7. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy valamint a művészet
istene, a gondviselés is egymásnak rendelte őket. Egybekelnek. Nagy
családi ünnep az Eldorádóban; lásd mind fent.
8. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy tévedtek. Békés elválás,
melyet csak a pénzügyek rendezése nehezít meg. A törvényes elválás első
napját a nyilvánosság nem ünnepli meg.
9. Pierrette, a kinek anyagi viszonyait az utolsó frigy egy kissé
megrendítette, férjhez megy az öreg Nonolet bankárhoz. Búcsú a
színpadtól; lásd mint fent.
10. Pierrot egy ujságiró előtt kijelenti, hogy ő mindig csak a
művészetnek élt, s mindig csak a közönségért fog élni-halni.
11. Az öreg Nonolet teljesíti kötelességét, és meghal, de azt a tréfát
követi el, hogy egy humoros végrendeletet hagy hátra, mely Pierrette-et
meglehetősen megrövidíti. Pierrette, mérgében, még a végrendelet
kihirdetésének napján visszaszerződik az Eldorádóhoz. Három nap mulva
fellép; a viszontlátás öröme elképzelhető.
12. Pierrot, a ki mindig hű maradt a művészethez, adósságainak
rendezésére százezer ezüstpénzt kap a nemzetgyűléstől. Nyomban ezután
egészsége hirtelen megrendül; hogy lábraállhasson, visszavonul a
magánéletbe. Búcsúfellépés, melynek megindító részletei ismeretesek.
13. Pierrette, a kinek tapasztalatlanságával vőlegénye, egy fiatal
festő, csúfosan visszaélt, lelkének egy titokzatos megszólalására annak
átlátására jut, hogy ő tulajdonképpen égi arának született. Zárdába
vonul, de előbb elbúcsúzik attól a tengernyi sokaságtól, melyet mindenha
oly forrón szeretett. Nagy végbúcsú-ünnepély; az egész világ sír.
14. Pierrot-nak, pénze elfogyván, egészsége hirtelen helyreáll.
Visszatér a színpadra; elsőrangú örömünnep, az összes járulékokkal.
15. Pierrette, meggyőződvén róla, hogy művészet nélkül a menyországban
se tud élni, visszatér a zárdából a színpadra. A viszontlátás öröme már
nem olyan zajos, mint a legelső alkalommal.
16. Pierrot megírja emlékiratait. Könyvében nincs egyéb, csak az, a mi a
többi nagy művész emlékezéseiben, mert kezdettől végig pusztán azt irja
le, hogy fiatalkorában mikor, mennyit és hogyan koplalt. Még soha se élt
nagy művész, a ki meg tudta volna bocsátani, hogy a meddig a lángelméjét
nem ismerték fel, neki is koplalnia kellett, épp olyan gyakran, mint a
mily gyakran mások koplalnak. Már pedig Pierrot nagy művész.
Mindamellett emlékiratai olyan könyvárusi sikert érnek el, a melyet
Rudyard Kipling is megirígyelhet. A könyv szép jövedelmet hozván, a nagy
művész egészsége ujra megrendűl. Lelép a világot jelentő deszkákról és
elbúcsúzik diadalainak színhelyétől. Nagy, nagy vég-gyászünnep az összes
mókákkal…
De spártai rövidséggel se lehet folytatni.
*
Sok, sok év multán, Pierrot és Pierrette ujra megjelentek a nyilvánosság
előtt, együtt, a régi, tiszta, zavartalan barátságban, mint egy
mitológikus pár, mint Páris és Heléna, hogy megkezdjék két évre terjedő,
visszavonhatatlanúl utolsó, becsületszóra legutolsó művészi körutjukat.
Mindazok, a kik valaha Pierrot és Pierrette ügyeiben futkostak,
fáradtak, segédkeztek, éljeneztek, zajongtak: meghaltak régesrégen;
százan, ezren, tízezren. Ők még ekkor is maguknak követelték a
közérdeklődést.