alásszolgája! – szólt a kövér asszony.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Steczényi úr.
– Csak a halmozás dolgában jöttem – felelt az asszony, a ki szívesebb
fogadtatást várt. – A mikor utóljára itt voltam, azt tetszett mondani,
hogy ha a Hanswurst is bejön, akkor jöjjek el megint, mert akkor már
lehet a pénzről beszélni, ha nem is annyiról, mint akkor, ha a negyedik
ló is bejön. Gondoltam magamban: a mi biztos, az biztos, a negyedik ló
pedig még nem bizonyos, azért eljöttem, az egyezkedés végett.
– Persze, persze – szólt Steczényi úr. – A méltányos egyezségnek soha se
vagyok ellensége. Hát lássuk, hogy áll a dolog?
Elvette a rózsaszinű czédulát és megnézte.
– Hja, lelkem, csakhogy nagy baj van! – folytatta – mert csak most
látom, hogy maga negyedik lónak a Newcastlet fogadta. Az más, egészen
más. Persze, a mikor utóljára beszéltünk, akkor még nem tudtam, hogy a
Newcastle nemsokára szóba se jöhet!
Összehajtogatta a czédulát, visszaadta, és a két kezével olyan
mozdulatot tett, a mely csak azt jelenthette, hogy sajnálja: de ezzel
befejezte az ügyet.
A kifőző asszony a mennyekből pottyant le.
– De hiszen a Nevkasztel nagyon jó ló! – szólt meglepetésében.
– Volt, volt!… De most már nem az, mert azóta megrándult az ina, és
azonkivül köhög is. Nem olvasta? Benne volt minden ujságban!
Természetesen nem olvasta.
– És Steczényi úr most már nem akar egyezkedni? – kérdezte az asszony,
elhűlve.
– Min egyezkedjünk, lelkem? Ha maga, negyediknek, más lovat fogadott
volna meg, mondjuk: Lepkét, Rovigót vagy Bricabrac-ot, akkor lehetne a
dologról beszélni, akkor ez a czédula most már sokat érne. Ha, például,
véletlenül Lepkét fogadja meg Newcastle helyett, mondhatom, egypár száz
koronásnak oda se néznék.
– Pedig először azt akartam!
– Bizony kár volt annál nem maradni! Mert ez a fogadás így nem ér egy
fabatkát sem. Annyi, mintha már elveszett volna. Kidobott pénz.
– Hátha mégis bejön a Nevkasztel?
– No, csak azt lesse! Különben egy hét mulva elválik. Legjobb is, ha
megtartja a czéduláját… egy hétig még reménykedhetik és ez is valami… én
úgyse adok érte semmit.
– De hát három lovat már eltaláltam… három ló bejött és mégse nyerjek
semmit?!
– Mintha nem tudná, hogy mi az a halmozás! Mintha nem tudná, hogy a mit
az első lovon nyert, azt mind föltette, előre, a másodikra… a mit a
másodikon, azt mind a harmadikra… és a mit a harmadikon, azt mind
fölrakta, előre, erre a Newcastlera! Hja, a negyediket se kellett volna
elhibázni! Igy a többi se ér semmit.
– Bár ne halmoztam volna! Akkor most már sokat nyerek, és ha nem akarok,
hát semmit se teszek erre a Nevkasztelra.
– Ha nem halmozott volna, akkor sehol sincs, mert elhiszem, hogy
megtette volna a tíz koronát Godolphinra, de azt már nem hiszem, hogy az
ötvenöt koronát mind föltette volna Becsesre és aztán mind a száztizet
Hanswurstra. Tenne maga egy lóra ötszázötven korona készpénzt? Nem,
ugy-e? És lássa, maga most már ötszázötven koronával játszik. A baj csak
az, hogy ezt az ötszázötven koronát mind föltette Newcastlera, a mi
annyi, mintha ezt a sok pénzt mind kidobta volna az ablakon.
S hogy tökéletesen megvilágítsa a helyzetet, egy olyan hasonlattal
állott elő, a melyet a kifőző asszony számára a legjobb magyarázatnak
képzelt.
– Az eset ugyanaz, mintha a szakácsnénak remekül sikerül az étel, de
mikor az asztalhoz viszi, az utolsó pillanatban megbotlik a küszöbön,
elejti a tálat, és a főzelék kiborul a padlóra.
A hasonlat oly meggyőző volt, hogy a kifőző asszony szeretett volna
elpityeredni.
Steczényi úr nagykegyesen elhatározta, hogy egy kis flastromot tapaszt a
frissen ejtett sebre.
– Láthatja, hogy most már szó se lehet egyezkedésről. De hogy ne
lehessen ellenem semmi panasza… ámbátor én nem tehetek róla, hogy ilyen
szerencsétlenül fogadott… rajta leszek, hogy legalább ne veszítsen. A
tétjét megmentheti, ha akarja. Én magam ugyan nem foglalkozom az
effélével, de van egypár ismerősöm, a ki a még el nem veszett
halmozásért, akármilyen rossz is a fogadás, kifizeti a tétet, mert sok
ilyet vásárol össze, és ez a vállalkozás ezer eset közül egyszer,
kétszer, háromszor beüt. Igaz, hogy az ennyire rossz fogadást már nem
szokták megvásárolni, de én azt hiszem, hogy Braun bácsi a maga
halmozását is magához váltja, és megtéríti a tíz koronáját. Maga aztán
ezzel ujra halmozhat, több előrelátással és több szerencsével, mint
először. Braun bácsi, remélem, magához váltja. Akarja, hogy beszéljek
vele? Telefonon egy percz alatt elintézhetjük a dolgot.
Az asszony nem felelt; látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon.
– Hja, sokáig nem érek rá! – sürgette a feleletet az igazgató úr. –
Láthatta, hogy többen várnak rám. Különben nekem mindegy; csak
szívességet akartam tenni, de ha nem akarja, hát úgy is jól van.
A kövér nő végre megszólalt:
– Csak tessék beszélni vele! Tudni nem árt.
Steczényi úr a telefonhoz lépett, csöngetett, beszélt a központtal, s
egypár perczig sürgősen kerestetett három vagy négy, más-más számu
telefon-előfizetőt. Aztán lemondott a kisérletezésről.
– Braun bácsit sehol se tudom megtalálni; hazulról elment, de nincs az
irodájában, a klubban nem látták, s a kávéházában még nem mutatkozott.
De mindegy. Bizonyosra veszem, hogy Braun bácsi megvásárolja a
halmozást; ha ő nem, akkor másvalaki. Azért szívességből, Braun bácsi
helyett, kifizetem a tíz koronát, természetesen csak akkor, ha kívánja,
mert nem akarom rábeszélni, nekem mindegy.
Még vagy tíz perczig tanácskoztak. Steczényi úr egyre türelmetlenebbé
vált s egyre zordabb hangon követelte, hogy a felek, ha a szívességét
nem méltányolják, hagyják őt békében, mert az ő ideje drága. A kifőző
asszony utóljára már szerencsének tartotta, hogy visszakaphatja a tíz
koronáját. Steczényi úr ezt nem a trezorból vette ki, hanem a
tárczájából. Ellenben a rózsaszínű czédulát bezárta a trezorba.
Mikor a kövér nő elpályázott, Steczényi úr így szólt magában:
– Nincs az az ügyvéd, a ki huszonnégy óra alatt annyi pénzt keresne,
mint a mennyit én, ebben a félórában.
A kifőző asszony után a kicsi szőke került sorra. Nem unta el a
várakozást. Ez a türelmesség nyomban feltűnt, és mert feltűnt, szépen
gyümölcsözött Steczényi úrnak.
A kicsi szőke tisztában volt vele, hogy Thoroughnak nagyon kevés
kilátása van a győzelemre, de azzal is, hogy ha Thorough mégis győzni
talál, ez Steczényi úrnak öt-hatezer koronájába kerülhet. Úgy értett a
lovakhoz, mintha Newmarketben jött volna a világra.
Viszont Steczényi úr is észrevette, hogy az az öntudatos föllépés, a
melyet odakünn annyira megbámultak, csak világcsalás, s hogy a kicsi
szőkének égető szüksége volna arra a húsz koronára, a melyet Steczényi
úr a rózsaszínű czéduláért, bár negyedik lónak Thorough szerepelt rajta,
hajlandó volt megadni.
Nem tévedett. A kicsi szőke rendkívül szorongatott helyzetben volt, s
azzal a pénzzel, a melyet Steczényi úrtól egyezség fejében remélt, az
erényét akarta megmenteni.
A megalkuvás gondolata ugyanis már olyan régóta kísértgette, hogy
valahányszor kifogyott az aprópénzből, mindig remegett, hogy: most már
nem következhetik egyéb, csak az, »a mi még nem volt«, a nagy ugrás a
bizonytalan jövőbe, az elbukás, s mindaz, a mi ezzel jár!… És
valahányszor ujra szert tett egy kis zálogházi vagy másféle kölcsönre,
egy kis előlegre vagy egy pár korona lóverseny-nyereségre, mindig hálát
adott az égieknek, hogy a gondviselés, isten tudja hanyadszor, még
egyszer, ujra megmentette az erényét.
Ez a nagy aggodalom a kicsi szőkét szerénynyé, s ez a szerénység
Steczényi urat szemtelenné tette. A művésznő mindössze kétszáz koronát
kivánt; Steczényi úr ellenben kijelentette, hogy ő csak olyan
halmozókkal áll szóba, a kik a St. Legerben a favorit Newcastlera
fogadtak. Végül megegyeztek huszonöt koronában.
A művésznő, huszonöt koronájával és megmentett erényével, tovább állott,
és belépett a számtanácsos úr. Steczényi úr egy pillantást vetett rá, s
elvégezte magában, hogy ismét könnyű dolga lesz.
A számtanácsos úr ama ritka emberek közé tartozott, a kik egyszerre:
szörnyen kopaszok és rémesen őszek. Tar koponyáján csak itt-ott lógott
egy-két apró, vékony, fehér tincs, de ez a pár tincs aztán annyira fehér
volt, hogy ilyen hószínt csak a meséskönyvek Tél apóin látni. Vastag
szemüveget viselt, de ezzel se sokat láthatott, mert mindennek nekiment,
a mi útjában állott. Merev nyakát csak egyenesen tudta tartani; jobbra
vagy balra fordítani nem igen volt képes. A válla mélyen előre görnyedt;
ferdén álló derekát csúz kínozta; járását tipegővé és bizonytalanná
tette a korai kiéltség és a lassan fejlődő gerinczbaj. Valóságos
megtestesülése volt a teljes megrokkantságnak.
Hanem azért a számtanácsos úrban sokkal több életerő lakott, mint a
mennyit a külseje sejtetett. Csak két hónappal ezelőtt temette el a
tanítónő leányát, a ki beleugrott a Dunába; de most már nem gondolt az
öngyilkosra, most már csak arra gondolt, hogy van egy tízkoronás
halmozása, a mely ma ötszázötven koronát érne, ha véletlenül nem fogad
egy negyedik lóra is… hogy, ha ez a Lepke be találna nyúlni egy
orrhosszusággal elsőnek, tízezer koronát is nyerhetne a fogadásával… és
hogy, mert ez a siker immáron nem valószinű, a csalóka reménységet jó
lesz beváltani egy kis készpénzre.
Steczényi úr hamarosan meggyőződött róla, hogy az első pillantásra
rosszul ítélte meg emberét. A számtanácsos úr egy darabig dörmögött, a
miért megvárakoztatták, s czélozgatni kezdett, hogy ha Lepke megnyeri a
St. Legert, akkor őt bajos lesz várakozásra bírni.
– Szerencsére, ez nem valószinű – felelt Steczényi úr.
– Hiszen, ha nagyon valószinű volna, akkor én nem is egyezkedném önnel.
– Igy viszont én vagyok az, a kinek nincs miért óhajtania az
egyezkedést. Igen, ha uraságod Newcastlet fogadta volna! De Lepke! Azt
hiszem, nem is fog futni.
– A helyes az volna, hogy ha a fogadott ló nem indul, akkor: nincs
fogadás. És minthogy az első három ló nyert, mihelyt Lepkét törlik a St.
Legerből, máris követelhetném ötszázötven korona nyereségemet.
– Meglehet, hogy ez helyes, vagy legalább is előnyös volna uraságodra
nézve, de intézetem mindig kiköti, hogy ha a ló nem indul, ez annyi,
mintha helyezetlenül futott volna. Méltóztatott látni, hogy ez a kikötés
a bárczán is olvasható.
– A mi tulajdonképpen nem járja, de most nem erről van szó. Mert Lepke
még futhat, sőt győzhet is.
– Nincs kizárva, de nem hiszem. Azért nem is kivánok egyezkedni.
– A bárczán az is rajta van, hogy ha az előrefogadás négy vagy több
versenyre történik, annak, a ki már két vagy három versenyben a nyertest
fogadta meg, az intézet felajánlja a méltányos egyezséget.
– Igen, ha az intézet az egyezséget előnyösnek tartja.
– E szerint ön nem akar egyezkedni? Igy is jól van. Tehát: isten önnel,
vagyis inkább: a viszontlátásra!
– Kérem, értsük meg egymást!…
Nehezen egyeztek meg. A számtanácsos úr olyan követeléssel hozakodott
elő, a mely Steczényi úrnak a munkáját nagyon nehézzé tette. De
vitatkozás közben észrevette, hogy az öreg úr ugyan nem könnyen
kezelhető ficzkó, de egy kissé kiéhezett, vagy jobban mondva: túlságosan
szomjas. Látnivaló volt, hogy a pénz még ma kellene neki. Az öreg úr
csak lépésről-lépésre engedett, de minél inkább mult az idő, annál
jobban áhítozott, hogy vajha már iddogálhatna abból a kis nyereségből!
Végre megalkudtak ötven koronában.
Az öreg úr hirtelen annyira felélénkült, s oly gyógyultan inalt el,
mintha megvillamozták volna. Alig hogy eltűnt, a sárgakabátu
bevigyorgott az ajtón.
Ez már épp olyan nagy róka volt, mint maga Steczényi úr. Szerencsére
Rovigot fogadta, azt a lovat, a melytől a legkevésbbé kellett tartani.
De »az ördög nem alszik«, a versenytéren nincsenek lehetetlenségek, és
az igazgató úr nem hagyta számításon kívül még azt az esetet sem, hogy:
hátha csoda történik és Rovigo nyeri meg a St. Legert?! Akkor a
sárgakabátunak egy vagyont kellene fizetni.
Már pedig Steczényi úr békén akart aludni.
Tízszer is összecsaptak, hogy megcsalhassák egymást, és a tusa még
folyvást eredménytelen volt.
De végezetül mégis csak Steczényi úr kerekedett felül. Könnyü volt
kitalálnia, hogy a sárgának se égen, se földön semmije azon a
reménységen kívül, hogy a czédulájáért előnyös egyezséget köthet. Ez a
czédula nemcsak a következő napok jólétét jelentette neki, hanem az
egész jövőt, s mindenekelőtt annak a lehetőségét, hogy az őszi versenyek
első napján egy kis pénzmaggal jelenjék meg a versenytéren, a hol az
ügyes ember, egy pár forint birtokában, mindig közel jár ahhoz, hogy
megalapítsa a szerencséjét.
Steczényi úr mindent elkövetett, hogy kihasználja helyzetének a
felsőbbségét: a sárga nem ingott meg. Kemény legény volt ez, a ki nem
adta el olcsón a halvány kilátását.
Az igazgató úr most már nem tehetett egyebet, mint hogy kivágta az
utolsó tromfot. Virágnyelven megérttette a sárgakabátúval, hogy ő bizony
nem esik zavarba akkor se, ha minden valószinűség ellenére Rovigo talál
győzni. Ebben az esetben ő már a St. Leger estéjén útban lesz Amerika
felé, s a nyertesek üthetik a nyomát.
Ezzel a csata eldőlt.
A sárgát meghökkentette ez a szemtelenség; most már tisztán látta, hogy
legyőzhetetlen ellenféllel van dolga, s ijedtében megadta magát.
Kiegyeztek hetvenöt koronában.
Aztán nagy barátságban váltak el. Tisztelete jeléül kikisérte vendégét,
s visszajövet bepillantott följegyzéseibe.
Megállapította, hogy az aggasztó halmozások egytől-egyig le vannak
bonyolítva, és hogy sehol semmiféle sötét pont, a mely őt pénzgondokkal
terhelné. Győzzön a St. Legerben akármelyik oktalan állat: neki már ez
nem kerül pénzébe.
Majd egy kis számítást csinált:
– Bevétel: huszonhétezernyolczszáztíz korona. Kiadás: százhatvan korona.
A haszon elég tisztességes!