Peabody úr negyvenöt éves korában azon a nézeten volt, hogy gazdag
embernek lenni nagyon unalmas.
Eleinte ugyan tetszett neki az a tudat, hogy az ő orosz szürkéinél
nincsenek szebb orosz szürkék a hármas királyságban, de egy hónap mulva
már úgy tűnt fel előtte, mintha orosz szürkéken jött volna a világra, s
nem tudta megérteni, hogyan lehetnek el az emberek orosz szürkék nélkül.
És végre is több roastbeef-et most sem tudott enni, mint rőfös-kereskedő
korában, a sherry kezdte émelyiteni, a sakk száz aranyban sem érdekelte
jobban, mint fél shillingben, s meg kellett győződnie róla, hogy azok a
hölgyecskék, a kiknek ő palotákat vesz, voltaképpen igen szemtelen
teremtések.
Vett magának egy gyönyörű kastélyt Skócziában, s úgy találta, hogy az
élet ott szörnyen egyhangu. Bejárta azokat az országokat, a melyeket még
nem ismert, s átlátta, hogy: »plus ça change, plus c’est la même chose.«
Megpróbált mindenféle sportot. Futtatott, s arra a tapasztalásra jutott,
hogy egyszer egyik ló jön be elsőnek, másszor a másik, s hogy ez elvégre
is mindegy. Elkezdett politizálni, de nem talált olyanokra, a kik
vitatkozzanak vele, mert a kiket leghevesebb ellenfeleinek hitt, sorra
kinálták neki a meggyőződésüket. Csónakázni akart, de ez nem tett jót az
egészségének. Megpróbált vadászni, de arra a meggyőződésre tért, hogy az
egész mulatságban csak a hazugság ér valamit. Különféle fajtáju kutyákat
tenyésztett, és megutálta a kutyákat.
Végre még egy utolsó kisérletet tett a legritkább sporttal: a
jótékonyság sportjával.
Ez a kisérlet is balul ütött ki. A kikkel jót tett, megbotránkozva
kérdezték: »Vajjon honnan lopta a vagyonát?!« Csak egy derék ember
akadt, a kit lábra állított, s mégis szelidebb véleménynyel volt róla.
Ez nem képzelte tolvajnak, csak azon tépelődött: »Vajjon micsoda bűnt
akar jóvá tenni a jótékonyságával?!«
Peabody úr, hogy bosszút álljon hálátlan szegényein, leült s megirta a
végrendeletét, melyben nekik hagyta az egész vagyonát. Hadd marakodjanak
érte.