Otthon nem várták az ebéddel, mert délelőtt hazaüzent, hogy dolga van s
másutt fog ebédelni. De azóta megfeledkezett erről s a megszokás az
ebédlőbe vitte.
Csak a nagy leányát találta ott. A nagy leány sírt.
Mikor megpillantotta az apját, durczásan félrekapta a fejét, fölkelt, és
nem köszönve, nem szólva, kiment a szobából.
A nagy leány igen neheztelt az apjára. Egy hadnagyhoz szeretett volna
férjhez menni; a hadnagy derék fiú volt, az önzetlenségnek egy olyan
fehér hollója, a kiről csak dalban lehetne méltóképpen beszélni, mert –
mi a regényesség, ha nem az, hogy a hadnagy megkéri egy kereskedő
leányát s kijelenti, hogy hozományul egy krajczár se kell neki?! De
kauczió nélkül természetesen szó se lehetett a dologról. A nagy leány
azt kivánta, hogy a kaucziót a papa »vegye ki az üzletből«; a kereskedő
igyekezett megmagyarázni, hogy onnan nincs mit kivenni. De a leány, a
kit szép álmainak szétfoszlása nagyon elkeserített, azzal gyanusította
apját, hogy ez azért tette őt boldogtalanná, mert titokban úgy számít,
hogy később majd csak hozzá fogja erőltetni egy másik kérőjéhez, egy
fiatal fűszereshez. Mindez legujabb história volt. A nagy leánynak a
hadnagy még ott volt a begyében; regényeket falt, sírt és duzzogott.
Máskor is csinált ilyen kis némajeleneteket. De máskor az apja mindössze
vállat vont. »Majd megjön az esze!« – gondolta.
Hanem most felizgatta ez a gyerekesség. Hogy valaki egy hadnagy miatt
keseregjen és daczoskodjék szerencsétlen apjával, a ki csak nekik, a
családjának él, – ez, most, az ő nagy bajához, az ő gondjaihoz, az őt
mardosó gyötrelmekhez képest olyan üreslelkűségnek, olyan kicsinyes
léhaságnak, olyan hálátlanságnak tűnt fel előtte, hogy valósággal
felháborodott.
Noha már egyedül volt a szobában, ökölbe szorította a kezét és
fennhangon fenyegetőzött:
– Majd megbánod még!… Majd megbánod még!…
Az egyik cseléd lépett be a szobába egy levéllel.
– A fiatal úr itthon ebédelt és meghagyta, hogy ezt a levelet azonnal
adjam át a nagyságos úrnak, mihelyt haza tetszik jönni.
Abból, hogy a fiatal úr kivételképpen ismét szerencséltette a családi
asztalt, már sejtette, hogy mi van a levélben. A fiatal úr csak szükség
esetén szokott jelentkezni. Nem lakott a családjánál, – a hol nem
fogadhatna látogatókat, – és ebédelni is csak a hónap végén járt haza.
Már jogot szerzett a teljes szabadsághoz: maga kereste meg a kenyerét,
oly módon, hogy havonkint hetven forint fizetést kapott a bankjától, de
százat költött és szorgalmasan gyüjtötte az adósságot.
A fiatal úr ez alkalommal csak tiz forintot kért, de sürgősen, legkésőbb
hét óráig, mert addig a bankban marad, hogy megvárja a hordárt. Ehhez a
bizalmas kéréshez egy bokrétányi hazugság szolgált elüljáró beszédül és
egy bokrétányi igéret járult utóirat gyanánt.
– Tessék, a fiatalság! – káromkodott az apja. – De hiszen én is voltam
fiatal! És én nem csináltam ilyen disznóságokat!
Megkereste a kis leányát; azért jött, hogy a kis leányát lássa. A kis
leány a nyakába csimpajkodott és a szerencsétlen egy pillanatra
elfelejtette minden baját. Játszottak. Egyszerre a kis leány abba hagyta
a tréfát és így szólt:
– Puczkó! Adj nekem pénzt!
Egypár hatost kért valami haszontalanságra. Puczkó adott neki, de ez
egyszer nem állhatta meg, hogy az adományhoz egy komoly megjegyzést ne
fűzzön. Most már ideje megtenni a nevelés első kisérletét.
– Látod, Ilikém, szeretném, ha nem szoknál hozzá a pénzköltéshez. Mi ám
nem vagyunk gazdagok! Szegény Puczkónak kevés a pénze!
– De te jó vagy és mégis adsz nekem!
Hirtelen kicsordult a könnye, de maga se tudta volna megmondani, miért
sír. Magamagát siratta? Vagy ennyi szeretet már elég volt neki arra,
hogy a sírásig elérzékenyedjék?
De el kellett válni, mert ismét megjelent a Kötelezettség. Ő nagysága
kinyitotta az ajtót.
Puczkó megcsókolta a kis lányt, s Ilike kisurrant a szobából. Már tudta,
hogy olyankor, a mikor a mama jelenik meg, nem szabad Puczkónál maradni.
A fehér arczú jelenés ridegen szólalt meg:
– A házbért!
– Még nincs!
– Micsoda?
– Mondom, hogy még nincs!
– Nincs, mert elverte, nem tudom mire vagy kire. Egy öreg ember!
– Nincs, mert nem is volt. Majd lesz. Várjanak.
– Ki várjon? A házmester? Ma már másodika. Gyönyörű állapot, ha egy
kereskedő még másodikán se tudja megfizetni a házbért. Mit mondjak neki?
Mikor lesz?
– Holnap vagy holnapután. Még nem tudom. Egy-két nap alatt meglesz. Most
még hiányzik belőle.
– Hát ezt mondja meg neki maga! Nekem kisül a szemem. És tegyen róla,
hogy a házmester ne jöjjön fel mindennap háromszor a pénzért. Én ezt nem
tűröm.
– Pedig el kell tűrnie, mert nem lehet másképpen. Még nincs! Érti, mi
az, hogy nincs?
– Értem. De azt akarom, hogy legyen! És megkövetelem, hogy holnapra
előteremtse, akárhonnan. Még ha lopja is, a mihez különben ostoba. Ha
azt akarja, hogy tisztességes embernek tartsák, először is
tisztességesen tartsa el a családját!
– Nem fogok lopni a maga kedvéért!
– Hát keressen! De maga nem tud keresni! Csak költeni tud!
– Én nem költök. De nem győzöm a kiadásaikat. Nem tudok annyit keresni.
A fehér arczú nő azzal az izzó gyűlölettel nézett rá, melyet csak a
hosszú házasélet tud felkelteni az asszony szívében.
– Hát ha annyira élhetetlen, hogy nem tudja ellátni a családját,
kergesse el a sok haszontalan segédet és kezdjen el végre dolgozni. És
ha nem tud dolgozni, ha nem tud keresni, ha nem tudja teljesíteni azt a
legelső kötelességet, a melylyel a családjának tartozik, akkor lőjje
magát főbe!
Kiment és úgy csapta be maga után az ajtót, hogy rengett a ház.