Stetz úr volt a legrongyosabb, a legsírósabb nézésű és a
legtüdővészesebb jelenség mindazok közül, a kik akkortájt tréfás
holmikkal, bűvész-szerszámokkal és mókás játékszerekkel házaltak a
csapszékekben.
Természetesen igen gyöngécske űzleteket csinált. Ágrólszakadt alakjának
láttára még az ittasabb vendégek is a védekezés mozdulatával kaptak a
zsebükhöz.
Mikor úgy érezte, hogy már az orra hegyén van a lélek, Stetz úr végre
elment egy orvoshoz. Arra kérte, vizsgálja meg és mondja meg neki a
csupasz igazságot, mert nagy érdeke tudni, mennyi ideig élhet.
Az orvos megvizsgálta, s aztán így nyilatkozott:
– Bizony, barátom, maga rossz bőrben van.
– Mennyi időm van még? – érdeklődött Stetz úr.
– Lehet, hogy csak egy félesztendő – felelt az orvos – lehet, hogy
másfél. Ezt még nem tudni.
– De az bizonyos, hogy nem élek két esztendőt? Nincsen semmi reményem?
– Semmi se bizonyos és remélni mindig kell. Néha történnek csudák.
– És arra, hogy ez a csuda megtörténhessék, mi volna a legjobb szer?
– Hja, barátom, a maga bajára a legjobb orvosság az, a mit nem adnak
orvosi rendeletre, és mit nem a gyógyszertárból kellene megszerezni. A
pénz. Magának szanatóriumi kezelés kellene, kitünő levegő, kitünő
táplálkozás. A legokosabb volna, ha egyszer s mindenkorra elmehetne
Kairóba, vagy még lejebb. De az se volna rossz, ha a szép időt mindig
tengeren töltené.
Stetz úr letette az asztalra, a mit kétszáz darab gumi-malacz eladásával
szerzett, s az orvos néhány biztató szóval bocsátotta el a meglehetősen
elszontyolodott beteget.
– Azért nem kell kétségbeesni. Néha csudálatos gyógyulásokat lát az
ember. Különös baj ez; sok esetben egyszerre csak megállapodik, és a
nélkül, hogy tudni lehetne: mért, hogyan – egyet gondol és
visszafejlődik.
Stetz úrnak, mialatt lement a lépcsőn, az jutott eszébe, hogy:
– Ilyen rövid ideig igazán nem érdemes becsületes embernek maradni.
Aztán, mikor kiért az utczára, tovább fűzte gondolatait:
– És ki tudja?! Ha pénzt szerzek, talán még meg is gyógyulhatok!
Stetz úrból nem hiányzott a találékonyság.
Legelőször is tisztességes öltözetet kölcsönzött egy pinczér
ismerősétől. Aztán, húsz korona foglalóval, kibérelt egy üresen álló
lakást, a májusi negyedre, de azzal a kikötéssel, hogy már április
tizenötödikén beköltözködhetik. Amikor ez megtörtént, elment egy
bútorkereskedőhöz, és kikölcsönzött tőle egy iroda-berendezést: két nagy
asztalt, egy előkelőt és egy közönségeset, egy fakorlátot, tizenkét
szalmaszéket és egy vasszekrényt, – hiány nélkül lefizetve tíz koronát,
a bérlet első részletét. Ugyanakkor megrendelt hitelbe egy nagy
czímtáblát, a melyről a messzeségben sétáló is leolvashassa, hogy hol
van az Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és Versenyiroda, s mikor ez
elkészült, hirdetést tett közzé egy krajczáros ujságban, hogy: Steczényi
Edénél fogadást lehet kötni a kontinens és Angolország összes
versenyeire.
Végül bevonult az irodájába, s kiürítette a zsebeit, a melyekben
összesen huszonkilencz krajczárt talált. Ezt betette a trezorba.