Midőn Mr. Peabody, az idősb, a sétabot-esernyők lángelméjű feltalálója,
az ifjabb Peabody úrtól azt a meglepő közlést hallotta, hogy emez, a
City legrégibb családjai egyikének sarjadéka, feleségül akarja venni
Miss Fulment, az úgynevezett Fogkirálynőt, – így kiáltott fel mordul:
– Hamar, fiaim, cselédeim!… keressétek meg hamar jól ismert angol
hidegvéremet, mert mindjárt megpukkadok!…
– Ideje már, hogy uj és jobb fogakat hozzak be a családba – szólt ifjabb
Peabody úr és eltávozott.
Fölvette ünneplő kabátját, szép szalmaszín keztyűt vásárolt, mely igen
jól illett szalmaszín hajához, s fénylő czilinderét villogtatva, a
szokottnál ünnepiesebb magatartással állított be a Fogkirálynőhöz.
Kiváncsi volt rá, vajjon tud-e Miss Fulmen mosolyogni is.
De alighogy előadta immár megtisztelő ajánlatát, Miss Fulmen, Peabody úr
meglepetésére, ismét csak görcsös zokogásra fakadt. Most azonban nem
vonult vissza, hanem ott maradt a székén s a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Én nem fogom önt megcsalni, Peabody úr – szólt, mikor lecsillapodott.
– Ön jobbnak hisz engem, mint a milyen vagyok.
És elmondta neki Denise történetét, melyet a kegyes olvasó nem angol
átdolgozásból, mint Peabody úr, hanem az ifjabb Dumas drámájának hű
fordításából, a szinpadról jól ismer.
– Hm – szólt Peabody úr.
Ebben a két mássalhangzóban kimerült az egész bölcsesége.
Ha véletlenül nincs tükör a szobában, meglehet, ez az elbeszélés soha
sem iródik meg. De a mint Peabody úr megpillantotta szemközt szalmaszín
fürtjeit, melyek kaczéran borultak homlokára, frissen sütött bajuszát,
melynek szép, egyenes szálai ékesen szóló kifogástalansággal árnyékolták
orrát, s végre pompás kabátját, mely némán, de határozottan tagadta meg
a rokonságot az »uraságoktól levetett« ruhákkal – kész volt az
elhatározása.
A szónoklata ez alkalommal nem emelkedett felül a középszerűségen, de
érthető volt. Mr. Peabody visszavonult.
A kis feketeség pedig bemenvén két negyedrésznyi szobájának legsötétebb
zugába, harmadszor és utóljára: görcsösen zokogott.