A Fogkirálynő öt fi- és hét nővérével, továbbá két mamájával, kik közül
az egyik a valóságos, a másik pedig a nagymamája volt, harmadfél
szobában lakott, abban a szegényes, de tiszta lakásban, melyet a kegyes
olvasó régmult idők elbeszéléseiből már jól ismer.
Peabody úr el volt ragadtatva.
És ettől fogva nem csupán vasárnapokon jelentkezett, hanem keddenkint,
sőt olykor pénteken is. Utóbb, maga se vette észre, mindennapossá lett.
Hat órakor, mikor ebéd-időre becsukták a boltot, egy negyedóra alatt
végzett a roastbeef-jével, hogy egy félórára elszaladhasson Piccadilly
127.
Végre szenvedélye oly mértéktelenné vált, hogy koronkint el is
mulasztotta a roastbeef-et.
Egy vasárnap délután Peabody úrnak vakmerő gondolata támadt. Öt perczig
a mamák és testvérek közül senki se volt a szobában, s Peabody úr
hirtelen rövid szónoklatot engedett meg magának, mely így kezdődött:
– Kisasszony, én nem házasodhatom meg; de a nélkül, hogy gazdag volnék…
Miss Fulmen eleinte úgy nézett rá, mint egy halálra ijedt gím, mely egy
lokomotiv vörös lámpáit pillantotta meg. Aztán görcsös zokogásra fakadt
s visszavonult a legsötétebb sarkába annak a szobának, melyet előbb nem
mertünk egész számmal jelezni.
Peabody úr nem nagyon haragudott érte, hogy kosarat kapott.
Ellenkezőleg, valami kellemes bizsergést érzett a lapoczkái körül. Egy
darabig társalogni igyekezett a fi- és nővérekkel, de mikor látta, hogy
a kis feketeség nem jön vissza se egy, se két óra mulva, búcsút vett a
jófogu társaságtól.
Másnap tartott tőle, hogy nem fogják beereszteni. Beeresztették. Miss
Fulmen csak annyit mondott neki:
– Peabody úr, ön nagyon jó ember, de máskor ne beszéljen olyan
bolondokat.