– Ó, kedves testvér – szólt másnap a 90-es szám – kegyed nagy jót
cselekedett velem. Mennyire másképp érzem magamat! Megszabadulva
bűneimtől, megtisztulva a föld sarától! Mert fájdalom, nagy bűnös
voltam; sokszor és sokat vétkeztem, szóval, gondolatban és
cselekedettel.
Soror Philomena csodálkozva nézett a betegre. Ő a nagy bűnöst mindig
nagy szakállal és bozontos szemöldökkel képzelte.
A kilenczvenes pedig maga volt a szakáltalanság. Húsz-huszonkét éves,
jóképű fiú volt, kerek, jámbor arczczal, melyről a rossz élet még nem
fujt le minden üdeséget. Csepűhaja lelógott a homlokába, mint a mesék
pásztorainak, s a hajerdő alól két barátságos, mosolygó szem nézegetett
ki.
Soror Philomena tulajdonképp most nézte meg először, s csak most vette
észre, hogy a kilenczvenesnek finom és fehér keze van, mint egy
kisasszonynak.
Ilyenek volnának hát a nagy bűnösök?!
– Voltaképpen nem vagyok én se tolvaj, se gyilkos – gyónt tovább a
beteg. (Szenvedélyes gyónó volt, a mint látni fogjuk.) – De nagyon
szennyes életet éltem. Tudja, mi voltam én, kedves testvér? Kávéházi
költő. Orczapirító dalokat írtam festett leányoknak, abból éltem.
Csepűrágók és szemfényvesztők voltak a pajtásaim, és épp oly gyalázatos
életmódot folytattam, mint ők maguk.
Soror Philomena megrettent, mint a hogy megretten az az ember, a ki
váratlanul nagyon közel talált lépni egy tengerszem fekete-zöld
örvényéhez. De aztán, a hogy felpillantott a bodros, szőke hajra, meg a
nyugtalan, vörösfényű szempárra, mely nyájas volt, mint egy kis házi
nyúl nézése, leküzdötte a borzadását.
– De meglakoltam a bűneimért – folytatta a beteg. – Sokat, nagyon sokat
szenvedtem. Hálát adok érte istennek, mert a szenvedéseim térítettek
észre. Dániel vermében, az oroszlánok barlangjában világosság támadt
előttem. Legyen áldott az Úr, hogy ezt még megérhettem. Ha meggondolom,
hogy örök kárhozat várt volna rám!… De gyóntató atyánk feloldozott a
vétkeimtől, s immár nyugodtan várom a halált.
– Isten nem kivánja a bűnös halálát – szólt Soror Philomena – hanem a
megtérését. És ön, testvérem, a javulás útján van, úgy testben, mint
lélekben.
A haldokló búsan mosolygott és megette a csirkebecsináltját.
Soror Philomena akkor este kétszer is elrebegte a haldoklókért való
könyörgést. Egyszer minden haldoklóért, s egyszer külön a kilenczvenes
számért. Szegényke! Mikor nincs senkije, a ki imádkozzék érte!… Majd
ujra belé foglalta imájába, mikor a szeretteinkért szóló könyörgéshez
ért. Mert hisz neki nem volt senkije, a kit a kilenczvenes ebből az
imából kiszorított volna.
Esdekelt, hogy a mennyei kegyesség tegyen csodát a szegény betegért.
Istenem, hisz olyan fiatal! Egy hosszú élet volna előtte, jóvá tenni
minden hibáját. Ő bizonyos volt benne, hogy az élet, melyért könyörgött,
csupa vezeklésből állana! Hisz betege nem volt rossz, csak
eltévelyedett. Alapjában jónak és nemesnek kellett lennie; csak a rossz
társaság, a gonosz példa okozhatta a botlásait. És a töredelmes bánat
nem fél javulás-e?!
Reggelre kelve pedig, mikor tizennyolcz órai szolgálati ideje véget ért,
s fölment a czellájába, hogy kinyugodja magát, nem mulasztotta el
emlékeztetni a szakácsnét, hogy a tanársegéd úr különös figyelmet
ajánlott a súlyosabb betegekkel szemben.