Reggel beállított a főhitelezőjéhez és haladékért könyörgött neki.
– Mintha ezt a nótát már hallottam volna! – szólt a hitelező. – Nem
fizetni és megint nem fizetni, jól van!… de soha se fizetni!…
– Ej, ön jól tudja, hogy volt idő, a mikor, sokáig, pontosan fizettem!…
És, éppen azért rimánkodom haladékért, hogy később mindent
megfizethessek! Ha tönkre tesznek, akkor csakugyan soha se tudok
fizetni!… Kettőnk közül nekem nagyobb baj, hogy most képtelen vagyok
rá!… Egy idő óta, akármit próbálok, semmi se sikerül, és az űzletem,
mintha megbabonáztak volna, egyre rosszabbul, napról-napra rosszabbul
fizet. Miért? Nem tudom. Alighanem csak azért, mert nincsen szerencsém.
Nekem jutott először eszembe, hogy az olyan űzletre, a milyen az enyém,
ott lesz a legnagyobb szükség, a hol vagyok. Előre láttam a városrész
rohamos fejlődését; tudtam, hogy a hely, a melyet kiválasztottam,
forgalmas pont lesz. A versenytársam csak utánzott; csak lopta, és tőlem
lopta a gondolatot. Aztán ő csak másodiknak érkezett, nem elsőnek, mint
én, tehát már kevésbbé kedvező viszonyok közt. És ő ma gazdag ember;
nekem pedig kétségbeesetten kell küzködnöm, esztendőkön át, csak azért,
hogy végképpen el ne merüljek. Ketten vagyunk az egész környéken;
ugyanazon a téren nézünk farkasszemet. És mig a tér másik sarkán neki
aranybányája van, az én űzletemet elkerülik az emberek, mint valami
elátkozott kastélyt. Senki se tudná megmondani, miért. Most már azt
hiszem, hogy az ő helye jobb. De hát tudhattam én, hogy a másik sarok
kell a népnek?! Mikor az enyim esik közelebb a város középpontjához!
Neki szerencséje van, nekem nincs, és ezzel vége. Vagy talán ő a
dolgosabbik ember? Dehogy! Az űzletét az alkalmazottakra bízza; délután
a lóversenyen játszik; éjjel a mulatóhelyeken szórja a pénzt. De a
lóversenyen is nyer, és ha költekezik, van neki miből. Én pedig egész
életemet az űzletemben őrlöm le; magam végzem, a mit csak egyáltalán
lehet; ott vagyok estig, egész nap, kora reggeltől és rendesen álmatlan
éjszakák után, mert ha este eszembe jut, hogyan csal meg egyik
reménységem a másik után, azt hiszem, meg kell őrülnöm, s ne adja Isten,
hogy el tudjak aludni!… Vagy ő ügyesebb, mint én? Ön ismeri mind a
kettőnk űzletét; tudja, hogy nem úgy van. S ha mégis úgy volna, tehetek
róla? De nincs úgy. És még egy. Ő rossz árút ad, én jó árút adok; és
neki sikerül, nekem nem sikerül.
– Talán éppen az a hiba – vágott közbe a hitelező – hogy maga jó árút
ad. Adjon maga is rossz árút. Próbálja meg.
– És a becsület?
– Eh, a becsület az, hogy az ember pontosan fizesse meg mindazt, a mivel
tartozik.
– Az volna a becsület, a mi nem magától az embertől függ, hanem a
szerencséjétől?
– Magában kell a hibának lennie.
– Ha csak a siker után ítélünk, nem mondhat az ember egyebet. És én
kerestem is magamban ezt a hibát. Nem tudtam kitalálni, mi lehet.
– Bizonyosan többet költ, mint a mennyit a viszonyai megengednének.
Magának nagy családja van…
– A családomnak egyre kevesebbel kell beérnie, s én magam régen letettem
arról, hogy valamire költsek. Megtagadok magamtól mindent, még a
szükségest is; a sárból is kikaparom a krajczárt; és eladnám a bőrömet,
csakhogy minél hamarább kiszabaduljak ebből a rettenetes helyzetből, a
melyben az egész életem csak: gond, gond és ujra gond, vesződség, baj,
rossz hír, csalódás, fejtörés, fejfájás, keserűség, csapás és álmatlan
éjszaka, néha, ha nagyon ideges vagyok, rémlátások nélkül, s néha, ha
nagyon elfáradtam, rémlátásokkal. Nem, nem ez az ok. És soha se fogjuk
az okot megtalálni. Én már eleget kerestem.
– Magában kell a hibának lennie.
– Tegyük fel, hogy úgy van. De ha nem tudom kitalálni, hogy mi lehet az?
Mit csináljak? Elpusztítsam ezt az ügyetlen, ostoba, szerencsétlen kezű
embert? De hát akkor ki fog önöknek fizetni?
– Azt az egyet ne tegye. Ellenkezőleg, fizessen.
– Fizetni fogok, ha élek, mindent megfizetek. De ne tegyék lehetetlenné,
hogy éljek. Önnek is érdeke, hogy megadja azt a kis haladékot!…
– Haladékot most már nem adok; adtam eleget és végre elfogyott a
türelmem. Hanem adok egy jó tanácsot. Lássa, ha el akar érni valamit,
akármit, akárhol, őrizze meg a nyugalmát, és ügyeljen rá, hogy föllépése
el ne veszítse a bizalomkeltő biztonságot. Ne sírjon, ne rimánkodjék; ne
emlegesse a bajait és a nyomoruságot. A siralmas helyzet nem kelt
érdeklődést; ezeket a szomoru dolgokat hallgatni is kellemetlen. Vagy
mondjuk, hogy érdeklődést kelt; sajnálkozást, részvétet, a mennyit akar.
De semmiesetre se kelt bizalmat. És magának bizalomra van szüksége; a
mennyi pénze hiányzik, annyi bizalomra. Ehhez pedig egy kis föllépés
kell. Egy kis magatartás, egy kis férfiasság; egy kis póz, ha úgy
akarja. Ha el tudja hitetni, hogy hogy csak makacsságból nem fizet, csak
azért nem, mert meg akarja bosszantani a hitelezőit, mint akárhány
hitbizományos gróf úr szokta: ez a legbölcsebb, a mit tehet. Ne riassza
meg az embereket bajainak feltárásával; a legmódosabb ember is dühbe
jön, hogy ennyi baj van a világon s hogy ezen a tengernyi sok bajon ő,
ha véletlenül akarna, akkor se tudna segíteni! Ez leverő, megalázó,
bosszantó; ez csak arra jó, hogy elítéljék érte az embert. Lássa, én
megvallom őszintén, hogy ön egy kis föllépéssel megingathatta volna az
elhatározásomat. Megbízható embernek ismertem; s azt képzeltem, hogy
erősebb, élelmesebb, szívósabb. És ön úgy jelenik meg előttem, mint a
testet öltött kétségbeesés. De hát hogyan bízzam én önben, ha ön maga se
bízik magában?! »Ne tegyék lehetetlenné, hogy éljek« – micsoda beszéd
ez? Ez engem vigyázatra int. Ha ön ilyen sötétnek látja a tulajdon
viszonyait, akkor meg kell győződnöm róla, hogy nem ajánlatos sokáig
vesztegetni az időt – mert ez nagy károsodással járhat – hogy meg kell
tagadnom öntől a haladékot, mert, ha barátja vagyok önnek, azért nem
lehetek magamnak ellensége. Szóval kiderül, hogy maga nem ügyes ember.
Azt mondhatnám: élhetetlen ember. S alighanem ezért rosszak a maga
űzletei, s ezért bizonytalan az én követelésem. Mert úgy látom, hogy a
magánál lévő pénzem már nem jó pénz, pedig egyszer jó pénz volt.
A hitelező nem hazudott és nem volt egészen őszinte.
Nem hazudott, mert ha a kereskedő jobban választja meg a napot s
véletlenül verőfényes órában állít be sorsának urához: megkaphatta volna
a kért haladékot.
De ki volna egészen őszinte? A hitelező se volt az. Ha egészen őszinte
akar lenni, meg kellett volna vallania, hogy főképpen azért nem adja meg
a sok versben kért kegyelmet, mert aznap véletlenül ballábbal kelt fel.