Dorrington lord idegesen pödörgette szőke bajuszát. »Ön csak játszik
velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt mondja, hogy szeret; de hogyan
higyjem el ezt, ha minden jöttmentre rámosolyog?« Miss Ellen nevetett…
Ne olvassam tovább? Elálmosodtál?
A beteg ujra felnyitotta a szemét.
– Nem, nem vagyok álmos. Csak elgondolkoztam és nem figyeltem oda.
Mondd, mért van ilyen nagy csend? Hol vannak a gyerekek?
– Kiküldtem őket a Kis-Erdőbe – felelt az asszony. – Ha már itt vagyunk,
hadd mozogjanak egy kicsit a szabadban.
– Amióta beteg vagyok, nagyon nehezemre esik, ha nem látom őket magam
körül. Ha itt járkálnak előttem: úgy érzem, hogy több bennem az élet. De
azért jól tetted, hogy kiküldted őket. Ugyancsak rájok fér ez a kis
levegő. Szegény kis Boriskám!… Olyan fehér, mint egy elefántcsontból
faragott angyalka!
– Már kezdi összeszedni magát. Azóta, hogy idejöttünk, szemlátomást
erősödik. De előbb se volt okunk az aggodalomra. Nem beteg, csak gyönge;
s ez a gyöngeség már a korával jár. Az öreg doktor mindig mondta.
– Engem bizony nagyon nyugtalanít. Az, hogy a válságos évek ilyen
gyöngeségben találják, rosszabb, mint valami kisebb betegség. Aztán az
öreg doktorra én nem adok semmit. Az csak vigasztalja az embert; egyebet
nem tud. Rólam is azt mondta, hogy semmi bajom, s már két hónapja
fekszem.
– Azt nem mondta, hogy semmi bajod, csak azt mondta, hogy nincs semmi
legkisebb veszedelem. És hiába csúfolod, mert az öreg úr nagyon jó
doktor; éles szemű, őszinte és ügyes. A mit jósolt, az még mind
beteljesedett. Megmondta, hogy a hurut nagyon el fog kínozni, de
megmondta azt is, hogy hat hét vagy két hónap mulva észrevehető lesz a
javulás. És igaza volt.
– No, én nem veszem észre. Hány óra?
– Fél öt.
– Nem méred meg a lázt?
– Minek? Így is látni, hogy nincsen lázad.
– A tenyerem meleg.
– Csak azért, mert a paplan alatt tartottad. A láz most már sokkal
későbben jön. Megmondta az öreg előre. A láz úgy múlik el, hogy mindig
később és később jelentkezik: előbb délután, utóbb alkonyatkor, aztán
csak este, s végre éjszaka áll be. Ilyenkor már közel a teljes
gyógyulás: a láz egyszer még kitombolja magát, aztán egészen elmarad.
A beteg szemében felcsillant a reménység.
– Az igaz, mintha csakugyan későbben jönne. Azelőtt ilyenkor már nagyon
rosszul voltam. És most semmit se érzek. De talán csak áltatom magam.
Mondd, nem bolondítasz? Igazán azt hiszed, hogy későbben jön?
– Hiszen magad is észreveheted.
A beteg nyugtalan tekintete hosszasan vizsgálgatta a jól ismert arczot.
Nem lehetett azon egyebet látni, csak a tiszta meggyőződést. Az
asszonyok bizonnyal jobban tudnak hazudni, mint a férfiak, s a szent
asszonyok hazudnak a legtökéletesebben. De a hazugság magában nem gonosz
dolog: csak a rossz szándék teszi azzá. Olyan, mint a kés, a mely néha
öldöklő fegyver, de az orvos kezében áldás.
Az a boldog mosoly, melylyel az asszony a gyanakodó tekintetre felelt, a
legkonokabb kételkedést is eloszlatta volna. S a beteg maga is rajta
volt, hogy ne szalaszsza el a reménysugarat.
– Most csakugyan nagyon jól vagyok – szólt. – Talán soha se voltam
ennyire jól, amióta lefeküdtem. A láz határozottan késik és ez
okvetetlenül jót jelent, nem igaz? Legalább egy kis javulást, ugy-e?
Csak már annyira vinném, hogy lemehetnék a kertbe! Mondd, elég nagy a
kert?
– Valamivel nagyobb, mint a többi parasztházé. Keskeny, de elég hosszú.
A túlsó szélén egy kis lugas is van benne. Ha majd fölkelsz és déltájban
szabad lesz egy kicsit kimenned, ebben a lugasban fogsz olvasgatni.
– A gyerekek keveset járnak le; ha kinézek az ablakon, mindig az
udvarban látom őket. Pedig mikor ide hoztatok, láttam, hogy az udvar
szűk és kicsiny. Kivált két családnak.
– Nem szívesen mennek le a kertbe, mert a házbeliek iszonyúan féltik a
gyümölcsfáikat. E miatt már volt egy kis összeszólalkozás is.
– Pedig a bérletbe beletartozik a kert is, ugy-e? Legalább azt mondtad,
hogy a kertet is kialkudtad.
– Igen. Úgy egyeztünk meg, hogy a kertet közösen használjuk. De hogy
elkerüljem a háborúságot, jobban szeretem, ha a gyerekek minél ritkábban
mennek le. Mintha bizony a mi gyermekeink olyanok volnának, hogy őrizni
kellene tőlük a gyümölcsfákat! Sokkal nagyobbak, okosabbak, jobbak…
– Aztán jó, ha meg tudják enni, a mit mi adunk nekik; nemhogy a másét
lesnék. Persze a kapzsi paraszt csak a pénzt tenné el: s a házból is
kitudna bennünket, nemcsak a kertből. Nem látnak férfit s nem tartanak
tőle. Tudják, hogy az már csak a koporsóban kerül ki a szobából.
– Megint képzelődöl? Édes rossz betegem, megint képzelődöl?
– Nem képzelődés ez, hanem egyre növekedő aggodalom, sőt több az
aggodalomnál. Néha érzem, határozottan érzem, hogy az utólját járom; s
ha egy-egy jobb pillanatomban megint reménykedni kezdek, ez soha se tart
sokáig. Mosolyogsz? Kinevetsz, hogy félek a haláltól? Nem a haláltól
félek én. Hogy egy pár esztendővel előbb vagy utóbb következik be az
utolsó óra, a »nincs tovább«, az a kellemetlenség, hogy nem vagyunk
többé: mindegy, nem nagy sor. Ötven esztendős vagyok: ez már elég szép
idő. De mi lesz ezekkel a szegény gyerekekkel, ha én hamarosan
meghalok?! Most, éppen most volna rám a legnagyobb szükségök. És az,
hogy élek-e még négy vagy öt évig, vagy nem kelek fel többet, elhatározó
lesz egész életökre. Jövőjük, boldogulásuk, minden ettől függ.
– De, hála Istennek, semmi okunk a nyugtalanságra. A te bajod nem olyan
természetű, hogy ettől kellene tartanunk…
– Tudod, csak annyit kaparhattunk volna össze nekik, hogy ne kellene
mindjárt megsínyleniök a halálomat! Csak annyit, hogy még négy-öt évig
úgy lehetne nekik, mint eddig! Hogy az én halálom ne gátolná őket a
jövendőbeli életpálya szabad megválasztásában, ne tenné lehetetlenné
tanulmányaik folytatását, férjhezmenetelöket!… És hiába küzködtünk
ezért, egy életen át hiába!… A tégla valamivel korábban esik a fejemre,
mint vártam, és végök van, végök!… Hogyan neveled fel őket, szegény
asszony, abból a nyomorult kis nyugdíjból, a mi a megélhetésre se elég?…
Meghalni, az hagyján, de haldokolni, hetekig, hónapokig haldokolni,
folyton erre a rettentő kérdésre gondolva!…
– Hja, édes barátom, ha te ilyen gondolatokkal izgatod magad, és
rémképeket festegetsz akkor is, a mikor örülnöd kellene, mert a vak is
látja, hogy jobban vagy: akkor aztán ne csodáld, ha a láz korábban jön,
mint várnád!
– Nem, most jobban vagyok. Határozottan jobban. Olyan jól vagyok, hogy
képzeld, étvágyat érzek!
– Igazán? Ennél valamit? Mit ennél?
Ennek mind a ketten megörültek; még az asszony elméjében is felcsillant
a kiolthatatlan reménység egy utolsó szikrája.
De nagyon sokáig gondolkoztak rajta, hogy mi legyen az ennivaló. Az
asszony találékony volt, hanem a betegnek semmi se tetszett. Végre
nagynehezen elhatározta magát:
– Egy kis kávét innám. Van itthon, vagy el kell küldened a czukrászhoz?
– Nekem kell megcsinálnom, mert vasárnap van s a cselédet eleresztettem
hazulról. De azonnal meglesz.
– Amazok, odaát, nem csinálnák meg?
– Egy lélek sincs itthon kívülünk a házban. De miért nem akarod, hogy
én?… Ha egy perczre magadra hagylak, szokásod szerint megint elkezdesz
képzelődni?
– Hát csináld meg te. Úgy se tud senki olyan jó kávét csinálni, mint te,
senki a világon.
– No csakhogy nekem is van egy jó tulajdonságom! – szólt mosolyogva az
asszony.
– Eredj, te!…
A lázas tekintetben annyi szeretet és annyi hála sugárzott, hogy az
asszony hirtelenében majdnem elsírta magát. De hozzászokott már, hogy
visszafojtsa azt a könnypatakot, mely egyre hevesebben kivánkozott ki
egykor tüzes és még most is szép szeméből.
– Mindjárt hozom, és nyitva hagyom az ajtót, hogy meghalljam, ha hívsz.
– Siess – tréfálkozott szomorúan a beteg – mert attól tartok, hogy mire
készen vagy, elmúlik az étvágyam.
Az asszony kiment, eltűnt, s a beteg tekintete visszahúzódott a nyitva
maradt ajtótól. Az életet kereshette most is, mert az utczára néző ablak
felé fordult. De az utczán nem járt senki, s a beteg ember szeme csak a
Kálvária kőfalán akadt meg, mely ott szürkéllett a túlsó soron,
jobbról-balról elszigetelve, örök magánosságban.
Az alkonyodó nap utolsó sugarai rávetették csillogásból font finom
szövetüket a barna keresztfára, melyen öt sebből vérzett az istenember.
A beteg szemét bántotta ez a fény.
Másra akart gondolni, s kezébe vette az angol regényt, melyet az asszony
az éjjeli szekrényre tett. De nem kereste meg azt a helyet, a hol az
asszony elhagyta, csak szórakozottan lapozgatta a könyvet.
Mikor a kávé elkészült, még folyvást ott tartotta kiaszott, erőtlen
kezében, mely mintha a rajta átfutó, kidülledt erek terhét is alig birta
volna.
Az asszony letette a kávét az éjjeli szekrényre, s mialatt a beteg
sietett felhasználni azt a kis étvágyat, mely nála már ünnepi ritkaság
volt, azt kérdezte férjétől:
– Érdekesnek találod ezt a regényt?
– Érdekesnek nem mondhatnám – felelte a beteg. – Azok a regények, a
melyek olvasásából azt képzelné az ember, hogy az élet csak lawn-tennis
játékból áll s hogy a világon csupa ifjú és gazdag ember szaladgál, az
ilyen regények engem nem gyönyörködtetnek. De van benne egy jó alak. Ez
az álnok Miss Ellen, a ki ha egyedül marad egy férfival, azonnal a
szerelmest játszsza, s oly alázatosan udvarias, oly megilletődött és
tisztelettel teljes, hogy szinte kezet csókol a rászedett gavallérnak.
Miss Ellen mulattat, mert nagyon emlékeztet valakire, a kit te is
ismersz.
– És ugyan kicsoda ez a valaki?
– Kovácsné. Mintha csak Kovácsnét hallanám.
Az asszony meglepetten pillantott fel. Tizenöt év, szomorúsággal és
küzdelemmel teljes tizenöt év mult el azóta, hogy férje utóljára ejtette
ki a száján ezt a nevet.