A rosszabbik eset következett el: Lakos ujra veszített. Az asszony
vagyona, meg az a pénz, a melyet titokban összekoldult, ráment az
intézet kárának pótlására s arra, hogy a sikkasztást szabályellenes
pénzkezeléssé lehessen enyhíteni. Lakost nem csukták be, csak elcsapták,
s kiadták annak a kegyelmi szakasz nélkül itélkező biróságnak, melynek a
neve: Társadalom.
És Lakos nem lőtte agyon magát.
Felköltöztek a fővárosba, a hol nem ismerik őket. Nem maradt semmijük,
és sokáig tartott, mig az ember ki tudott kunyorálni magának valami kis
hivatalt. Valahogyan mégis megéltek. A czigányok gondviselése egy kicsit
nehezen találta bele magát az uj helyzetbe, de az asszony hamar tanult,
s nemsokára már úgy meg tudott lenni a kevésből, mintha annak idején
végig kijárta volna a szegénység iskoláját.
Lakos beleöregedett a sorsfordulatba. Még egy félesztendő se mult el a
katasztrófa után, s hamarosan megőszült. A lármás mulató, az egész világ
pártfogója, a »Soh’se halunk meg« Bandi: halk beszédű, igen alázatos,
sokat hajlongó emberré lett. A könnyüvérű szinésznők öröme, ha hazatért
a hivatalából, nem mozdult el a felesége szoknyája mellől, mintha attól
tartana, hogy odakünn titkos rendőrök lesik. Az asszony nélkül sohase
ment sehová, mintha félne, hogy elszédül, ha nincs, a ki támogassa.
Hanem az asszony boldog volt. Az arcza színt kapott, az alakja
megerősödött. Nem lehetett már »a szegény kis öreg«-nek nevezni;
legalább tíz esztendőt fiatalodott. Régebben az idegen azt képzelhette,
hogy a nénje Lakosnak; most inkább a leányának nézték volna. Azelőtt
összehuzódott, mint a ki folyton fázik; most kiegyenesedett. Azelőtt nem
igen látták, kerülte az embereket; most szivesen ment az utczára, s
tekintetében megelégedettség és önérzet csillogott.
Régebben sokat szégyenkezett. Ha azokat a hölgyeket emlegették előtte, a
kikhez a férje figyelmes volt, megalázottan sütötte le a szemét. Most
nyugodtan nézett a világba. Néha elcsábította a férjét valamelyik
vendéglőbe, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez a vén javithatatlannak;
ilyenkor, ha pillantása egy-egy régi ismerős fürkésző tekintetével
találkozott, hidegen nézte meg a kiváncsit és fölemelte a fejét. A régi
ismerős arra gondolt, hogy ez az asszony annak az embernek a felesége, a
ki sikkasztott, vagy valami effélét csinált; ő meg arra, hogy:
»Tisztelem az otthonvalókat! Nem törődöm velük, a mint hogy nem törődtem
velük soha! És téged is elvihetne az ördög! Mit alkalmatlankodol itt,
mikor elképzelheted, mennyire nem tetszik az uramnak, hogy nem köszönsz,
szamár?!« Most már nem szégyenkezett. Most már volt férje; s büszkévé
tette, hogy ez a férj igazán az övé.
A katasztrófa után egyetlenegyszer különböztek össze, esztendőkkel
utóbb. Lakos azt találta mondani:
– Az asszony sorsa! Még férje is csak akkor van, ha a férj megsántult,
megvakult, vagy letört!…
A felesége ezért nagyon megharagudott.
Gyermekeik születtek, s az asszony felnevelte őket derék emberekké.
Mert a képzeletnek és a becsvágynak minden épülete, a bőséges és pazar
emberi erőnek minden ábrándja, minden alkotása előbb vagy utóbb
összeomlik, de a világot fentartó erő sohase pihen; az élet sehol egy
pillanatig se szünetel; a jövő, isteni parancsra, erőt, életet gyüjt még
a romlásból, a szennyből, a feloszlásból is; a feltámadás folytonos; a
halállal a megujhodás azonnal megkezdődik; az uj élet minden talajon uj
meg uj alakot ölt; és a romok között kizöldül a fű.