II.

Kovácsné hajdan – akkor még mindaketten fiatalok voltak – nagy bajt

csinált a házban. Az asszony egy emlékezetes napon névtelen levelet

kapott, mely figyelmeztette, hogy férje megcsalja Kovácsnéval. Nem hitt

a névtelen levélnek. Kovácsnéról ugyan elhitt volna akármit, de hogy a

férje, gyermekeinek apja, a ki a házasságban is meg tudta őrizni a

vőlegény minden gyöngédségét, megcsalja őt, a kinek az egész élete a

családja és a családjáért való önfeláldozás közt oszlott meg, a

legpéldásabb feleséget, a legjobb anyát, azt az asszonyt, a kinél

tökéletesebbet álmodni se lehetett, a ki árnyékává, minden lemondásra és

minden erőfeszítésre kész segítőtársává, második énjévé vált élete

osztályosának: s megcsalja őt egy festett hajú, üres lelkű, színeskedő

úti czifrával, a kinek még a szórakozása, örök mulatozása is csupa

haszonlesés: ezt a hitszegést a huszonöt esztendős asszony nem akarta és

nem tudta elhinni. Megmutatta a levelet férjének; ez azt mondta rá,

hogy: egy szó se igaz belőle. Kovácsné? Mért éppen Kovácsné? Soha se

jutott volna eszébe ez az asszony; alig vette észre, hogy a világon van.

A válasz egy kicsit különösen hangzott, de az, a kinek szólt, nem akart

egyebet, csak azt a nyilatkozatot, hogy a vád hazudik. Nem kérdezte, mi

volna igaz »az egészből«? – megnyugodott benne.

Hanem a véletlen ellene fordult a férjének. Kevéssel utóbb, egy este

együtt látta őket, a tőlük legtávolabb eső mellék-utczák egyikében, a

város olyan részén, a hol a férje sohase szokott járni. Most már

elvesztette a bizalmát. Kelepczét állított férje elé, s az ember

megfogatta magát. Persze nem gyanította, hogy a felesége, a ki azelőtt

maga volt az egyenesség, titkolózik, s nyilt beszéd helyett, életében

először, ravaszsággal közeledik feléje. Elhitte, hogy a névtelen ismét

árulkodott, s a rejtett támadásra azt felelte, hogy több mint egy

hónapja nem is látta Kovácsnét. Az asszony hirtelen azt hitte, hogy

összedől a világ. Tehát hazudik! Tehát csakugyan visszaél az ő gyermekes

hitével! Tehát igaz, a mit a névtelen állított!

Mikor a férje, nagykésőn, észrevette, hogy kelepczébe került, s felesége

viselkedésének hirtelen elváltozásából, a nagy levertségből és makacs

hallgatásból, melybe az asszony elgubózta magát, megértette, hogy az

állapot sokkal komolyabb, mint képzelte: már nem lehetett a dolgot jóvá

tenni. Ujabb hazugságokkal igyekezett segíteni magán, de a hazudozások

kimesterkedett szövevénye, a helyett, hogy megingatta volna, csak

megerősítette az asszony keserű meggyőződését, s ha ügyesebben hazudott

volna is: most már beszélhetett akármit! Különösen súlyossá tette a

helyzetet az, hogy az asszony nem csinált patáliát, nem tett

szemrehányásokat, nem sírt és nem panaszkodott: csak mintha a szivében

megrepedt volna valami, a mi eddig egész volt, mintha a lelkében kiapadt

volna az élet leggazdagabb forrása, nem az volt többé, a ki régen.

Ez volt életének legnagyobb válsága. Egy egész világot vesztett, mert

eddig egész világa a családi élet volt, melyet erős hit sugárzott be: a

kölcsönös, a tiszta szerelem vallásos hite. Ez a hit most romba dőlt, s

a megrázkodtatás nyomán egész gondolkozása kifordult sarkából. Az

életről és a kötelességekről való felfogása elveszítette alapját.

Iránytű nélkül maradt gondolatai nem találták meg a cziklonból kivezető

utat, s életének kormánytalan hajója czéltévesztetten haladt előre, a

merre a felszabadult, magára hagyott elem, a képzelet sötét árja vitte.

Egy pillanatig azt hitte, hogy magára hagyatva, előbb vagy utóbb az

örvénybe kell kerülnie. De gyermekeinek hangjára fölocsudott

káprázatából. A tudat, hogy nincs egyedül, hogy ezért nem szabad

elvesznie a Scyllák és Charybdisek között, hogy czélja van, mert

kötelességei vannak, s mert a mi az életben a legtöbb, még megmaradt

neki: magához térítette.

Az igaz, hogy eleinte lázongott egy kicsit, önzése tüzelt s egy pár

haszontalan elmélkedésben természetes jogait hánytorgatta: de mindez

csak hadgyakorlatlárma, görögtűz és akadémiai bölcselkedés volt. Sokat

forgatta fejében a megtorlás gondolatát, bebizonyította magának, hogy a

megtorláshoz jogot érez, de tudta, hogy ez puszta elmélet, s örökkön

puszta elmélet fog maradni. Hiszen ha a megtorlás lehetséges volna

lealacsonyodás nélkül! Hiszen ha elég volna a szennynek a látszata is, s

magát a szennyet csak emlegetni kellene! És bár csak magamagával

vitatkozott, elpirult arra a gondolatra, hogy a megtorláshoz

elkerülhetetlen egy harmadik, nemcsak egy testetlen-lelketlen boszúálló

eszköz, nem is csak a férfi, hanem egy bizonyos férfi. Undorodott ettől

a gondolattól, s mikor keresztül villant a fején, hogy ugyan ki lehetne

a sok száz ismert és ismeretlen alak közül ez a bizonyos, önmagát is

gyűlölni kezdte.

Még le se csillapodott s már tisztában volt vele, hogy boszúállása,

elégtétele arra fog szorítkozni, a mit sértődése, fájdalma, utálata

természetes következésének tartott. El fog zárkozni tőle. Ha férje

széttépte életök közösségét, ám lássa, hogy mit cselekedett. Az anya

teljesíti tovább is kötelességét, ott, a hová a gyermekei kötik, s úgy

él ezentúl is, a hogy eddig, mintha semmi se történt volna; megmarad

engedelmes asszonynak is, jó, gondos, fáradhatatlan háziasszonynak, sőt

mosolyog is néha, csakúgy, mint eddig, a gyermekekre való tekintettel, a

házi béke kedvéért, hálából a multért, emlékéül a meghalt szerelemnek.

De ez minden. Többet az az ember, a ki őt asszonyi méltóságában oly

mélyen megalázta, s szerelmében oly kegyetlenül megsebezte, nem

követelhet tőle; és még ha joga is volna férjének az ő csókjához: erről

tegyen le örökre. A multról szó se lehet többé; se most, se azután soha.

Elhatározásához hű maradt sokáig. Akárhogy kapálózott a másik, az

asszony hajlíthatatlan maradt. Hamarosan talán nem is lehetett volna

máskép; hisz rá se tudott nézni arra, a ki az ő határtalanul odaadó

szerelmét ilyen kevéssé tudta megbecsülni. A visszás helyzet azonban

igen sok idegeskedésnek lett az okozója. Ez a sok idegeskedés a házi

békét már-már veszedelembe sodorta. És mult az idő. A kegyetlen emlék

halványodni kezdett. Arra is rájött, hogy az a kaland nem lehetett a

leggonoszabbak közül való: nem volt folytatása, nem voltak következései.

A bűnös alighanem szakított bűntársával; talán nem is látta azóta.

Egyébként pedig ismét jól viselte magát, mint régen. Otthon ülő ember

volt, a ki, ha kijött a hivatalából, másnap reggelig nem vált meg a

családjától. Az élete az volt, hogy törte magát minél több kenyérért. És

végül az asszony, a mint felejtett, a mint lehiggadt, átlátta, hogy a

mit első felháborodásában önérzete parancsának és csalódott szerelme

kissé sovány elégtételének tartott, voltaképpen olyan gondolat, melynek

a láz óráinak multán ellentmond a természet és ellentmond az erkölcs.

Ettől fogva a seb gyorsabban gyógyult. Nemsokára már nem fogta fel olyan

tragikusan a dolgot. Jobban megismerte az életet, az embereket, s arra a

meggyőződésre jutott, hogy a mi vele történt, az világ sora. A házasélet

egy majdnem bizonyos kellemetlensége, a mibe bele kell nyugodni.

Tulajdonképpen ő még nem is panaszkodhatik. Ugy látszik, minden férj

megcsalja a feleségét: az egyik csak egyszer-kétszer, a másik

minduntalan, egy életen át, a mig csak erényessé nem teszi a vénség és

az oldalnyilallás. Vannak férjek, a kik képesek a családjuk jólétét is

feláldozni egy-egy hitvány teremtésért. Némelyik csak a rosszkedvét

viszi haza; a szerelmet állandóan másutt keresi. A nagy többség

megalkuszik minden irányban; otthon férj, a házon kivül legény. Az ő

férje még a legjobbak közül való. Azok közé tartozik, a kik egyszer vagy

kétszer, valami szerencsétlen órában, kirugnak a hámból, de a szivöket

mindig megőrzik a feleségöknek. Talán a legeslegjobbak közül való, a

kiknél a kaland egyszerű baleset volt, mely nem ismétlődik soha, mert a

leczke használt. Az ilyen első, utolsó, egyszeri megtévedésnek igazán

nem lehet jelentősége; az érzéshez semmi köze, s talán még jó is volt

tanulságnak. Nem az az iszákos, a ki egyszer a sárga földig leitta

magát, hanem az, a ki rendesen iszik s a sok szesztől se csíp be.

És a mint egyre mult és mult az idő, – a mint bizonyossággá vált előtte,

hogy férje megítélésében nem tévedett s hogy nyugton alhatik, mert az

efféle históriák ismétlődésétől immár nem kell tartania, – a mint látta,

hogy a szegény ember hogyan túrja a földet, napról-napra, hosszú éveken

át, a kenyérért, mindig csak a kenyérért, – a mint meggyőződött róla,

hogy férje csakis őneki és gyermekeinek él, s nincs más gondolata, csak

az ő fentartásuk és az ő örömük: szeretete ujra kinőtt, mint a tőből

levágott haj, melynek épségben maradt gyökere idővel ujra kifejti régi

pompáját.

Tiz év multán az egykori fájdalom emléke végképpen elmosódott. Kovácsné

hajdani szereplése elméjében puszta tudattá vált, mely semmiben se

különbözött annak megértésétől, hogy férje, a mikor vele az oltár elé

lépett, nem volt olyan ártatlan, mint ő, hanem, mint a többi férfi,

ismert nőket a házassága előtt is. A valamikor kiállott gyötrelem most

már szánalmas kicsinyességnek tűnt fel előtte, s szemrehányásokat tett

magának, hogy akkor ostobaságból annyiszor megbosszantotta a férjét, s

úgy elkinozta magát semmiért. Milyen gyerekes is volt akkor!…

Közben komolyabb bánat ejtette hatalmába. Megismerte az élet igazi

bajait. Átlátta erőlködésük, vergődésük meddőségét. Mi a szerelmesek

féltékenykedése, pörlekedése az apa és az anya gondjához képest? Milyen

kicsiny az asszonyi hóbortnak minden kínja ahhoz az emésztő érzéshez

hasonlítva, mely akkor fog el bennünket, ha gyermekeinkről nem tudunk

kedvünk szerint gondoskodni! Nélkülözni hagyján; de látni, hogy

gyermekeinket se tudjuk megóvni a nélkülözéstől! Igen szegények voltak.

Sok gyerekük lett; szerencsésen mind fölcseperedtek, s a mint a gyerekek

nőttek és nevelésük egyre többe került, a férj kis hivatalának a

jövedelme a legszükségesebbre se futotta. A szegény ember mindig több

mellékfoglalkozást vállalt: előbb csak a délutánját adta el, aztán az

éjszakája nagy részét is. Az asszony segítségére volt, a mennyire tőle

telt; a ház körül mindent maga végzett el, s részt kivánt férje

munkájából is, ha erre mód kinálkozott. De vállvetett erőfeszítésüknek

csak annyi eredménye volt, hogy éppen napról-napra megélhettek. Arról,

hogy gyermekeik jövőjét biztosíthassák, le kellett mondaniok. Még csak a

közel jövőt se tudták biztosítani, a mit egyszer-egyszer félredugtak,

valami váratlan szükség mindig elnyelte, és ekközben az asszony remegve

gondolt rá, hogy a túlságos erőfeszítés, meg az, hogy mindent elvon

magától, csakhogy a gyermekeinek több jusson, előbb-utóbb alá fogja ásni

férjének az egészségét. Talán előbb, mint utóbb. Mielőtt gyermekeiket

fölnevelhetik, s úgy bocsáthatják ki az életbe, hogy már maguk is

gondoskodhatnak magukról. Attól fogva, hogy ez a rémkép üldözni kezdte,

rajta volt, hogy a férjét lehetőleg visszatartsa a munkától. Zálogba

tette a nem használt kis ezüstjét, hogy takarékosságot és fölösleget

hazudhasson. Unszolta férjét, hogy keressen magának valami szórakozást.

Küldte hazulról; nógatta, hogy járjon társaságba, nem bánta volna,

szórakozzék akárhogy. De az ember tudni sem akart a pihenésről.

Ilyenkor, ha a szórakozás szükségességéről vitatkoztak, néha napján

felvillant az asszony fejében ama régi esemény emléke. De Kovácsné most

már a humort képviselte életök küzdelemmel teljes, bús történetében. A

humort, mely némi derűt sugároz az élet örök szomorúságára. Az a

gondolat, hogy az ő öregének is megvolt a maga kis regénye,

megenyhítette, szinte megvigasztalta. Azelőtt szomoru volt, ha

Kovácsnéra gondolt; most, ha eszébe jutott Kovácsné, mosolygott. Aztán,

a mitől félt, bekövetkezett. Férjét hatalmába kerítette az a lassan, de

biztosan gyilkoló betegség, mely néha talán ad egy kis haladékot, de

soha se kegyelmez. Még messze voltak czéljuktól, s a rém már megjelent.

Micsoda feladat várt rá! Szemben a könyörületet nem ismerő halállal, s

szemben a vigasztalan, kiszámíthatatlanul rettenetes jövővel, el kellett

ásnia szörnyű titkát szíve legmélyére; el kellett titkolnia

kétségbeesését a szegény, kedves halálra ítélt és semmit se sejtő

gyermekei előtt; mosolyt kellett hazudnia arczára, mialatt betegét

ápolta, s perczről-perczre látta erejének hanyatlását; e mellett el

kellett látnia a házat a máris kevesebből s majdnem egyedül; a

gyöngédség hajthatatlanságával kellett kierőszakolnia, hogy férje

szabadságot kérjen, letegyen minden munkáról, eljöjjenek ide, az

üdülőhelyre, s megtegyenek mindent, a mit a beteg életének minél tovább

fentartása követel, s a mit a beteg mind feleslegesnek vél. És mikor

zokogni szeretett volna, tréfálkoznia kellett: mert, a mióta lefeküdt,

aggodalmak kezdték gyötörni azt a lényt, a ki életének öröme volt, a kit

oly határtalanul szeretett, s a kit nemsokára el fog veszíteni.

Ezekben a rettenetes napokban bizony nem igen jutott eszébe Kovácsné.

Egyetlen-egyszer történt, s akkor is úgy gondolt rá, mintha ez az

asszony egykor valami szivességet tett volna neki. Szinte hálásan; hisz

Kovácsné csak kellemes perczeket szerzett az ő betegének. Talán szerette

is egy kicsit azt, a ki neki a legdrágább a világon. És ha az öreg

doktor azt mondta volna neki, hogy a régi ideál egy csókja egy napra

megszüntethetné a lázat, ó milyen örömmel rohant volna Kovácsnéért, ő

maga, fiákeren!