A kilenczvenes számu beteg ügyes fiú volt, de nem volt jó hallása. Egy
szép nap ugyanis fölötte alkalmatlan időben szólta el magát. A
nyolczvankilenczessel beszélgetett, a ki panaszkodott, hogy a kórház
élelmezése nem jó.
– Ön nem érti a csiziót, czimbora. Elég jó ételeket kapni itt, de a jót
ki kell érdemelni. Vágjon szent pofákat, gyónjék meg minden héten,
hallgassa végig nevetés nélkül a néni litániáit, s bizony nem fog
panaszkodni, hogy az élelem nem jó. Örökbe hagyom önnek ezt a tanácsot,
mert engem, fájdalom, holnap már kilöknek.
Nem hallotta meg az egérke-lépteket s nem vette észre, hogy Soror
Philomena ott áll a párnája mögött.
A fehér arcz biborszínre vált a szégyentől. Csak egy gondolata volt, az,
hogy ne kelljen a szemébe néznie. Sarkon fordult és eltűnt nesztelenül,
úgy, a hogy jött.
Azt hitte, soha se ér fel a czellájába, olyan hosszúnak tetszett most
neki ez a lépcső. És mégis el kellett rejtőznie, mert úgy érezte, hogy
kisül a szeme. Mintha valami gyalázaton kapták volna rajta.
Hiába reménykedett benne, hogy majd kisírja magát. Nem voltak könnyei.
Csak úgy érezte, hogy meg van siketülve, meg van vakulva, s hogy a lába
egyszerre elerőtlenedett.
Nem, nem volt megvakulva. Látott, és most látta meg először kicsi
czellájában a roppant pusztaságot. Látta, hogy a kórház kertjéből
elillant az utolsó téli napsugár is, s hogy odakünn nincs más, csak hó,
hó és hó.
Megsiketülve sem volt. Hallott. Hallotta, hogy hívták. Sietnie kellett
egy operáczióhoz.
Egy pillantást vetett arra a helyre, a hol azelőtt a _Szentek élete_
állott, s ezzel a pillantással eltemette első, utolsó, egyszeri
boldogságát. Aztán ment; bírta a lába.
Öt perczczel később már ott állt az operácziós asztal mellett. A tanár
dühöngött, a beteg átkozódott, Soror Philomena pedig, a fehér arczú
Soror Philomena, ismét tökéletes, megzavarhatatlan nyugalommal hallgatta
a szörnyü istenkáromlásokat. Tekintetéből nem lehetett kiolvasni
végtelen türelemnél egyebet; a gyalázatos szavakat mintha nem is
hallotta volna; s mialatt ébersége egy pillanatra se veszítette el szem
elől a szenvedő bűnöst, némán, lopva, – mozdulatlan ajakkal, hogy ki ne
nevessék, – mondta el magában azokat az ismeretes szavakat, a melyek úgy
kezdődnek, hogy: »Miatyánk, ki vagy a mennyekben.«