PIERROT ÉS PIERRETTE.

Az Alhambra-szinháznak, mióta fennáll – pedig az Alhambra-szinház már

száztíz éves – legnagyobb sikere egy kis zenés némajáték volt: _A maláj

leány_.

Ezt a némajátékot két művész adta elő: egy úr és egy hölgy, a kiket a

színlap Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak nevezett. Pierrot úr

egy matrózt játszott benne s Pierrette kisasszony ábrázolta a színes

bőrü lányt.

A némajáték tartalma az, hogy egy buta és hihetetlenül ügyetlen matróz,

ravasz ostobaságból, pálinkával lerészegíti az igen kevéssé művelt

szépséget s aztán üldözni kezdi. A leány részeg, de ügyes; a matróz

szerelmes, de hülye és ügyetlen. Kergetőzés következik, melyben a leány

minduntalan megtántorodik, tántorog, tántorog, de abban a pillanatban,

mikor a matróz már-már elfogja, egy ügyes mozdulattal elmenekül üldözője

elől, a ki esetlenül ront utána, minden kis akadálynak nekimegy, ujra,

meg ujra elszalasztja a leányt és minduntalan elbukik: hasra esik,

hanyatt vágódik, lezuhan hol a jobb, hol a bal oldalára, a színpad egy

magaslatáról lebukfenczezik, négykézláb mászik czélja után, felfordul,

megfordul, és így tovább, egészen addig, hogy csak éppen a bőréből nem

fordul ki. A zene egyre szilajodik, tempója egyre gyorsul, a leány egyre

jobban s már folyton-folyvást tántorog, a matróz pedig folyton-folyvást

esik, bukik, dől, zuhan, előre, hátra, jobbra, balra, egy helyben, úgy

hogy utóljára a két keze és a két lába folyton forog, mint a szélmalom

négy szárnya. Végezetül a sárgabarna leány megszelidül, s jeléül, hogy

neki is megszólalt a szíve, tánczba rántja a már-már kerékalakban forgó

matrózt, a ki a felvillamozó érintésre kiegyenesedik, felvidámul, majd

utánozni kezdi imádottjának tánczmozdulatait, s a némajáték a Nagy Maláj

Tánczczal végződik, mely gyönyörűen stilizált, úgyszólván eszményi

kifejezése egyfelül a tántorgó bájosságnak, másfelül a legmozgékonyabb,

a hatványra emelt esetlenségnek.

Pierrot úr és Pierrette kisasszony ezt a némajátékot nagy, tökéletes,

páratlan, hasonlíthatatlan, utólérhetetlen, csodálatraméltó, elragadó,

kábitó művészettel adták elő. Sohase élt nő, a ki több kecsességgel

tántorgott volna, mint Pierrette kisasszony, és sohase élt férfi, a ki

több ügyességgel, elmésséggel és tűzzel mímelte volna a bambaságot és az

elesettséget. Művészetüket minden este a tetszésnek olyan orkánja

jutalmazta, melyet csak taps-cziklonnak vagy taps-tájfunnak lehet

nevezni.

A _Maláj leány_-t 2357-szer adták elő, és az Alhambra pénztári

kimutatása a számok kétséget nem tűrő bizonyosságával derítette ki, hogy

a _Maláj leány_ a legjobb és legmulatságosabb színdarab, melyet valaha a

földön előadtak. »A földgolyón – hirdette később az Alhambra egy

plakátja – olyan színpadi sikert, mely a _Maláj leány_-ét meghaladta

volna, eddigelé senki se tudott felmutatni. Megengedjük, hogy a Mars

bolygón már nagyobb színpadi sikerről is tudnak; megengedjük, mert

egyelőre nem állapítható meg feltétlen bizonyossággal, hogy a Mars

bolygón nincsenek élőlények és nincsenek színházak. De a mi a földi

sikereket illeti, nyugodtan mondhatjuk el, hogy minden színpadi eredmény

eltörpül a _Maláj leány_ világrikordja mellett, mert az a vakmerő

állítás, hogy már volt egy színdarab, a melyet valahol Óczeániában éppen

háromezerszer adtak elő: csak irígy ellenségeink ügyesen kieszelt,

alávaló rágalma.«

Az ekkora színpadi sikernek mindig nagy hatása van a társadalmi életre.

A _Maláj leány_ hegemóniájának harmadik évében már nem volt előkelő

tánczterem, a hol a Nagy Maláj Tánczot, bizalmas körben, számtalanszor

elő ne adták volna. A műkedvelő hölgyek sokasága ugyan csak a mozdulatok

egymásutánját tudta ellesni Pierrettetől, s a grófkisasszonyok többsége

öt éven át igen kevés kecsességgel tántorgott, de akadt néhány, fölötte

szerény vagyonú nagyúri árva, a ki majoreskót szerzett magának férjül,

egyes-egyedül azzal, hogy számottevő ügyességgel utánozta Pierrette

egy-két fogását. Azok a fiatal előkelők, a kik huszadik évüket már

betöltötték s a harminczadikat még nem haladták meg, mind úgy jártak az

utczán, mint Pierrot a színpadon, mikor a matróz már kimerülten roskad

hol erre, hol amarra, a merre a maláj leány szökik. Sőt Argyll herczeg

palotájában egyszer az egész némajátékot előadta két fejedelmi vér, két

nagyon érdekes műkedvelő, a kik közül a hölgy három, a gavallér pedig öt

királyt számlált ősei között; s ezt a nem közönséges előadást

végignézték olyan személyek is, a kik az udvarból sohase szoktak kijárni

az utczára s a kik azt a nyársat, a melyet még a születésük napján

nyeltek el, a világért se köpték volna ki hamarább, mint közvetetlenűl a

haláluk előtt.

Viszont a társadalmi siker annyira megsokszorozta a művész és művésznő

dicsőségét, hogy az elismerés jeleinek hasonló aratására a földgolyón

még nem volt példa. A közvélemény titokzatos méhéből rövidesen kialakult

és hosszú életre kelt az a nézet, hogy Pierrot és Pierrette a legtöbbel,

a legnagyobbal, a leghallatlanabbal és a legelképzelhetetlenebbel

állottak elő mindama művészek közül, a kik valaha glóbusunkat tapodták.

Nem egy, hanem több országban vallották a legjobban öltözködő emberek,

hogy Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak örök időkre ott van a

helyök a világ nagyjai között.

Hat gyönyörü év multán, egyszer, egy pillanatra, úgy rémlett, hogy

valamikor még ez a három világraszóló, eddigelé példátlan dicsőség is el

fog halványodni, vagy legalább elhalványodhatik… Végre is a világ tovább

forgott, s bár a _Maláj leány_ minden korábban ismeretest meghaladott,

még a _Maláj leány_-t se lehetett örökkön adni. Az Alhambra ugyan

mindent elkövetett annak bebizonyítására, hogy a világ berendezése

ezentúl nem lehet el a _Maláj leány_ nélkül, s mesterségesen, ravasz

cselszövésekkel buktatta el a saját darabjait, csak azért, hogy azt a

hiedelmet keltse, mintha a népnek semmi se kellene a _Maláj leány_-on

kívül, de sok hiábavaló erőfeszítés és áldozat után a század nagy

némajátékának is el kellett búcsúznia a földi léttől, miután 2357

tündéri estét szerzett a másfelől sokat sanyargatott emberiségnek. És

minthogy akkortájt az irodalom véletlenül pangott, a szerzők sehogy se

tudtak olyan darabot írni, melyben Pierrot úr és Pierrette kisasszony

valami hasonlóan nagygyal állhattak volna elő. Irtak ugyan néhány

darabot, a melyeknek a vonzó jelenete az volt, hogy Pierrette

kisaszszonynak tántorognia kellett benne – így például maga Holiday, a

_Maláj leány_ nagy szerzője, megírta a _Becsipett menyasszony_-t, egy

fiatal erő pedig a _Pálinkás márkiz_-t, – de ez mind nem a Maláj leány

volt. Pierrot úr szintén hasztalanul erőködött. Minthogy az ő számára

nem irtak uj darabokat, kiásta sírjából Hamletet, s a dán királyfi

szerepét azzal az uj felfogással játszotta el, hogy Hamlet voltaképpen

egy nagyon ügyetlen és élhetetlen ember, a ki minduntalan hasra esik.

Pierrot úr nagyon sokat várt ettől az ötletétől, de arról

megfelejtkezett, hogy Ophelia tántorogjon. Azért az uj felfogás nem

elégítette ki a közönséget, s Hamlet megbukott.

Szóval volt egy időpont, a mikor úgy látszott, mintha a nagy művésznek

és a nagy művésznőnek végképpen befellegzett volna, és a mikor a

kételkedő bölcsészek azt képzelhették, hogy Pierrot és Pierrette a

legelső sorból nemsokára vissza fognak hanyatlani a másodrangú csillagok

sorába, azok közé, a melyek már kevesebb fénynyel ragyognak.

Ezek a kételkedő bölcsészek nem vetettek számot azzal, hogy Pierrot és

Pierrette nemcsak a művészi képzelet dolgában vertek mindent, a mi

verhető, hanem ezen kívül még egy más tulajdonságukkal is túlszárnyalták

kortársaikat, egy jellembeli tulajdonságukkal, a mely még ritkább, mint

a hatalmas képzelet. Ezt a tulajdonságot csak nagy lelkierőnek lehet

nevezni.

Úgy Pierrotban, mint Pierretteben – a kiket különben a _Maláj leány_-on

kívül semmi se fűzött össze – óriási jellem-erő lakott. És ez a vas-erő

nem tűrhette el, hogy a közvélemény, hat évi tökéletes meghódolás után,

most már valami egyébbel foglalkozzék s ne az ő személyükkel.

Azt akarták, hogy a míg ők élnek, a világ mindig az ő ügyeiket tárgyalja

a legnagyobb izgatottsággal s a közérdeklődésből csak a maradék jusson

egyéb földi dolgokra.

Történetük azt tanusítja, hogy czéljukat elérték. Mily apró

mesterkedésekkel? – csak éppen sejteni lehet. Életművészetüknek

mindössze a fővonásait ismerhette fel az oknyomozó történelem. A

fővonások ezek:

Pierrot folyton pénzt követelt a világtól; Pierrette, hasonlóképpen,

folyton pénzt követelt, de ezen kívül egy férfit is, a ki az ő szívére

méltó.

Úgy Pierrot, mint Pierrette, hol megváltak a színpadtól, hol

visszatértek a színpadra. Egyszer az egyik, másszor a másik. Ha

valamelyikük megvált a színpadtól, a visszavonuló nem mulasztotta el

sírva búcsúzni el a közönségtől. Ha visszatértek a színpadra, mikor ujra

kiléptek a közönség elé, a megilletődéstől perczekig nem tudtak szóhoz

jutni. Mind a kétféle alkalommal csókokat dobáltak a népnek.

A művész is, a művésznő is úgy fogták fel a világot, hogy a többi ember

egyesegyedül arra való, hogy nekik szolgálatokat tegyenek. Ebből nem

csináltak titkot; mindig értésére adták annak, a kivel beszéltek; minden

egyes alkalommal nyilvánvalóvá tették ezt a világnézetüket, úgy hogy e

tekintetben kétség nem támadhatott. A legcsekélyebb embert se vetették

meg; nem volt olyan kis ember, a kitől ne kivánták volna, a mi tőle

telt; és egy alkalmat se szalasztottak el, figyelmeztetni a sorost, hogy

mi az, a mi tőle joggal várható.

Mindez igen egyszerűnek látszik; pedig, úgy látszik, ez volt a

módszerük.

De akármi volt a módszerük, annyi bizonyos, hogy Pierrot pénzügyei,

valamint Pierrette pénzügyei és szerelmei hosszú, hosszú időn át egy

percznyi pihenőt se engedtek a közérdeklődésnek.

Ime, élettörténetük, dióhéjba foglaltan:

Kevéssel azután, hogy a _Pálinkás márkiz_ szépségeit a szabadjegyesek

már túlnyomó számban kezdték csodálni, egy szép napon hire terjedt, hogy

Pierrette, a nagy Pierrette, férjhez megy Borneo grófhoz.

Pierrot-n és Pierrette-en kívül Borneo gróf volt annak a kornak a

legérdekesebb embere. Sok okból. Először, mert: akárhová ment, mindenüvé

magával vitte vörös fezes kis majmát, a melyet egyebekben úgy

öltöztetett, a hogy a török diplomaták öltözködnek. Másodszor, mert

mesés rútsága már egyszerűen hódító és lebilincselő volt. (»A majmát –

élczelődtek az együgyűek – azért hurczolja mindig magával, hogy ő maga

valamivel mégis csak szebbnek tűnjék fel.« De ezt csak az együgyűek

képzelték; valójában a gróf féltve ápolta a rútságát.) Harmadszor: senki

se tudta, honnan jön, mi fán termett, milyen nemzetiségű. Főképpen azt

nem tudták róla, hogy miből él. Kimutatható vagyona nem volt, és mégis

úgy költekezett, mint egy sziámi király.

Borneo gróf, a kit egyre sűrűbben emlegettek, úgy hogy Pierrette már-már

féltékenynyé vált, eleinte általános gyűlöletnek és utálatnak örvendett

(mert csakugyan örvendett neki), de később egyszerre a maga részére

hódította a közvéleményt. Azt cselekedte ugyanis, hogy három egymás után

következő éjszaka kártyán elnyerte Szetuszketov herczegnek egész

vagyonát, a mely vagy harmincz millióra rugott. Szetuszketov herczeget

senki se sajnálta; azt beszélték róla, hogy az apja vutki-mérésen és

uzsorán gazdagodott meg, miután tizezer muzsikot kergetett a delirium

tremensbe és az éhhalálba. És minthogy az oroszszal egy lélek se

törődött, Borneo grófot csodálatos szerencséje népszerűvé s érdekesen

kedvessé tette. A szerelemben már előbb is nagy szerencséje volt;

lassankint elterjedt róla, hogy Borneo grófot látni szerencsét hoz (sok

hölgy nyugodt lélekkel mondhatta ezt), s akadtak babonás emberek, a kik

szerencsemalacz helyett Borneo gróf kicsinyített arczképét viselték az

óralánczukon. Találkoztak ugyan olyanok is, a kik azt suttogták, hogy a

gróf mesés szerencséje nem volt tiszta munka, s hogy a vörös fezes kis

majom megleste a herczeg kártyáját és jeleket adott a gazdájának, de ez

csak regényes mázzal vonta be a kártyahistóriát s a gróf legendás

alakját még inkább megnyerővé tette.

Előrelátható volt, hogy Borneo gróf és Pierrette kisasszony nem

kerülhetik ki egymást. Regényük a képzelhető legérdekesebben végződött.

Az esküvő csakugyan megtörtént, Pierrette megvált a színpadtól –

virágeső, taps-cziklon, sírás, csókok – s a boldog pár elvonult valahová

az óperencziákra.

Alig csillapodtak le azok a hullámok, a melyeket a nagy művésznő kavart

fel, a műértő közönség érdeklődését Pierrot úr ragadta magához. Pierrot

úr szerződését az igazgató nem ujította meg – búcsúest, virágeső,

taps-cziklon, sírás, csókok – s ez a gonosz oktalanság lázassá tette a

művészet igaz barátait. Nem lehetett eltűrni, hogy a művészetnek olyan

jelese, mint Pierrot, az énekes-kávéházak szinpadjára kerüljön (a

megbántott nagy ember tudniillik ezzel fenyegetőzött), Pierrot tisztelői

fellármázták a népet, a mozgékonyabb elemek részvénytársaságot

alapítottak, a mely megvásárolta az Alhambrát, elcsapta az igazgatót s

ennek helyébe Pierrot-t ültette. Pierrot ujra megjelent a színen; a

viszontlátás öröme nem irható le: virágeső, taps-cziklon, sírás stb.

Még lázongtak Pierrot-ért a hamar le nem csillapodó kedélyek, a mikor

egyszerre, váratlanul Borneo grófné, vagyis inkább most már ismét csak

Pierrette, visszatért az óperencziákról. Az történt, hogy a mézeshetek

után Borneo gróf haddelhaddi kastélyából – a melyről kiderült, hogy

Borneo gróf csak kölcsön kérte az öreg Exception herczegtől – miután

előbb óvatosan készpénzzé tette még a hosszabb útra alkalmatlan,

fölösleges fehérnemüit is, eltűnt, eltűnt nyomtalanul, még csak

kénkőszag se maradt utána. Csak a vörös fezes kis majmot vitte el

magával, Pierrette grófnét otthagyta.

Pierrette sírva, de boldogan tért vissza a színpadra. Természetesen

óriási lelkesedéssel fogadták. A viszontlátás estéjén annyi könny folyt,

a mennyit nem ontottak a szebasztopoli csaták után, és persze virágeső,

taps-cziklon stb. Egy ékes szavú iró, az előadásról írva, a következő

szép hasonlatokat használta: a közönség, mely nem felejthette el

Pierrette-et és nem nyugodhatott bele a válásba, úgy várta őt, mint a

gyermek az anya emlőjét, a hosszú várakozástól ideggörcsök között,

időközben nem csinálva egyebet, csak éjjel-nappal gyüjtve a taps-erőt,

úgy hogy annyi tapsot onthatott a nagy művésznő lába elé, a mennyi

cseppje nem lehetett Paktolusz aranyhabjainak sem… és így tovább,

nyolczadfél ujságoldalon.

De a darab rossz volt; Pierrot tehát szükségből, hódolatból, kegyeletből

fölelevenítette a _Maláj leány_-t. Pierrot és Pierrette ujra együtt

jelentek meg a színen. Ezen a szép ünnepen mindenki jelen akart lenni. A

sokaság annyira verekedett a jegyekért, hogy az úrinők is leránczigálták

egymás hajdíszét és a színházi pénztártól össze-vissza rongyolt ruhában,

kissé megrugdosottan kerültek haza, de mégis boldogan, ha jegyet

szorongathattak a zsebökben. A többi képzelhető; könnyek, virágeső,

taps-cziklon stb.

Az egész világ részvéttel volt a nagy művésznő iránt, de Borneo gróf

holttá nyilvánítását csak Exception herczeg tudta kieszközölni. Hálából

Pierrette a herczegnek nyujtotta a kezét, s könnyáradattal kezdődő, de a

szokott módon végződő búcsúest után – virágeső, taps-cziklon stb. –

ismét elvonult dícsőségének színhelyéről, hűségesen követve férjét a

haddelhaddi kastélyba, a hol már jól ismert minden zeget-zugot. Hanem a

mitől sokan féltek, valóra vált: a változatosság kedvéért most már a

feleség szökött meg a haddelhaddi kastélyból. A nyolczvan éves herczeg

nem tudta fiatal feleségét boldoggá tenni, s Pierrette felháborodásában,

de egyszersmind a színpad iránt való igaz szerelmétől űzötten,

visszatért a színpadra. A viszontlátás öröme ismét virágesővel járt s a

többivel, a mit már tetszik tudni.

Exception herczeg úgy gondolkozott, hogy ő nem így alkudott. Szerelmi

bánatában még csak megvigasztalódott volna, de az a gondolat, hogy ő

kegyelmessége, a herczegné, nem csak ezelőtt tánczolt kánkánt, hanem

ezentúl is kánkánt fog járni, feldühitette. Dühében megütötte a guta, s

olyan jól, hogy azonnal meghalt. Pierrette, a ki sokat adott úgy az

illemre, mint a saját rangjára, nem tartotta volna helyesnek, hogy a

temetés napján, s a következő napokon, estéről-estére eljárja a Nagy

Maláj Tánczot, azért elhatározta, hogy a gyászév idejére lelép a

színpadról. A gyászévet három hónapra számította, s minthogy úgyis forró

nyárban voltak – a mikor a táncz hevít s még a _Maláj leány_ se vonz –

ez a finom tartózkodás és gyöngéd kegyelet, mely mindenfelé a legjobb

benyomást keltette, nem került nagy áldozatába. Ez alkalommal,

kivételképpen, búcsúestjét se tartotta meg, s a legcsekélyebb zaj nélkül

vonult vissza fekete drapériás magányába, melyet csak egy-két jóbarát

társasága derített fel, mindennap pár órára. Egy nyolczvan éves férj

fiatal özvegye többnyire hamar vigasztalódik; nem csoda tehát, ha

Pierrette, a kit az özvegyi fátyol kissé feszélyezett, ezt a fátyolt

olykor-olykor ráakasztotta egyik-másik ifjú tiszt kardbojtjára.

Időközben Pierrot olyan ügyesen igazgatta a színházát, hogy a színház

csődbe került. Ő a gyászoló Pierrette-et okolta, a ki a legnehezebb

pillanatban hagyta cserben, továbbá a nyarat, és a közízlés hanyatlását,

a mit határozottan ki is lehetett mutatni, mert még a _Maláj leány_ is

egyre kevesebbet hozott. De voltak, a kik azt állították, hogy a színház

csődjéhez az igazgató személyes költekezései is hozzájárultak. Pierrot

szeretett urasan élni és semmit se sajnált magamagától. De mindenki

megértette, hogy az ilyen nagy művész nem is szíhat polgári szivart és

nem ihatik kocsisbort; a nagy művészeket illeti meg a legtöbb élvezet, a

legtovább tartó szórakozás, a legnagyobb kényelem és mindenből az, a mi

jó és drága. Azért Pierrot balesete a legteljesebb részvétet keltette és

az utolsó előadás estéjén – virágeső stb. – senkinek a szeme nem maradt

szárazon.

Semmi se menthette volna azt a csunya hálátlanságot, ha Pierrot-t az

egész világ elhagyja, s ha a közönség eltűri, hogy egy nagy művész, csak

azért, mert nem ért a gazdálkodáshoz, nyomorúságba jusson. A közönség

nem is ejtette el kedveltjét; még a tömeg szíve is megdobbant. Pierrot

barátai gyüjtést rendeztek a nyomorgó nagy művész fölsegélésére és soha

gyüjtés ennyit nem eredményezett. A begyült pénzből Pierrot

versenyistállót alapított. Egy darabig nem akart színpadra lépni, hogy

kipihenhesse a csapást, mely kedélyét rémesen lesujtotta.

Ellenben Pierrette visszatért a színpadra. Miután özvegyi fátyolát már

eléggé megsétáltatta, elhatározta, hogy kezét egyik legkedvesebb

ismerősének: Patricknak, a híres műlovarnak nyujtja. Időközben ugyanis

arra a meggyőződésre jutott, hogy a természet gyermekei többet érnek,

mint az öreg előkelők. Az esküvőt még a gyászév eltelte előtt

megtartották, sőt már az elválás is megtörtént még a gyászév eltelte

előtt. A vagyont tudniillik, melyet Pierrette Exception herczegtől

örökölt, a műlovar nagyon is hevesen találta megtámadni, és

Pierrette-nek meg kellett tudnia, hogy a természet fiai se tökéletesek.

A műlovar úgy képzelte, hogy a gazdasági egyensúly azonnal helyreáll, ha

Pierrette minél hamarább visszatér a színpadra; Pierrette azonban úgy

gondolkozott, hogy ha már visszamegy tánczolni, magának keres s nem a

műlovarnak. Azért habozás nélkül fölmondta a barátságot, kijárta a

válópör siettetését – még az egyházi férfiak is örültek, hogy a nagy

művésznőt lekötelezhették – és otthagyta a férjét, gazdagabban azzal a

tapasztalattal, hogy: de bizony nem árt, ha az ember koronkint egy-egy

öreg pénzemberhez megy nőül.

Aztán elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep,

virágeső, stb.

Nemsokára Pierrot is elfuttatta és eltőzsdézte a pénzét. Ő is

elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, stb.

A következő idők története, spártai rövidséggel:

1. Pierrette férjhez megy Pyrophon grófhoz. A gróf tökéletes gavallér,

fiatal, szép, kedves, nagyon gazdagnak látszik. Azt mondják, hogy görög.

Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.

2. Pierrot, a kit hitelezői nagyon zaklatnak, feleségül veszi egy

vagyonos szappankereskedő még elég jó karban lévő özvegyét. Nem bolond,

hogy tovább komédiázzék. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.

3. Pyrophon gróf elemeli Exception herczeg vagyonának utolsó

maradványait. Kiderül róla, hogy ő a tolvajok királya. Pierrette-et egy

kissé megvigasztalja az a fölfedezés, hogy a gróf nemcsak őt lopta meg,

hanem ellopta az orosz nagykövet feleségének a gyémántnyakékét is. A

Pyrophon gróf személyében megtévesztett Pierrette házasságát semmisnek

mondják ki. Visszatérés a színpadra. Lásd mint fent.

4. A szappankereskedő özvegye, megelégelvén második férje költekezését,

kijelenti az ujságok nyiltterében, hogy férjéért tovább egy rézgarast se

hajlandó fizetni. Családi lárma. Pierrot beadja a válókeresetet s

visszatér a színpadra. Lásd mint fent.

5. Pierrette megbizonyosodik arról, hogy a házasélet nem neki való.

Ezentúl szabadon és függetlenül fog élni, hogy öreg napjaira egyet-mást

megtakarítson.