– Ugyan hogy jut eszedbe Kovácsné? – kérdezte az asszony érdeklődve.
– Egy kicsiségről. Arról, hogy ez a Miss Ellen, pusztán az
udvariasságával, a nélkül, hogy kaczérkodással lehetne vádolni, milyen
ügyesen hálózza be az öreg Abderdale lordot. Lépre tudja vinni a vén
szamarat, tisztára azzal, hogy mikor egyedül marad vele, olyan
tisztelettel beszél hozzá, mint ha az apját látná benne. A lordra
hatással van ez a nagy meglapulás. A lángelmének szóló hódolatnak véli
az áhítattal teljes, odaadást színlelő, hazug tekintetet. Látod, ez igaz
vonás. Minthogy az asszonyok nem szoktak a férfiakkal udvariaskodni: az
öregedő embert már ezzel a szokatlan, olcsó udvariassággal is meg lehet
ejteni. De úgy látszik, ezt csak a legravaszabb nők tudják, mert kevés
ármányos személyt látni, a ki ezzel az ártatlannak látszó, s visszafelé
egy cseppet se veszedelmes eszközzel dolgozik. Én például csak
egyetlenegy asszonyt ismertem, a ki udvariaskodott: Kovácsnét.
– Még most is gondolsz rá?
A beteg elmosolyodott.
– Hogyne! – szólt jókedvűen. – Az utolsó szerelmét nem felejti el az
ember.
Az asszony, a kit boldoggá tett, hogy a beteg egy perczre elszórakozik,
örömmel adta a duzzogót.
– Ej, hát illik ilyet mondani nekem?!
– No, azt nem fogod bebizonyítani, hogy nem illik. Tudod te azt jól.
– Biz én nem tudom.
– Beszélhetsz nekem! Régen tisztában vagy te az egész históriával.
– Az igaz, de nem szép, hogy emlegeted.
– Mért ne emlegetném? Olyan szépen értekezhetünk most már erről a
félbenmaradt regényről, akárcsak a mythológiáról. Kovácsné nem fog
bennünket még egyszer összeveszíteni. Mint régen, semmiért, hogy vinné
el az ördög!
– Szépen beszélsz az utolsó szerelmedről.
– A mint érdemli.
– Látod, kisül, hogy a regény komolyabb volt, mint képzeltem. És mégis
azt mondod, hogy semmiért veszített össze bennünket.
– Persze, hogy semmiért.
– Nem értem. A nélkül, hogy kérdeztelek volna, elismered, hogy ugyancsak
foglalkoztatott annak idején…
– Nem annyira, mint gondolod. Érdeklődtem iránta, az igaz, de utolsó
szerelmemnek csak tréfából mondtam. És minthogy semmi se történt
közöttünk…
– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem volt viszonyod vele?
– Komolyan kérdezed? Akkor hát elmondom; úgyse sok, a mit mondhatok.
Elmondhattam volna régen, de nem akartalak bosszantani vele. Akkor,
akkor nagyon izgatott téged ez a szamárság; a legokosabb volt nem
bolygatni és elfelejteni az egész ostobaságot. És hiába gyóntam volna
meg az igazságot: nem hitted volna el, mert az az egy pár füllentés
elkeserített. Pedig erre a hazudozásra is csak az vitt rá, hogy
megóvjalak a legcsekélyebb nyugtalanságtól is, mert ez nagy ár lett
volna a híres regényért. Most már téged se izgat többé, akármi történt.
Azt hiszem, nem bosszantana nagyon, bármit beszélnék el, tizenöt év, egy
fél élet multán. Hát elmondhatom. Egyszer eljött a hivatalomba valami
dologban. Érdeke volt, hogy meghódítson, s elkezdett komédiázni, a Miss
Ellen módjára. Ostoba voltam, mint Lord Abderdale, és fölkeltette az
érdeklődésemet. Ez nem lett volna baj; a baj ott kezdődött, hogy
észrevette a dolgot. Igazán nem tudnám elmondani, mi történt bennem
akkor. Valami válságon estem át ebben az időben. Sokat foglalkoztatott,
izgatott, s néha fellázított az a gondolat, hogy a folytonos, kicsinyes
és keserves munkában kell egy pár év mulva megöregednem. Éreztem, hogy
búcsúzik tőlem az ifjúság, s az járt a fejemben, hogy vannak, a kik
zajos örömek közepett, változatos lelki izgalmaknak élve nyargalják
végig ezt a rövid pályát. Megirígyeltem szabadságukat, érzéseiknek
bőségét, életüknek nagyszerűségét, s kikivánkoztam a munkával
agyonterhelt mindennapi egyformaságból. Az otthon melegének a
megbecsülése se tudott kibékíteni azzal a gondolattal, hogy még egy pár
év, s aztán minden szép bolondságról le kell mondani örökre. Akkortájt a
gyereksírás egyhanguságából és a házi bajok prózájából is több részünk
volt, mint hogy a családi érzés legyőzhette volna az idegességemet.
Aztán a boldogságnak, mint a levegőnek, jóformán csak a hiányát érzi az
ember; a míg megvan, nem jut eszünkbe, nem gondolunk rá, hogy
elveszíthetjük; megszokjuk, természetesnek találjuk, hogy megvan, s néha
nem is tudjuk, hogy boldogok vagyunk, a mint nem vesszük észre, hogy
lélekzünk. Ebben a válságos időben jelent meg ez az asszony minden
álnokságával. S mikor észrevette a hatást, megjelent ujra. Mindig apró
érdekek mozgatták, s csak az összeköttetéseimet és a szolgálataimat
akarta felhasználni. De én egy kis ideig azt képzeltem, hogy érdeklődik
irántam és ragaszkodik hozzám. Ez nem volt sok, nem volt nagy dolog, de
akkor nekem a mindennapiságból való szabadulást, a változatosságot, a
homályosan óhajtott valami mást, a kicsinyességekből való fölemelkedést,
az utolsó fiatalságot jelentette. Lehet, hogy messzire elment volna az
érdekeiért, s látogatásainak, találkozóinknak az lett volna a
folytatása, a mivel vádoltál; nem tudom. Mindenesetre voltak czéljai
velem, mert a névtelen árulkodó, most már meg vagyok róla győződve, nem
lehetett más, csak ő maga. De egyelőre az orromnál fogva vezetett, s
észrevettem, hogy bolonddá tesz. Ezzel aztán véget ért a regény, mert
attól fogva, hogy a hályog lehullt a szememről, elveszítette a hatalmát
velem szemben. Átláttam, mit koczkáztatok egy kis léhaságért; egyszerre
feltámadt bennem annak a tudata, hogy ez az asszony veszedelembe
sodorhatja a családi békességemet, a te nyugalmadat, a gyerekek érdekét,
s egykor talán arra is rábirhatna, hogy az ő érdekeiért megrövidítselek
benneteket, a nélkülözőket! Elhatároztam, hogy szakítok vele, s
szakítottam is, mielőtt nagyobb bajba bonyolódhattam volna. Akkor, a
mikor összeveszített bennünket, azért találkoztam vele, hogy visszaadjam
a leveleit, mert visszakövetelte ezeket az óvatos semmiségeket, azt
hiszem, csak hogy alkalma legyen még egy találkozásra. Meglehet, a
névtelen árulkodásnak is az volt a czélja, hogy kiugraszszon az
otthonomból s tovább is hatalmában tartson. Aztán nem láttam többé, mert
nem akartam látni. Ez történt, semmi egyéb. Most már elhiheted nekem. Mi
az? Te sirsz? Mi bajod?
Igen, sirt. Arra gondolt, hogy:
– Tehát a mulatók örömeiből még azt a csekély részt se vette ki, a
melyért megszenvedett! Tehát »a regénye« is csak bajt és bosszuságokat
szerzett neki!
Ebben a váratlan fölfedezésben egyszerre maga előtt látta az elcsigázott
testű szegény ember életének egész szomorúságát, nélkülözéseinek hosszú
sorát, vergődésének mindhalálig végzetes folytonosságát, erőfeszítésének
hiábavalóságát, elmetélt szárnyu lelkének fel-felberzenkedését, bukásait
és elnyomorodását, az egész küzködéssel teljes életet, mely csak a
szenvedésért folyt le, és azért, hogy a szenvedést legyen kire
átörökíteni. Még egyszer, utóljára, fellázadt az igazság nélkül való, a
könyörtelen, a mindenható végzet ellen, és a sok, sok visszafojtott
keserűségből két nagy könnycsepp kicsordult.
A beteg nem találta ki, milyen mélyről jöttek ezek a könnyek.
– Még most is bánt ez a dolog? – kérdezte meghatottan. – Azt hittem,
mosolyogni fogsz rajta.
– Nem, nem ez bánt – szólt az asszony, és megcsókolta a beteg kezét. –
Arra gondoltam, hogy mennyi bajt, mennyi bosszuságot okoztam neked,
semmiért!
– Nem te voltál a hibás, hanem én. És igazad volt, hogy nem hagytad a
gyerekeink jussát. Még csak az kellett volna szegényeknek, hogy az apjok
szoknyák után kezdjen szaladgálni! Mikor so’se volt egyéb vagyonom, csak
az időm, ha ugyan az idő pénz, a mit én, megvallom, nem vettem észre. No
de olvasd tovább a regényt. Hol hagytuk el?
– Igaz, a regény. De hol is hagytuk el hát? Itt valahol. Várj csak,
mindjárt megtalálom. Itt van… Dorrington lord idegesen pödörgette szőke
bajuszát. »Ön csak játszik velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt
mondja, hogy szeret; de hogyan higyjem el ezt, ha minden jöttmentre
rámosolyog?!« Miss Ellen nevetett…