Leverten lépett ki a hitelező házából, de még nem minden reménység
nélkül. A szigorú férfiú ugyan rendületlenül megmaradt a mellett, hogy:
nincs többé kegyelem! – hanem azért nem csüggedt. Vannak még jó emberek
a világon!
A délelőttje azzal telt el, hogy nyakába vette a a várost és sorra járta
azokat, a kikről úgy gondolkozott, hogy segíthetnek s talán hajlandók
segíteni rajta. Volt, a ki kinevette, mikor elmondta, hogy milyen sok
kell a megmentéséhez; a legtöbben sajnálták; s találkoztak olyanok is, a
kik barátságból talán megmentették volna, hogy ha véletlenül módjukban
áll.
Ezek mind jóemberei voltak és jó emberek. De pénzről volt szó, s a pénz
nem tréfa.
Délben már fejvesztetten ment vissza a boltjába. Az volt az utolsó
reménysége, hogy: talán rosszul számított, talán valamivel kevesebb
pénzzel is megmenthető, és talán kieszelhet valamit, a mivel rábirhatja
a hitelezőit, hogy még egy kis ideig békében hagyják, csak addig, a míg
lélekzethez juthat.
De nem tudott számolni többé; folyton belezavarodott. És hiába törte a
fejét, nem tudott kitalálni semmit, a mibe bele kapaszkodhatnék.
A szellemi erőlködéstől, – a félelemtől, melyet a veszedelem, a rém
közeledtén érzett, – a gyötrődéstől, melyet vergődésének érzete s
tehetetlenségének teljes megismerése okozott neki: ujra elfogta
kegyetlen fejfájása. A számolás alapműveletei iszonyúan nehezeknek
tűntek fel előtte; a tépelődés, hogy hol találhatna mentséget, s mivel
tehetne még kisérletet, rettenetesen elfárasztotta. Olyan végtelen
bágyadtságot érzett, a milyet valaha régen, egy nagy betegség után.
Szerette volna, ha legalább egy perczig nem kell gondolkoznia.
Egyedül volt a dolgozó fülkéjében. A segédei ilyenkor ebédeltek.
Egyszerre – talán elszunnyadt egy pillanatra – egy mosolygó alak jelent
meg előtte: ő maga, fiatalon, huszonöt éves korában. Nini, ez csakugyan
az akkori ruhája!… De mire ráismert magamagára, már föleszmélt. Utána
bámult a képnek és elmélázott. Mily máskép látta akkor az életet!… nem!…
milyen más volt akkor az élet! Ő is, és az egész világ! Válogathatott az
eredményes munkában. Mindenütt bizalommal találkozott. Ma már nem érti
ezt az általános, ok nélkül való bizalmat. Sokat vártak tőle; keresték
és számítottak rá; építettek a szavaira. Mért? Mert fiatal volt. Pedig
akkor a munka csak kellemetlen kényszerűség volt neki, s valójában nem
gondolt egyébre, csak az élet örömeire. Ma nincs más gondolata, csak a
kötelesség. S hogy megváltozott a világ! Mért? Azóta talán eljátszotta
az emberek bizalmát? Nem, azóta rászolgált. De akkor olyan volt, mint az
a frissen kitöltött, hosszú lejáratra szóló váltó, melyre készségesen
adják a pénzt. Ma pedig olyan, mint a lejárt váltó; az a feladata, hogy
fizessen.
Az élet örömei! Micsoda örömöket adott neki az élet, tizenöt-húsz
esztendő óta?! Azokat az órákat, a melyeket a gyerekeivel tölthetett –
addig, a míg a gyerekei kicsinyek voltak. De a gyerekek olyan hamar
felnőnek! Ma is van ilyen órája, mikor a legkisebb gyerekével lehet. De
milyen rövid ez az óra! És a többi óra? A többi órán a sok kötelezettség
osztozik, az egyre több kötelezettség, a tengernyi kötelezettség. Úgy
kell lennie, hogy az ember, a harminczötödik évén túl, lassankint
rabszolgává válik, a kinek az a sorsa, hogy szakadatlanul robotoljon és
élelemmel lásson el néhány, telhetetlenül falánk szörnyet, csak azért,
hogy ezek fel ne falják, őt magát, a rabszolgát. Dolgozik, fut-fárad,
kapar, keresgél, gyüjt; és éjjelenkint törpe manók osonnak be hozzá, a
kik nesztelenül szerte hordják, a mit ő napestig összehordott. A törpe
manók mindegyikét úgy hívják, hogy: »Kell.«
Mért történik ez? Könnyelműen vállalta a kötelezettségeit? Nem.
Vállalkoznia kellett; ez hozzá tartozott a kenyérkeresetéhez. Vagy hogy
családot alapított? De hát jóvátehetetlen vétek, ha valaki rendes életet
akar élni? Igaz, óvatosabb lehetett volna, a mikor elhatározta, hogy
belemegy ebbe a legnagyobb koczkázatba. A leány tetszett neki, és nem
nézte, hogy kaphatott volna gazdagabbat is. Azért nem mondhatni, hogy
meggondolatlanul ugrott bele a házasságba. A leánynak volt egy kis
vagyona, és az, hogy volt, később nagyon sokba került neki, a ki ezt a
vagyont jóformán csak hírből-névről s legfeljebb látásból ismerte. Látta
ezt a vagyont, egy pillanatra, akkor, a mikor elúszott, azzal együtt, a
mit ő kapart össze; és e – rá nézve légies – vagyon emlékének nagy
áldozatokkal kellett adóznia. Mert a felesége, ha már elveszítette magát
a vagyont, hogy a veszett fejszének legalább a nyele megmaradjon,
megőrizte legalább azokat az igényeit, a melyek valaha ehhez a vagyonhoz
fűződtek, s neki, a férjnek, örökös adót kellett fizetnie azért az
élvezetért, hogy feleségének családi kincseit, egy perczre, a végbúcsú
pillanatában, színről-színre láthatta.
Hiába kereste, mivel vádolhatná magát. Nem volt szerencséjök; ennyi az
egész.
Félkettőkor megtörten kelt fel dolgozóasztala mellől. Nincs mentség. Ez
a csőd.
Igen, a csőd. Minden elveszett, csak a puszta élet maradt meg. De hiszen
ez is valami. Nem fognak úgy élni, mint eddig, de majd csak megélnek
valahogyan. Összehúzódnak, belenyugosznak a szűkölködésbe, s a család
minden egyes tagja dolgozni fog a kenyérért. Ő maga az özönvíz után is
meg tud keresni annyit, a mennyi egy szegény családnak elég a
megélhetésre; neki és a kis lányának nagyon kevés kell. S a száraz
kenyerök mindnyájoknak meglesz; vannak rémesebb állapotok is. A többiek
is lássanak hozzá valamihez; a fiának már megvan a módja ahhoz, hogy
keressen. A kis lánya, szegényke, az persze még nem dolgozhatik. De ő
dolgozhatik éjjel is; és nem fogja engedni, hogy a kicsinye legyen az, a
ki leginkább megrövidül. Ugyis ez a szegény gyermek az, a ki a legtöbbet
veszítette. A többiek legalább egy jó darabig kényelemben éltek;
jómódban nőttek fel, megerősödtek. Ennek már gyermekkorában meg kell
ismernie a szegénységet!…
– Eh! – nyögte. – Erősnek kell lennem!… Szedjük csak össze a
gondolatainkat!… Hiszen, ha nem fájna annyira a fejem!…