Egy héttel az őszi lóversenyek első napja előtt, azon a káposztaillatu
lépcsőn, a mely Steczényi Ede Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és
Versenyirodájába vezetett, egy egészséges arczszinű, előkelő megjelenésű
úriember szökellt föl, a kiben senkise ismert volna rá az egykori Stetz
úrra.
Az előkelő jelenség végigrepült az üres előszobán, benyitott az irodába,
könnyed fejbiczczentéssel üdvözölte a korláton innen várakozókat, s
bevonult abba a titokzatos rekeszbe, a melynek ajtaján egy bádoglemezre
mázolt fölirás jelezte, hogy itt található: az Igazgató.
A korláton innen négy személy várakozott: egy kövér asszony, egy öreg
úr, egy sárgafelöltős fiatalember és egy szőke szépség, a kinek egész
megjelenésén meglátszott a művésznő. Dús, hullámos haja, öntudatosságot
mutató járása, és üde, csinos arczocskája már belépésekor megragadta s
azóta szünet nélkül foglalkoztatta úgy a többi várakozó, mint a korláton
túl körmölgető titkár: Slezák úr érdeklődését. Fitos orra, mosolygó kék
szeme, a mely mintha mindig könnyes lett volna, s piczi, formás szája
minduntalan elővarázsolta a nagy könyvek közül Slezák úr kiváncsi
pillantását, és a nagy csöndben, a melyet csak Slezák úr tollának
perczegése zavart meg olykor-olykor: könnyedén selypes, kövér
nyelvecskére valló beszéde, mint valami éppen most elhangzott zene, még
folyvást ott csengett a titkár úr fülében.
A sárgafelöltős fiatalember, a ki a legközelebb ült hozzá, le nem vette
róla a szemét. A sárgán túl a kövér asszony egy kicsit előrehajolt, hogy
leplezetlenül érdeklődő tekintete kellő alapossággal figyelhesse meg az
ifjú hölgy egész öltözetét. Még az öreg úr is rásanditott néha, a mi
mindeme hódolatok között a legértékesebb volt, mert az öreg úr fölötte
meggörnyedt vállát és merev nyakát csak nagynehezen tudta megmozdítani.
Egy sorban ültek – minthogy Steczényi úr a felek számára kijelölt nyolcz
széket a falnál helyeztette el, egyiket a másik mellé – de nem szorosan
egymás mellett, hanem egy-egy üres szék szomszédságában, hogy
kényelmesebben ülhessenek. Nem ismerték egymást, és a várakozás
unalmában sem kezdtek beszélgetést, bár a kövér asszony óhajtotta volna
a társalgást, de miután ilyes kisérleteire az öreg úrtól csak igent és
nemet kapott feleletül, s úgy vette észre, hogy szavaira a sárgafelöltős
elmosolyodik, a művésznő pedig a másik oldalra fordul, ő is abbahagyta a
beszédet.
Mindegyik várakozó egy-egy rózsaszínű, két vagy négyrét összehajtott
czédulát tartott a kezében.
Mikor Steczényi úr keresztül vonult az irodán, a nélkül, hogy a felek
bármelyikét megszólította volna, a művésznő megkérdezte a titkárt:
– Bemehetek az igazgató úrhoz?
– Azonnal, kérem.
A hangja udvarias volt, de az »azonnal« azt jelentette, hogy nem épp
azonnal, hanem csak később.
A rekeszből kihallatszott a Steczényi úr hangja:
– Slezák úr!
Slezák úr szolgálatra készen ugrott fel s átsietett az igazgató úrhoz.
– Kérem a jelentést – szólt Steczényi úr alantasához, olyan halk hangon,
hogy a kívül ülők nem érthették meg. – Mind halmozás?
– Igen – felelt Slezák úr, ugyanúgy – és majdnem egyformák. Mind a négy
tízkoronás és mind a négy: Godolphin-Becses-Hanswurst. Csak a St.
Leger-tipjük különböző. Egy: Newcastle, egy: Rovigo, egy: Lepke, egy:
Thorough.
– Melyiké a Newcastle?
– A kövér asszonyé.
– Lássuk csak – számitgatott Szteczényi úr – Godolphin fizetett tízre
ötvenötöt, Becses tízre huszat, Hanswurst tízre ötvenet. Tehát: tízre
ötvenöt, ötvenötre száztíz, száztízre ötszázötven. Newcastle, ha bejön,
kétszeres pénzt fog fizetni, mondjuk: tízre harminczat. Ez tehát
ezerszáz, mondjuk: ezerhatszázötven korona volna. Hja, persze, ha
Thorough meglepetést csinálna… akkor már legkevesebb tízszeres pénzről
volna szó, ötezerötszáz koronáról. Melyiké a Thorough?
– A szőke leányé.
– És Lepke meg éppen őrülten fizetne. De Lepke már nem számít… Melyiké a
Lepke?
– Az öreg úré.
– Rovigo már majdnem ki van zárva. Hanem azért… különben ez már nem
tartozik önre. Ismeri a feleket?
Már hogyne ismerte volna őket! Slezák úrnak, kora ifjúságától fogva, az
volt az álma, hogy egykor nagy detektivvé fogja kinőni magát. Tehetséget
érzett erre a pályára, de hivatottsága soha se lelhette meg a kellő
érvényesülést, mert a mai világban olyan nagy a kenyérért való verseny,
hogy errefelé, a Balkán tájékán, már csak elszegényedett grófokat és
letört katonatiszteket fogadnak föl detektiveknek. Slezák úrnak be
kellett érnie azzal, hogy a Versenyirodánál, a hol különben, a titkári
teendők ellátásán kivül, főképpen a szobák kiseprésével foglalkozott, ő
lehetett, mint fő mindenegyéb, a tudakozó-osztály vezetője is.
– Adhatok róluk némelyes felvilágositást – jelentette Slezák úr. – A
kövér nő kifőző asszony a Szerecsen-utczában. Kis űzlet; néhány
megkuporgatott garas; nagy nyereségvágy. A kicsi szőke kóristaleány. Még
nem régen kezdte; komoly pártfogója nincs; adóssága annyi, hogy a füle
se látszik ki belőle. Az öreg úr számtanácsos a pénzügyminisztériumban;
nem is olyan öreg, csak nagyon megrokkant; iszákos és játékos. A
sárgakabátos ismert turfpoloska; van-e egyéb mestersége is, titok;
lehet, hogy zugszerkesztő, lehet, hogy olyan pinczér, a kinek nincs
állása; de lehet az is, hogy mind a kettő, és a mellett egy kissé
betörő.
Steczényi úr kijelentette, hogy először a kifőzőasszonynyal óhajt
tárgyalni.
– Vezesse be az ülésterembe.