A beteg nem halt meg; néhány nap multán a földé volt ujra. Még folyvást
sokat panaszkodott ugyan, de az arcza megtelt s az étvágya óriási
arányokat kezdett ölteni. Sajnos, az étvágy nem hozta meg a vidámságát.
Egész nap sóhajtozott; s úgy látszott, mintha szinte bántotta volna ez a
szerencsés fordulat.
Egy délelőtt aztán feltárta a szívét Soror Philomena előtt.
– Mily szerencsétlenség, kedves testvér, hogy életben maradtam! Ha az Úr
most látta volna jónak elvenni életemet, a kegyelem állapotában kerülök
itélő bírám elé, s az égi könyörület bizonyára megszánja bűnös lelkemet.
Míg így… istenem, mi lesz belőlem? Visszakerülök a régi környezetbe, s
akarva, nem akarva, vissza kell sülyednem régi bűneimbe. Gyönge, gyarló
teremtés vagyok s – mit van mit tennem? – vissza kell mennem a
kisértésbe.
Soror Philomena megdöbbent. Végre is a kórházban nem mindennap
találkozik az ember olyan jó hajlamokkal teli lélekkel, mely bukdácsoló
léptekkel bár, de mégis csak az igaz utat keresi. Ime, nagynehezen
talált egy ilyenre. És most, mikor a fehér holló valahára előkerült,
belenyugodjék abba, hogy alig talált rá, már is el kell veszítenie?
Szótlanul, a két kezét összekulcsolva nézze, hogy a jó útra forduló,
tapogatózó lélek ismét eltévedjen?
Igyekezett a betegnek lelkére beszélni. Elmagyarázta neki, hogy a kiben
a megtérés szándéka komoly, azt a régi bűnök nem húzhatják vissza a
romlottság fertőjébe. Hivatkozott Szent Ágostonra, a ki eleinte igen
világi életet élt s később mégis egyik oszlopa lett az egyháznak.
Példákat hozott fel rá, hogy a legsanyarúbb helyzetben is ellent lehet
állni a kisértéseknek, s elbeszélte, miképpen küzdötte fel magát Sixtus
pápa a legalacsonyabb sorból az egyházfejedelmi trónszékbe. Majd
buzdításul elmondotta a nevezetesebb vértanúk és hitvallók történetét.
A beteg áhítattal hallgatta, s mikor Soror Philomena elvégezte az egyik
vagy másik történetet:
– Meséljen még egyet – rimánkodott szépen.
Majd elpanaszolta, hogy tévelygéseinek legnagyobb részt tudatlansága az
oka. Ha lett volna, a ki annak idején világosságot gyujt lelkében, ha
véletlenül olyanok közt él, a kik megerősítik hitében, a kik nem
botránkoztatják meg s nem járnak előtte rossz példával, nem jutott volna
ennyire.
Soror Philomena borzadva gondolt rá, mily bűnös mulasztás lett volna, ha
nem veszi pártfogásába ezt a szegény tévelygő lelket, a melynek elég
néhány jó szó, hogy meg lehessen menteni az igaz életnek. S ha már
pártfogásába vette, nem akart félmunkát végezni. Felébredt benne a nemes
becsvágy, hogy ezt a lelket minden áron meg fogja menteni, bocsánatot
kért istentől, ha jó szándéka netalán nem volna minden hiúság nélkül, s
elhatározta, hogy egy-két órával kevesebbet fog aludni a végből, hogy
több ideje legyen vezetgetni az ingadozó lelket.
Volt Soror Philomenának egy kincse: a _Szentek életé_-nek egy gyönyörűen
kötött, díszes kiadása. Ez volt az egyetlen tulajdona. Nem lehet
elhallgatni azt a gyöngéjét, hogy ezt a kincset féltve őrizte, mert hisz
mindnyájan csupa gyarlóságból állunk, s ha minden egyébről lemondott is,
ezt az egy tulajdonát nem tudta feláldozni a tökéletes szegénység
elvének. Azzal mentette magát a lelkiismerete előtt, hogy ez a könyv
adja meg neki ama lelki táplálékot, a mely nélkül gyarlóságunknál fogva
nem lehetünk el.
Kissé dobogott a szíve, mikor a féltett kincset előhozta rejtekéből, de
mennyire meg volt jutalmazva láttára a hatásnak, melyet könyve a betegre
tett! Mily érdeklődéssel, meghatottsággal hallgatta a sok szép
elbeszélést! Alig tudott betelni a léleknemesítő történetekkel, s
lángoló szemmel, lelkesedve figyelt a felolvasásra. Azt mondta volna az
ember, hogy ez a lelki felüdülés jót tesz az egészségének is:
szemlátomást erősbödött s minden felolvasás után kettőzött étvágygyal
evett.
A betegnek különben nemcsak az étvágya volt sajátságos; rendkívüli volt
a betegsége is. Koronkint, kétszer vagy háromszor is, úgy helyre jött,
hogy már ki akarták lökni a kórházból, aztán egyszerre megint összetört,
s ujra meg ujra haldokolni kezdett. Ilyenkor mindig meggyónt és
megáldozott, mert – mint panaszolta – utolsó feloldozása óta sok bűnös
gondolattal kellett vádolnia magát.
Soror Philomenát ezek a visszaesések nagyon megrémítették, de mikor első
ijedtsége elmúlt, s a beteg megint kezdte összeszedni magát, titokban
kissé örült is a gondviselés ilyetén rendelésének. Milyen
szerencsétlenség lett volna, ha a betegnek véletlenül előbb kell
elhagynia a kórházat, mintsem ő művét befejezheti! Hála istennek, a
kilenczvenes egy cseppet se sietett. Egy örökkévalóságot töltött a
kórházban, annyi időt, a mennyi elégséges a legtökéletesebb megtérésre
is.
Ezenközben pedig Soror Philomenának a szíve egy uj, eddig ismeretlen
boldogsággal telt meg. Igen, látnivaló volt, hogy ő megtérítette ezt az
embert végképpen, látnivaló a beteg minden szavából, látnivaló abból is,
hogy a szenvedés óráiban nem lehetett el többé a vallás vigasza nélkül.
Megmentett az igaz életnek egy lelket, a mely nélküle elveszett volna;
oly dolgot végzett, mely istennek tetsző, s melynek nyomán áldás és
áldás fakad. A boldogságról, melylyel ez a tudat eltöltötte, eddig
képzelete se volt. Olyan volt az, a milyen lehet az anyaság érzése, mert
hiszen ő is életet adott, de nem földi, hanem másvilági életet, az
egyedülit, mely méltó rá, hogy imádkozzunk érte. S ha arra gondolt, hogy
ez az ember, elhagyván a kórházat, egy uj, szép, jócselekedetekben
gazdag életet fog kezdeni, hogy istápolója lesz a szegényeknek,
bátorítója a csüggedőknek, védelmezője az elnyomottaknak, hogy kimenvén
a világba, minden lépése után, mint szűz Szent Ágnes nyomán, virágok
fognak fakadni, virágok, melyek tulajdonképpen az ő, a Soror Philomena
lelkéből sarjadzottak: a szeme megtelt könynyel, az öröm könnyeivel.
Mélységes hálát érzett ezért a boldogságért, s tudta, hogy adnia kell
annak valamit, a kinek ezt a nagy gyönyörűséget köszöni. De Soror
Philomenának nem volt egyebe, a _Szentek életé_-nek egy díszes
kiadásánál; oda ajándékozta hát neki a _Szentek életé_-t.