HALADÁS.

– Szervusz, öregem, hát te hogy kerülsz ide?! – kiáltott fel, ahogy a

vendéglő kertjébe belépett, egy harsány hangú, daliás alakú,

választékosan öltözködő úriember, a kinek egész megjelenésén az első

pillanatra meglátszott a közélet embere. Föllépése önérzetre vallott,

hanghordozása elárulta a szónokot, mozgásának fesztelenségéről és

biztonságáról lekiabált, hogy otthon van a legjobb körökben, s nyugodt,

aczélos tekintetéből nemcsak a magával való tökéletes megelégedettség

szólt, hanem az is, hogy a világ berendezése ellen nincs és nem lehet

semmi kifogása. A ki nem tudta róla, hogy kicsoda, pusztán

megjelenésének láttára kitalálhatta, hogy ha ez a széphangú dalia

eddigelé még nem fejtett ki nagyobb szabásu politikai és társadalmi

tevékenységet, úgy ez a szereplés a közel jövőnek azok közé az igéretei

közé tartozik, a melyeket a közel jövő mindenesetre be fog váltani.

A megszólított, a ki egyedül üldögélt a kerti helyiség legrosszabb

asztalánál, valami affélét motyogott, hogy családi ügyek hozták

Budapestre. A dalia nem igen ügyelt a válaszra. (Nem azért szokott

kérdezősködni, hogy feleletet kapjon; a kérdezősködés csak véralkata

megnyilvánulásának egyik szónoki formája volt.) Mialatt amaz a

magyarázat megadásával bajlódott, a dalia, stácziót tartva az »öregem«

mellett, körülhordozta tekintetét a vacsorázó közönségen, s köszöngetni

kezdett, jobbra-balra, minden irányba, a kalapemelés, a mosoly és a

pillantás számtalan árnyalatát használva, kinek-kinek rangja, érdeme

szerint, s különös figyelemmel arra, hogy milyen viszonyban van az

illetővel, mennyire értékeli, és mit várhat tőle.

– Mindjárt jövök, öregem – szólt aztán a vidéki embernek, a kin

látnivaló volt, hogy sehogy se illik ennek az előkelő férfiúnak a

társaságába. – Mindjárt jövök – ismételte az igéretét, s tovább állott,

előbb a szomszéd asztalhoz, később a kert díszhelye felé, a hol, a

hosszú asztalnál, egy nagy társaság vacsorázott.

A míg ott parolázott, ágált, szónokolt, a vidéki – a kiről előbb a

szomszédai nem igen tudták megállapítani: vajjon titkos rendőr-e, vagy

ama hosszú csöndességre kárhoztatott, magános emberek egyike, a kiket

valami társadalmi ballépés tett örökkön egyedül járó, alázatos, szomorú

alakokká – elkészült a vacsorájával, fizetett és menni készült. De a

dalia érte küldött egy pinczért. A vidéki fölkászolódott, hogy

elbúcsúzzék pesti barátjától.

Emez ekkorra már kiszemelte, lefoglalta és birtokba vette a vendéglő

legjobb asztalát, miután előbb, nem tudni miféle ravaszsággal, kinézett,

elriasztott, haza kergetett onnan egy öreg házaspárt.

– Gyere ide – harsogott a vidéki elébe – ez jobb hely! Csak egy vidéki

ember teheti, hogy kinézze magának a legrosszabbik asztalt!

A másik szabadkozott, hogy ő már megy, mert a vasút fáradttá tette,

különben is dolga van korán reggel.

– Azt már nem teszed! – marasztotta a pesti. – Látod, én otthagytam a

társaságomat, hogy egy kicsit elbeszélgethessek veled… teringettét,

hiszen esztendők óta nem láttalak! Pinczér, vegye el a nagyságos úr

botját és kalapját! Aztán hozzon egy üveg Georges Goulet-t, de ne Henry

Goulet-t hozzon, mert azt visszaküldöm. Nincs? Hát küldjenek el a

szomszédba, ott van… mondják meg, hogy nekem kell!

Egy darabig arról a városról beszélgettek, a honnan a vidéki érkezett,

aztán a közös ismerősökről, a multról, az együtt átélt mulatságos

dolgokról, végre a nap eseményeiről, a politikáról s mindarról, a mi

ennek kapcsán eszükbe jutott. Hanem a második üveg pezsgő után

elérkezett a bizalmasságok ideje. Időközben a vendéglő lassankint

kiürült. A kertben kettőjükön kívül csak egy kis társaság dőzsölt; az is

messze tanyázott tőlük, s egészen lefoglalta a pinczérek figyelmét. A

közelükben nem volt senki; szabadon beszélgettek. Szabadon és egészen

nyiltan, mint csak két régi czimbora teheti, a kik nyolcz esztendeig

ültek egymás mellett az iskolában, s azután, a míg az egyetemre jártak,

négy évig laktak ugyanegy szobában.

– Beszélj már valamit magadról is! – szólt a dalia. – Mondd, hogyan

élsz, mit csinálsz? Kényelmes dolgod van, mi? Egész délelőtt pipázol,

ujságot olvasol, kinézel az ablakon a piaczra, és szolgálati éveket

gyüjtesz!…

– Dehogy! Hisz nekem nincs hivatalom!

– Nincs hivatalod? Én azt hittem, hogy levéltáros vagy és lapszerkesztő.

Már nem tudom, melyik pajtásunk beszélte, hogy irigyelni való helyzeted

van: délután kinyírod a fővárosi ujságokból a helybeli híradót, délelőtt

pedig beülsz a szinekúrádba és pipázol.

– A ki ezt mondta neked, az bizony rosszul tudta a soromat. Igaz, hogy

háromszor is pályáztam ezért a hivatalért, a mely különben munkával jár,

de sohase tudtam megkapni. Mindig olyanok kapták meg, a kiknek a

kvalifikácziója rendben volt, s a kik aztán a levéltárosságot lépcsőnek

használták felfelé. A hányszor megürült ez az állás, vesztemre mindig

pályázott érte valaki, a ki egészen lerázta magáról a jogot; én pedig, a

mint bizonyosan emlékszel, az utolsó szigorlattal örökre adós maradtam.

Igy aztán ma is csak a szerkesztéssel kell beérnem. Ez pedig nem olyan

árkádiai állapot, mint képzeled, mert azon kezdem, hogy a szerkesztésért

nem kapok fizetést, hanem úgy alkudtunk meg a nyomdászszal, hogy

mindennap jogom van egy czikket írni, és minden czikkért kapok öt

forintot.

– És ha beteg vagy? Vagy pihenni akarsz?

– Akkor nincs öt forint.

– De hisz ez borzasztó lehet!

– Nem valami fényes állapot, az igaz, de képzelheted, hogy nem igen

mulasztom el a czikkírást.

– Az igazat megvallva, nem értem, hogyan lehetett idáig elzüllened! Egy

európai ember, a kinek, mihelyt egy nap nem robotol, nincs betevő

falatja! Hisz én is dolgozom, a mikor kifizeti magát! De nincs az a

fizetés a világon, a miért arra kötelezném magamat, hogy napról-napra,

kivétel, szabadságidő nélkül, leőrlök egy halom munkát, mert, ha jól

értettem, a czikk csak csemege, s a szerkesztés is megkíván nem tudom

hány órát… nem, semmi fizetésért a világon, hát még öt forint napi

díjért! No, barátom, soha se hittem volna, hogy harminczöt esztendős

korodban ilyen kevésre viszed!

– Hja, a kvalifikáczió hiánya!

– Hát ez is. Nyolcz esztendeig te csináltad az összes iskolai

dolgozataimat; te voltál a legjobb tanuló, az osztályban a legelső; az

egyetemen, amíg én biliárdoztam, eljártál az előadásokra, jegyeztél,

kollokváltál, és még se tudtad letenni azt a nyomorult utolsó

vizsgálatot! Persze, mindig rossz bizottságot kaptál és féltél; sohase

voltál megelégedve azzal, a mit tudsz, és túlságos lelkiismeretességből

egyre halasztgattad a dolgot. Aztán megint tanultál és megint

megijedtél; egyre többet tanultál és egyre későbbre halasztottad, hogy

majd nekivágsz. S végre elmaradt az egész. Én meg, – a ki

tizedrészannyit se tudtam, mint te, – kimódoltam, hogy jó bizottsághoz

jussak (mert ennek is megvan a maga módja), nem sokat aggodalmaskodtam,

még kevesebbet tanultam, hanem behunytam a szememet és nekivágtam.

Lutriztam. Egyszer elbuktam, másodszor keresztülcsúsztam, szóval

sikerült.

– Ügyes voltál.

– Nem úgy áll a dolog, hogy én ügyes voltam, mert én csak azt csináltam,

a mit más, hanem úgy, hogy te élhetetlen voltál! Engedd meg régi

pajtásodnak ezt a bizalmaskodást, de, látod, életednek további sora is

ezt bizonyítja. Már hogy lehet bele nyugodni abba, hogy az ember, isten

tudja meddig, talán addig, a míg a betegség vagy a vénség következtében

odáig nem jut, hogy éhen kell halnia, napi öt forintokért mindennap

felmászszon egy jó magas fa tetejére! Édes barátom, napi öt forint,

kivált ha nincs, mihelyt a legkisebb baj ér – okos embernek nem élet.

Kabátos embernek, a kinek tudása is van, ebbe nem szabad belenyugodnia –

ha egy csepp esze van.

– Mit csináljak? Harminczöt esztendős koromban nem kezdhetek mást; nem

kereshetek más pályát, nem állhatok be például kereskedőinasnak.

– Hát ez az. El se tudjátok képzelni, hogy más kereset is van, mint a

tisztviselő és az ügyvéd, vagy ha minden kötél szakad: az ujságíró

keresete. Ehhez pedig olyan lelki csökönyösség kell, a melyet én csak

szamárságnak tudok nevezni. Be kell látni, hogy ezeken a pályákon

iszonyu a zsúfoltság. Ezeket a pályákat annyira elözönlötték, hogy itt a

pályázóknak csak egy kis töredéke juthat kenyérhez, s az óriási verseny

következtében ez a kis töredék is csak száraz kenyérhez juthat. De hát

az ázsiai magyarnak még most is csak a hivatalon vagy az ügyvédkedésen

jár az esze, és ha ezekből is kicseppen, akkor az ujságírásra veti

magát. A helyett, hogy haladna a korral.

– Hogyan haladjak a korral?

– Először is látni kell, barátom, hogy egészen más időket élünk, mint

azelőtt; hiába, ma már a paraszt is bicziklin hajtja a disznót a

vásárra. A régi pályákon nem lehet boldogulni, de másfelül igen sok uj

foglalkozás van, temérdek uj foglalkozás. Hány embernek adja meg ma

nemcsak a jó keresetet, hanem a vagyonszerzés lehetőségét is, mondjuk,

például: a gépkocsi!… hány embernek van, mint elektrotechnikusnak,

gyönyörü jövedelme, a ki, ha véletlenül hivatalt kap, akkor ma sanyarog

és koplal!… hányan élnek meg, sőt hányan szereznek vagyont, abból, hogy

teszem fel: a lóversenyügy nagyot fejlődött, és ma már ezer meg ezer,

sőt százezer meg százezer embernek ad vajas kenyeret! Az uj találmányok,

– a színházak, mulatók és ujságok fejlődése, – a nagyvárosi élet, – az

uj játékok példának okáért – egész sereg uj foglalkozási ágat

teremtettek. Ha azok a kabátos emberek, a kik ezeken az uj tereken sokat

keresnek, boldogulnak, jól élnek és vagyont szereznek, mindannyian

tisztviselők vagy ügyvédek akartak volna lenni, akkor ma fojtogatnunk

kellene egymást. Tehát alkalmazkodni kell az uj időhöz; az alkalmazkodás

a legelső természeti törvény. Tanulni kell a mimikri látásából; a milyen

a környezeted, légy olyan magad is! Az elmaradottat, a ki a nagyváros

forgatagában se lát, se hall, csak bambán néz maga elé, feldönti a

biczikli, sántává tapossa a benzinmótor, elüti a villamos, elgázolja a

gépkocsi.

– De hát nincs disznóm, a mit bicziklin hajtsak a vásárra, nem állhatok

be se gépkocsi-vezetőnek, se elektrotechnikusnak, mert nem értek hozzá;

nem lehetek se istállófiu, se bukméker-legény, se fogadási hiéna, mert

ezt korábban kellett volna kezdeni; a póló- és a tenniszjáték körül, a

lovardában vagy a vívóteremben nem tudnék elfogadható szolgálatokat

tenni, az ujságárulásban lefőznének, az ügynökösködéshez nincs rábeszélő

tehetségem, a szivarcsutka-gyüjtéshez és a szemét értékesítéséhez nem

elég hajlékony a derekam; kávéházat nem nyithatok, mert ehhez sok évi

főpinczéri kereset szükséges, artistának nem volnék alkalmas, kék-vókot

nem járhatok sok okból, és az ördög tudja még hogyan élnek ebben a

nagyvárosban!… De mit szónokolsz nekem te, a ki ügyvéd vagy!

– Nem értettél meg. Azt mondtam, hogy a mai világban szemfülesnek kell

lenni és találékonynak. Régente, barátom, a kabátos ember megélhetett a

hivatalából vagy az ügyvédségből; nem volt nehéz hivatalt találni, vagy

az audiát-ságból felvénülni ügyvédnek; s elég volt beülni valamelyik

állapotba, mert ez szépen, csöndesen, de biztosan, egyre jobban

gyümölcsözött magától. De ma már a kabátos embernek, ha nem akar

kínlódni, ha tisztességesen akar élni, az eszéből kell megélnie, s nem a

hivatalából. Az eszéből; a találékonyságából; a körülmények ügyes

fölhasználásából. A hivatal és az ügyvédség se rossz czímnek; mert nem

árt, ha az embernek czíme és rangja is van. De megélni!… megélni ma már

nem igen lehet se a hivatalból, se az ügyvédségből. Igen, ha az

összeköttetéseid megszereznek egypár jogtanácsosságot, bankok

képviselését, s a többi… De ha a kabátos embernek nincsenek

összeköttetései, akkor csak a találékonyságából élhet meg. Ha nem akar

nyomorogni: legyen meg benne a Robinson életkedve, körültekintése,

éleslátása és gyakorlati érzéke. Azelőtt könnyű volt. Azelőtt az ember

kényelmesen megélhetett a sablonból is. Azok, a kik a finom életre

pályáztak, nem voltak nagyon sokan; s a jóságos természet bőven adta a

gyümölcsöt, csak le kellett hajolni érte. De ma már sokkal több az éhes

ember, mint a gyümölcs; a verseny óriási; s ha az ember nem akarja a

rövidebbet húzni, haladnia kell a korral. Elő kell vennünk az eszünket.

Robinsonnak alaposan számot kell vetnie magával: mire van szüksége, s

miből mit lehet kicsiholni. A vad állapotban elég volt pihenve várni meg

egy fa alatt, a míg a gyümölcs az ölünkbe hull; ma mindig résen kell

lennünk, össze kell szednünk minden szellemi képességünket, ki kell

lesnünk és használnunk minden kedvező alkalmat; a természet ajándékai

helyett az értelmünkre kell támaszkodnunk. A sablonból már nem élhetünk

meg, tehát a leleményünkből, a kitaláló képességünkből, a

szemfülességünkből, a körültekintésünkből, az ötleteinkből, abból a

merészségünkből, hogy valamit megkezdjünk, szóval igazán az eszünkből

kell megélnünk. És ez a haladás.

– Hát neked az ügyvédség csak czím?

– Persze! Ha én csak a pörökből akarnék megélni, meg abból, a mi az

ügyvéd mesterségéhez szorosan hozzá tartozik, akkor én már régen éhen

haltam volna. A sommás keresetekből, a makacsságokból, a szabók

ügyeiből, a kik a jogászokat meg az ujságírókat perlik, a

váltó-keresetekből, meg azokból a járásbírósági tárgyalásokból, a

melyeken a lakók a háziúrral marakodnak, a koporsószegre vagy a kötélre

valót se tudnám megkeresni. Nagyon sokan vagyunk, barátom; úgy számítom,

hogy Közép-Európában minden ügyvédre másfél pör esik.

– No és hogyan keresed meg a pezsgőre valót?

– Hogy egy kis fogalmad legyen róla, elmondom, hogyan kerestem meg

legutóljára. Van nekem egy kliensem, egy gazdag asszony, a ki válni

akart az urától, mert belebolondult egy gavallérba. Az ura nem akart

válni; nagyocska gyerekeik vannak, s aztán a hozomány kérdése körül is

voltak némelyes bajok. Én természetesen húztam a pert, a hogy lehetett:

mert nekem is így volt jobb, s az erkölcsi rend is azt kívánta, hogy az

asszonynak ideje legyen, meggondolni a dolgot. Tegnapelőtt, este, tíz

óra tájban, betévedek egy vendéglőbe, s ott látom a gavallért, az én

megbízóm gavallérját, a mint javában mulat egy operett-csillagocskával,

a kivel már régóta együtt emlegeti a hír. A téli kertre néző egyik külön

szobában ültek, kettesben, és olyan vigyázatlanok voltak, hogy

fölnyitották az ablakot; mindenki láthatta őket, hogy pezsgőzve

beszélgetnek. Te azt mondod, hogy: mi közöd hozzá?! – engem megkap egy

gondolat. Megjegyzendő, tudtam, hogy a megbízóm is hallott a gavallérnak

erről a hajlandóságáról, de sohase akarta elhinni. Elég az hozzá, egy

ragyogó ötletem támad. Lemondok a korai vacsorázásról, otthagyom a

társaságomat, kocsiba vágom magam, elhajtatok a kliensem férjéhez,

fölverem, s azt kérdezem tőle: »Akarja-e, hogy visszaadjam a családi

boldogságát?« Persze, hogy akarta. Hirtelen megegyezem vele, s aztán

elhajtatok ő nagyságához, a ki válópörének megindítása óta nem él a

férjével, hanem külön lakást tart. – »Öltözzék fel – kiáltok be neki –

és jöjjön, de gyorsan!« Elhajtatunk a vendéglőbe; tudtam, hogy még ott

találjuk a mulató párt… a többit képzelheted. Az asszony, kiábrándulva

szerelmeséből, hallgatott a szavamra, s nyomban visszament a férjéhez, a

ki tárt karral várta. Mit gondolsz, mit hozott nekem ez az ötlet?

Kétezer forintot. Ezret a férj adott, ezerrel pedig az asszony

jutalmazta azt a megbecsülhetetlen szolgálatot, a melyet neki és

családjának tettem. És nekem az egész csak egy kis kocsi-költségbe

került. Ha sietek a pörrel s elválasztom őket, kerestem volna száz vagy

kétszáz forintot. Így kerestem tízszer annyit, s kinek lehet kifogása az

ellen, a mit tettem? Ellenkezőleg. Istennek tetsző dolgot műveltem;

közremunkáltam, hogy helyreálljon az erkölcsi rend, s visszaadtam egy

anyát a gyermekeinek.

– De végre is, akármilyen körültekintő vagy, a mikor az egyik vagy a

másik vendéglőbe bekukkansz, az ilyen alkalom ritka, s nem igen van

módodban, hogy minduntalan visszaadj egy-egy anyát a gyermekeinek.

– Ha efféle nincs, akad más. Mondok egyebet. Van nekem egy jó barátom,

egy elsőrangú idegorvos. Mindennap együtt pikétezünk a kaszinóban, s nem

bánom, ha az idegek és elmék orvosa olykor nyer tőlem egynéhány

forintot. Kinek mi köze hozzá, hogy vastag barátságban vagyunk? Remélem,

ez csak szabad? És az emberek tudják, hogy ennek a kitünő tudósnak én

vagyok a legjobb barátja. Nem rokonom, nem apósom vagy sógorom, a mi baj

volna, hanem jóbarátom, a mibe senkinek semmi beleszólása. Ezt az

emberek tudják, s nekem semmi közöm ahhoz, hogy tudják. Már most, ha azt

olvasod az ujságban, hogy ez vagy az a nagyúr dühében úgy

megfelejtkezett magáról, hogy agyon találta kollintani a szolgáját, –

hogy X. vagy Y. mágnásgyerek kapatos állapotban lövöldözni kezdett

valami nyilvános helyen, s olyan szerencsétlenül járt, hogy egy golyója

beletévedt valami ártatlan embernek a gyomrába, – hogy N. N., jó

családból való, de egy kissé hirtelen ifjú a babája helyett, a kit

gyanusított, másvalakit talált ledurrantani, – és így tovább: akkor

bizonyos lehetsz benne, hogy az illetők engem választanak

védőügyvédjüknek. Mi közöm nekem ahhoz, hogy miért jönnek hozzám?

Remélem, az csak természetes valami, ha én azt nevezem meg szakértőnek,

a kit a legjobban ismerek? Csak nem bízom egy idegenben jobban, mint a

legjobb barátomban! És abban sincsen semmi, hogy az én jóbarátom minden

ilyen kliensemet elmebajosnak találja. Csinál valaki ép észszel ilyen

bolondot? Ugy-e, nem? S mi kára van a társadalomnak abban, ha az ilyen

szerencsétlen elvonulhat egy szanatóriumba? Semmi. Bizonyosak lehetünk

benne, hogy nem fogja megismételni a tréfáját. De azt is természetesnek

fogod találni, hogy az ilyen nehéz és szerencsés védelmet nem úgy szokás

jutalmazni, mint a közönséges ügyvédi munkát.

– Ez a speczialitásod?

– Dehogy! Ez csak egy a sok közül. Mondok még egyet, csak azért, hogy

lásd, mi mindent kell észrevenni, kikotorni, gyümölcsözővé tenni, ha az

ember a szerencsét a szarvánál akarja megragadni és nem a farkánál. Az

élet, barátom, csupa változatosság, s az eszes embernek nagy figyelemmel

kell lennie erre a változatosságra. Van itt Budapesten egy szép asszony,

a ki halad a korral, s szivesen ad kölcsön a jóbarátjainak és az

udvarlóinak, hogyha ezek megszorulnak, mindig csak hatos kamatra. Hanem

a pénzt négyszemközt adja át s a jóbarátaival ezer forintért kétezer

forintos váltót irat alá, az udvarlóinak pedig csak részletekben adja

oda a pénzt, a melyet együtt mulatnak el, miután az udvarló előbb egy

kerek összeget írt alá, hogy ennek körülbelül a fele erejéig hitelt is

élvezzen. Ez az asszony megértette a kort, mert az uzsorás mesterséget

ma már csak egy szép asszony gyakorolhatja szabadon. A rettenetes lelkű

és rémes alakú öreg zsidóknak más térre kellett vonulniok; a szép

asszony több bizalmat kelt, többre ösztönöz, nagyobb nyereséggel

dolgozhatik, és végre őt a szeretetreméltósága fedezi mindenféle

kellemetlenséggel szemben. De ez az én szép megbízóm jóízlésü asszony,

azért nem az ő nevében perlem a váltókat, hanem az irnokom nevében, a

kinek tizenöt forint fizetést adok. Képzelheted, hogy ezt nem csak azért

a kis perköltségért teszem. Valaha én is az udvarlói közé tartoztam a

hegyes körmü szirénnek; talán én voltam az egyetlen udvarlója, a ki

benne mindig csak a szép asszonyt látta; ma is jóbarátok vagyunk. Innen

az összeköttetésünk, s innen a bizalma, a melyet persze annak rendje és

módja szerint jutalmaz.

– Szóval czinkostársa vagy egy uzsorásnak?

– Én? Dehogy! Nincs előttem utálatosabb dolog, mint az uzsora. De mi

közöm nekem ahhoz, hogy ő uzsoráskodik? Visszatarthatom én őt attól,

hogy uzsoráskodjék? Nem. Az én szerepem csak annyi, hogy egy szép

asszony iránti udvariasságból, barátságból, perlem azokat a váltókat, a

melyeknek az eredetéhez semmi közöm. Ártok ezzel valakinek? Ha én nem

perlem, talál ő más ügyvédet; hidd el, hogy talál.

– De magad mondod, hogy busás hasznod van belőle!

– Kinek mi köze hozzá, hogy a kliensem nem garasoskodó természetü, s

mert nem az, az ügyvédjét fényesen díjazza?! Ha mindig vizsgálnunk

kellene annak a pénznek az eredetét, a melylyel a tevékenységünket

díjazzák, hová jutnánk?!…

– De már engedj meg… Ez nem egészen úgy van… És a többi is… A másik két

esetet értem. Egy kis rosszakarattal azt mondhatná valaki, hogy az első

esetben megfizettetted a kémszolgálataidat. A mi pedig a második dolgot

illeti, abban is mintha egy kis panamázás rejlenék.

– Soha, barátom, soha se tettem egy lépést se, a melyet a törvény nem

enged meg.

– És az ügyvédi kamara? Mert azt magad is megengeded, hogy ezek nem

ügyvédhez illő dolgok?…

– Először is mindezt nem kötöm az ügyvédi kamara orrára. Másodszor, ha

az ügyvédi kamara minden effélét ki akarna szimatolni, akkor oda egy

nagy iroda meg egy egész sereg titkos rendőr szolgálata kellene, s az

iroda reggeltől estig dolgozzék, a titkos rendőrök pedig folyton

kutassanak… Szóval nem akarsz a példámból okulni. Nem hallgatsz rám,

hogy próbálj valami mást, nem fogadod meg a szavamat, a mikor azt

ajánlom, hogy legyen eszed. Hát csak körmölj egész nap öt forintért, a

míg meg nem betegszel, meg nem vénülsz, következésképpen: a míg éhen nem

halsz.

– Legalább nyugodtan alszom, s megmarad az az öntudatom, hogy alaposan

megdolgoztam a kenyeremért.

– Igen, ez marad meg azoknak, a kik az életben soha semmit se értek el!…

De beszéljünk másról. Barátom, van egy gyönyörű fiam! Nagyszerű, óriási

gyerek; soha se láttál ilyen kis fiút! Öt esztendős, de micsoda ész! A

multkor azt kérdi tőle az anyja: »Tóni, akarsz-e kis testvérkét?« –

»Dehogy akarok, dehogy akarok! – felelt. – Eltörné a játékaimat! Ha meg

akarsz lepni valamivel, vegyél inkább egy gumimajmot!« Az én fajtám, mi?

– Bizonyos lehetsz benne, hogy haladni fog a korral.