Vándor álnéven verseket írt egy húsz éves ifjú. A versek feltűntek, s
egyre szélesebb körben.
Megnyerő egyéniség szólt belőlük. Tiszta és büszke lélek, a melytől
idegen minden hitványság, sőt minden kicsinyesség is. Férfias, szilaj,
küzdelmekre termett, féktelen természet, a mely hatalmasan tud szeretni
és gyűlölni. Nyugtalan, tüzes elme, a mely perzselő lánggal ég a világot
fölszabadító nagy eszmékért. Nemes szív, a melyben helyet talál minden
jó emberi érzés, az érzelmek egész skálája, a rettenetes szenvedélytől a
határtalan gyöngédségig. Szeplőtlen képzelet, a melyet csak Természet,
Szerelem, Szabadság foglalkoztatnak. Váteszi erő, a mely megérti az
embernek a körülötte lévő dolgokkal s a nagy mindenséggel való
egybefüggését, és meglátja az Istent ott, a hol más nem lát semmit.
Igazi férfi, a kinél a szerelem nem álmodozó, lagymatag, szánnivalóan
nyögdicsélő epedés, de nem is csupán az érzékek láza, hanem a lélek
legtitokzatosabb mélységeiből fakadó, végzetes, a maga tüzéből főnixként
fel-feltámadó szenvedély. És igazi ember, a ki ha félelmetesen szilaj,
vad, harsány, vagy zord, komor, fenséges hangokat ad a küzdő és szenvedő
emberiség érzéseinek, nemcsak messziről kíséri a harczosokat, mint a
tárogatós a fegyvereseket, nem úgy szól, mint a katonabanda, a mely csak
olyankor csinnadrattáz, a mikor a hadsereg békén parádéz, hanem mint a
harczi kürtös, a ki legelül rohan a csata vonalába, s a ki, ha
elharsogta a »Rajta!« zenéjét, szuronyt szegezve indul a halálba.
Vándor nagy, nemes lélek, talpig férfi, a legtisztább jellemű és
legderekabb ember, s azonkívül igazi költő volt. Vándorban csak egy
gyöngeség lakott.
Dicsőségre vágyódott. Nem azokra az apró örömökre, a melyeket csupán az
egész világ elismerése adhat meg; kicsinyes hiúság nem bántotta. De,
tudatában annak, hogy megragadó, művészi, örökéletre méltó formában
fejezte ki az örök érzéseket, azt óhajtotta, hogy versei örökkön éljenek
az emberiség emlékezetében.
A halhatatlanságra szomjazott.
Ezt az érzését nem fejezte ki dalban. De ha véletlenül megcselekszi,
senki se mondta volna róla, hogy: híjjával van a köteles szerénységnek.
Huszonhét esztendős korában már megszerezte a képzelhető legteljesebb
elismerést. Az asszonyok, a leányok és a fiatalemberek lelkesedtek érte.
A férfiak is nagyra becsülték. Az ifjú költők mesterüknek vallották; az
öreg írók elismerték, hogy túlszárnyalta őket. Az ujságok és a
folyóiratok csak magasztalásokat írtak róla. Négy verskötetét az
irodalmi jósok sietve iktatták be a nemzeti irodalom kincstárának ama
lajstromába, a melyen oly sok vakarás és törlés látható.
Harmincz éves korában Vándor verses színdarabot írt a nemzet legnagyobb
hőséről. Ez a színdarab valóságos forradalmat keltett az irodalom és
művészet világában. Uj irányt adott, uj ösvényt jelölt ki, uj hangot
tett divatossá: megváltoztatta, átalakította a közízlést. A bírálók
kifejtették, hogy ez a darab uj, dicsőségesebb korszakot kezd a
drámairodalomban, s a közönség hónapokig verekedett érte, hogy a sokat
emlegetett mesterművet láthassa. Egy ékesszavú író megállapította, hogy
ez a színdarab, a mely elénk tárja a nemzet egész multját s kifejezi a
nemzet minden vágyakozását, nem közönséges színdarab, sőt már nem is
csak költemény, hanem: nemzeti imádság.
És ha ekkor valaki megszavaztatja az egész országot, arra a kérdésre,
hogy a nemzet élő költői közül ki az, a ki már bizonyosan, egészen
bizonyosan halhatatlan, vagy – ha valaki kételkedik abban, hogy az élők
között találkozik ilyen – ki az, a kinek legtöbb reménysége lehet a
halhatatlanságra: egy-egy javíthatatlan képzelgőn kívül mindenki Vándor
nevét említette volna.
A halhatatlanság talán még sohase volt olyannyira valószínű, olyannyira
megokolt, mint Vándor esetében.
Se olyan kevéssé vitás.
És csakugyan: Vándor halhatatlan volt egész életében. A sokaság nem
ismerte ugyan (a sokaság nem ismer isteneket, csak a tulajdon gyomrát),
de a jóravaló kisebbség értéke szerint megbecsülte a költőt, úgy ritka
érdemeihez, mint egyénisége hótisztaságához képest. Babért, borostyánt,
magasztalást, ezüstkoszorút Vándor annyit kapott, mint egy kortársa se.
Az összes írók és az összes művészek atyamesterüket látták benne; ha
végighaladt az utczán, ismeretlen emberek is tisztelettudóan
köszöntötték. Az apa kis fiának megmutatta a mindig egyedül sétáló ősz
embert és azt mondta neki: »Nézd, ott megy a halhatatlan!«
Sőt mi több, Vándor egyszer közel volt hozzá, hogy igazán, végképpen
halhatatlanná váljék. A mikor nemzete élethalál-harczát vívta, a
harminczegy esztendős Vándor minduntalan ott volt az első csatasorban.
Egy ütközetben golyó találta s a leroskadt embert barbár katonák
összekaszabolták. Félholtan szállították el a csatatérről, de
fölgyógyult. Ha akkor ott hal meg a harczmezőn, a hősi halállal
mindenkorra megszerezte volna a halhatatlanságot. Ha akkor égbe száll a
lelke, alakja nyílegyenesen vonult volna át a legendába; egyszerre
bálványnyá változott volna át. De fölépült. Fölépült és ezután még
harmincznyolcz évig élt. És a mi még nagyobb baj volt: tovább is írt,
harmincznyolcz év alatt sok, talán nagyon sok verset. A mikor
megöregedett, a végtelenségről bölcselkedett, szép, olykor gyönyörű
versekben. De megbocsátották neki ezeket az öregkori költeményeket, –
akár gyönyörűek voltak, akár csak szépek, – a mint megbocsátották annak
idején, hogy nem halt meg fiatalon, hanem aggkort ért, noha hősi halált
lelhetett volna. A köztiszteletet öregségében sem veszítette el; a
halhatatlanságot, a míg élt, nem vonták meg tőle.
Jól tették, mert az élet úgy sem adott neki mást, csak halhatatlanságot.
Büszke ember volt, soha semmit se fogadott el ingyen, se jutalom, se
hivatal, se nemzeti ajándék czímén; az alamizsna szép formában se
kellett neki. Nem akarta megalázni a benne lakó tiszta lelket; nem akart
olyat tenni, a mi nem méltó a halhatatlanhoz. Azért valami kicsinyes
munkával kereste meg a száraz kenyerét: ez volt az egyetlen
kicsinyesség, a melyre elszánhatta magát. És minthogy se költészetét nem
tekintette fejőstehénnek, se szabadságszeretetét nem kívánta
kamatoztatni, hízelegni pedig nem akart, csak igazat mondani, tehát
barátokat nem szerzett, csak bajokat és kellemetlenségeket: életét a
képzelet országa, a kicsinyes munka és a zálogház között osztotta meg. A
zálogház volt az a hely, a hová a legsűrűbben járt, és ehhez a
szokásához épp oly hű maradt, mint minden egyéb ragaszkodásához. Mert
olyan sokáig és olyan szűkösen élt, hogy lassankint összes
emléktárgyainak be kellett költöznie a szegények hitelintézetébe; de azt
se engedhette, hogy ezek az emléktárgyak elveszszenek. Hűségesen eljárt
tehát megujítani, »meghosszabbítani« a sok apró hitelűzletet,
minduntalan kamatot fizetni, hogy idegen kézre ne jussanak a jól őrzött
kincsek; és emléktárgyai életében nem is vesztek el, csak akkor, a mikor
átlépett abba a végtelenségbe, a melyről annyit mélázott.
A mikor Vándor ujra egygyé vált a nagy egyetemességgel, a melylyel való
azonosságunkat senki jobban nem látta, mint ő – hálás nemzete gyönyörű
temetést rendezett neki. Frissen ásott sírjánál hét szónok versengett,
hogy túlszavalja a másikat, és a halhatatlanságból minél többet utaljon
ki a szabadság lánglelkű költőjének. A temetés napján még a zálogházakon
is gyászlobogó lengett, s Vándort utolsó útján egész néptenger kísérte
ki az örökkévalóságnak arra az állomására, a hol mindnyájan
háborítatlanul pihenhetünk, mindenekelőtt: harmincz esztendeig, és ha
vannak, a kik még akkor se felejtettek el: tovább is. A harangok egy
félóráig kongtak, a hatóságok mind képviseltették magukat, és azoknak, a
kik nemcsak a gyászszertartáson jelentek meg, hanem a menet elvonulását
is jó helyről szemlélték, el kellett ismerniök, hogy színpadon se látni
ennél a temetésnél szebb, pazarabb, hasonlóan fölemelő és nagyszerű
látványosságot. A temetésen sokan jelentek meg, a kik a gyászpompa
külsőségeiben nagyobb gyönyörűséget találtak, mint Vándor összes
műveiben, s a nép egyszerű gyermekei egy hónapig nem felejthették el,
hogy a költő még azoknak is, a kik munkáit nem érthették meg, szerzett
egy mulatságot.
A temetés után azonban Vándornak a halhatatlansága is mintha nagy sebet
kapott volna. Eleinte ugyan sokat beszéltek róla, de nem a munkáiról,
hanem az életéről. Vándor tudniillik, életének utolsó évtizedében, egy
menthetetlen hibát követett el: hatvanhárom éves korában feleségül vette
azt a tizennyolcz esztendős, szegény árva leányt, a ki őt első, hosszú
betegségében szeretettel ápolta. Hanem a felesége hamarosan megúnta a
férjes állapotot, s vagy két évi házasság után a faképnél hagyta az ősz
költőt – hogy Vándor tanácsára-e, vagy Vándor óhajtása ellenére: ez
sohase tudódott ki. Minthogy találkoztak, a kik azt erősítették, hogy a
hatvankilencz éves költő bánatában halt meg, sokan és sokat tünődtek
azon a kérdésen, hogy: »Miért ment hozzá a tizennyolcz éves, csinos
leány ehhez a szegény öreg úrhoz?! És ha hozzáment, miért vált el
tőle?!« Mások pedig ugyanannyit tanakodtak azon, hogy: »De hát hogyan
vehette el a nagy költő ezt a leányt öreg ember létére?! És ha már
elvette, mily okból vált meg tőle?!« Tetézte az érdeklődést, hogy az
özvegy váratlanul előkerült, hirtelen megbocsátott a holt költőnek – a
ki halálával valóban kiérdemelt minden elnézést – s részt kért a
gyászból, meg abból, a mit a halott neve igért.
Akadtak, a kik pártját fogták, és olyanok is, a kik az elvált asszonytól
mindent megtagadtak volna. Ezen aztán az egész ország egy fél évig
vitázott, noha a vita fölötte akadémiai jellegű volt: a halott neve
ugyanis nem gyümölcsözött, mert a halhatatlan műveket a költő halála óta
nem vásárolta senki.
Ennek az ügynek az elcsendesültével Vándor halhatatlansága rohamosan
kezdett sorvadni. Időközben uj költők jöttek, fiatalok, érdekesek, a kik
más húrokat kezdtek pengetni; uj színdarabok hódították meg a
közfigyelmet, s drámaírók jelentkeztek, a kik ha nem is alkottak uj
korszakot, uj ösvényre léptek, uj hangot tettek divatossá s
megváltoztatták, átalakították a közízlést. Vándor még csak a
végtelenségről szóló bölcselkedésével se foglalkoztatta többé a világot,
s Vándort egyre kevesebben olvasták.
Halhatatlansága mindamellett biztosítottnak látszott.
Egy darabig sokat beszéltek arról, hogy a nemzeti imádság szerzőjének, a
ki egyszersmind hőse volt a nemzet élethalál-harczának, szobrot kellene
állítani. A mozgalom megindítói lassankint belefáradtak a sok
készülődésbe és vitatkozásba, a szobor-ügy elaludt, de e helyett más
történt. Egy vendéglős, a kihez Vándor kései házassága előtt és után,
naponkint eljárt ebédelni, éttermének egyik falát földíszítette a költő
életnagyságú arczképével. Hálából, hogy a nagy ember éppen őt tisztelte
meg bizalmával, s e kitüntetés emlékezetéül, megörökítette a költő
emlékét.
Vándor tehát mégis halhatatlan volt, nem azért, mert gyönyörű verseket
írt, s nem azért, mert hősiesen küzdött a szabadságért, hanem azért,
mert evett.
Tíz év multán Vándort másodszor is eltemették: befalazták az iskolába. A
kormány úgy találta, hogy végre elérkezett az idő, a mikor Vándorért is
tehet és tennie kell valamit, elhatározta tehát, hogy
kényszereszközökkel fogja megóvni a költőt a hálátlan feledéstől, és
elrendelte, hogy az iskolás gyerekeknek ezentúl Vándor munkáit is
olvasniok kell. Az iskolásgyerekek ebből megtudták, hogy azok között az
unalmas költők között, a kik majdnem annyira meggyűlöltették velök az
egész költészetet, mint magukat a tanáraikat, van egy Vándor nevű is, a
kitől örök időre félniök, óvakodniok kell. Másfelül a nagyközönség is
megtudta, hogy Vándor immár klasszikus, tehát elavult, érdekesség nélkül
való. Ettől fogva aztán Vándor összes munkáit nemcsak nem vásárolta, de
nem is olvasta senki, se a fiatalok, se az öregek, még a műkedvelők se.
Húsz év multán nem igen találkozott ember, aki Vándor versei közül
tíznél többet ismert volna. A legtöbb művelt felnőtt csak annyit tudott
Vándorról, hogy talán ő volt az, vagy más valaki, a ki az utczán
bolyongva, egy idegen járókelőnek arra a hirtelen kérdésére, hogy: »Hány
óra?« – gondolataiból fölriadtan, haragosan így felelt: »Százezer ember
közül éppen tőlem kérdi?!«
Csak két sora maradt fenn, két gyönyörű sora. Ezt a két sort olyan
sokáig s olyan sokszor idézték, hogy végre is benne ragadt egy elméskedő
ember üres fejében. Ez az elméskedő ember valami trágár élczet tudott
kiolvasni a gyönyörű sorokból, s ezeket ily értelemben kezdte idézni
nyakra-főre. A trágár élcz nagyobb népszerűségre tett szert, mint valaha
maga a költemény, s Vándor halála után harmincz évvel összes munkáiból
nem ismertek egyebet, csak ezt a trágár élczet. Mit jelentett valaha ez
a két sor, s kitől való? – senki se sejtette.
Már csak az »Aranybárány« falára függesztett arczkép őrizte Vándor
halhatatlanságát.
De az »Aranybárány« tulajdonosa nagyon megöregedett, nyugalomba vonult s
a vendéglőjét eladta. Az uj tulajdonos pedig ujjá alakíttatta az egész
helyiséget, a képet leakasztatta a falról, belökette egy kamarába, s
arra a falra, a melyről sokáig a holt költő nézett le a mulatókra,
szelid, mélázó tekintettel: egy szép, kövér Gambrinust festetett.
És ezzel tökéletesen véget ért Vándor halhatatlansága.