Egyszer, estefelé, Peabody úr ott állott az Ifju Óriások egyik utczai
ablakánál, mely akkora volt, mint egy templomajtó, és nézte a
ködpalástba burkolt trafalgari győztest, a hamuszínű, roppant kőfalakat,
melyek tejes párában úsztak, a lassankint fel-felcsillanó gázlángokat, s
két utczalámpás közt egy fiatal párt, a kik egy kis lányt vezettek kézen
fogva.
Az ebéd silány, a levegő nyirkos, az est szomorú volt. Peabody úrnak nem
volt semmi dolga a világon. S mert nem tudott okosabbat tenni,
gondolkozott. Az jutott eszébe, hogy:
– Engem még soha se szeretett senki.
Belülről egy hang riadt rá vissza, az a bizonyos hang, mely mindig a
legigazabbat mondja, de a mely egyszersmind a leghalkabban szokott
beszélni. Ez a hang így pirított rá:
– De te se szerettél soha senkit! És ez még nagyobb nyomorúság.
Peabody úr elkezdett vitatkozni önmagával, és egy név villant keresztül
a fején:
– Fulmen!
Mi lett a kis Fulmenből?! Bizony már vén asszony lehet azóta.
Huszonhárom esztendő nem gyerek idő.
Nem sajnálta leszállni pénzes zsákjainak piedesztáljáról, s fölfedte
érdeklődését egy fürkészésre termett férfiúnak. Bizonyára nem volt
könnyű megtudni a dolgot. Az Alhambra huszonhárom év alatt elég sűrűn
változtatja a műsorát. De a Peabody úr pénzével egy hangyát is
megtaláltak volna.
Kiderítették tehát azt is, hogy mi lett a kis Fulmenből. Nem történt
vele egyéb, csak éppen az, hogy meghalt.
Egyszer tudniillik a szegény kis miss fogfájást kapott és belepusztult a
fogfájásába. Más ember, ha a foga fáj, legfeljebb nagyokat ordít. A miss
ellenben egyszerűen leesett a trapezről. Felfogták ugyan a hálóval, de
agyrázkodást kapott, s a betegséget nem tudta kiheverni. Történt pedig
mindez hat esztendővel az elválásuk után.
A kis feketeség tehát már régen, nagyon régen visszavonult a legsötétebb
zugba. Peabody úr elővette zsebkendőjét, s két utólagos, tizenhét évvel
elkésett könnycseppet szentelt a Piccadilly 127. emlékezetének.
Abban a pillanatban, mikor megtudta, hogy Miss Fulmen nincs többé
életben, megszülemlett benne a szent meggyőződés, hogy ő, Mr. Peabody, a
Fogkirálynő miatt vált szerencsétlenné. Ez a boldogtalan szerelem volt
az ő életének átka.
– Egy nőt szerettem – sóhajtott fel – s ez is oda adta magát másnak!
Akkor este véletlenül a hármas királyság egyik büszkeségével, az
élethossziglan kinevezett koszorús költővel sakkozott. Sok mindenféle
szeszt nyeltek le, s játék után szerelemről beszélgettek.
– Én is szerettem egyszer egy kaczér leányt – szólt Peabody úr. – Fulmen
volt a neve.