Már órák óta bolyonghatott a városon kivül, a fák között, a mikor
észrevette, hogy nem tudja, hol jár és mit csinál.
Végre ráismert a helyre. Igen, ez a városliget!
Tudta, hogy régóta van itt. De azt nem tudta, hogy mialatt
keresztül-kasul nyargalta a nagy térséget, gondolatai mivel
foglalkoztak. Ugy kell lennie, hogy előbb órákon át nem tudott magáról.
– Szedjük csak össze gondolatainkat! – ismételgette gépiesen. – Szedjük
csak össze!… Ó, csak ne fájna annyira a fejem!
De egyre jobban fájt.
– Miért is futok így?
Meglassította a járását.
– Szedjük csak össze!… Tehát, igen, talán jobb volna nekik is, nekem is,
ha… Ó, nekem bizonyosan! De nekik is. Mit könnyíthetek a sorsukon? Csak
kétszer olyan követelők lesznek, ha ott éreznek a hátuk mögött, csak
annál nehezebben szánják rá magukat, hogy beletörődjenek a szegénységbe!
Az ilyen katasztrófának néha igen jó a hatása: a gyermekek így
könnyebben megértik az élet komolyságát. És Ilike most még nem igen
érezné meg a veszteséget. Nem fájna neki úgy, mint ha ugyanez később
következik el. Neki bizonyosan javára válik, ha nem kényeztetem tovább,
ha szigorúan nevelik, ha sanyarú viszonyok közt nő fel. Edzettebb lesz
az élet bajaival szemben!… Kedves kis Ilikém!… Milyen bájosak a kis
leányok!… Igen, a kis leány az élet egyetlen vigasztalása!… Ó, mennyire
fáj a fejem!… Nem tudom, még mi… Nem tudom összeszedni…
Valamelyik tar fán egy különös hangu madár szólalt meg. A kereskedő
megállott és álmélkodva hallgatta a neki szokatlan hangot. A madár
egyforma időközökben ismétlődő éles fütytyel szakítgatta meg, czifrázta
a trilláit.
– Milyen szépen szól!… Milyen különös hangjai vannak a természetnek!…
Milyen szép is az élet!
Aztán tovább ment és már öntudatlanul ismételgette magában:
– Szedjük össze gondolatainkat! Lássuk csak!…
Később az Andrássy-úton látták. Bement több nagy bérházba; fölment a
lépcsőn, meg visszajött. Csupa ismeretlen házban járt. Végre egy nagy
bérkaszárnya annyira megtetszett neki, hogy nem keresgélt tovább, hanem
fölment a negyedik emeletre s onnan leugrott az udvar kövezetére.
*
A kereskedő temetésén nagy részvét nyilvánult meg. A gyászszertartáson a
családtagok szivettépő zokogása minden jelenlevőt a könnyezésig
megilletett. Nemcsak a lakás, a fekete posztóval diszített udvar is tele
volt gyászolókkal. A megboldogult jóemberei komoran, elmélázva bámultak
a fáklyák lángjába. Még a főhitelezője is eljött; nem volt az rossz
ember. A házmester sírt. Az özvegy ráborult a koporsóra; erőszakkal
kellett elhurczolni onnan.
És ha valaki véletlenül azt találta volna mondani: »Ez az ember, a kit
temetünk, nem maga ölte meg magát, ezt az embert megölték!« – a
gyászolók mindannyian elcsodálkoztak volna, mindannyian így kiáltanak
fel: »De hát ki ölte meg?!« – és mindannyian nyugodt lelkiismerettel
megátkozták volna a gyilkost.