Mikor még senki se gyanított semmit, az asszony már mindent tudott. Az ő
szeme vette észre legelőbb, hogy az örökkön jókedvű mulatság-vadász
egyszerre nem az az ember, a ki volt. Hirtelen, egyik napról a másikra,
kezdett otthonülő lenni. Egész délutánokat otthon töltött az íróasztala
mellett s csak későn este ment el hazulról vacsoráló czimborái közé.
Otthon nem igen szólt senkihez; nagyon elfoglalták a gondolatai. Ha azt
hitte, hogy senki se nézi: a régebben mindig derűs arczot mind
sötétebbre és sötétebbre árnyékolta a gond. Ha észrevette, hogy nincs
egyedül, erőltette a vidámságot és nevetgélt, de a nevetése kissé
furcsán hangzott. Azelőtt is nyájas és kellemes volt, de most,
napközben, a mig józan maradt, sokkal csendesebben beszélt, mint
azelőtt. Mindig nagyokat ivott, de most duhajkodva részegeskedett, s a
mi azelőtt sohase történt meg, reggelenkint lázas szemmel, a
garázdaságig ittasan tért haza. Egyre kevesebbet aludt, s ha
kábultságából fölébredt, olyan levertség vett erőt rajta, a mely az
elmebajosok megtörtségére emlékeztetett. Néha feltűnően előzékeny s az
alázatosságig udvarias volt mindenkivel szemben; máskor meg minden
látható ok nélkül idegeskedni kezdett és elárulta, hogy goromba és durva
is tud lenni. A hölgyeit elhanyagolta; a kártyázással felhagyott; már
csak ivott. Egy pár nap alatt tíz esztendőt öregedett, s feleségének úgy
rémlett, hogy a régi jó gyerek helyét egy más, ijesztően komoly, eddig
ismeretlen ember foglalta el.
Figyelni, ápolgatni, vallatni kezdte. Lakos Bandit nem kellett sokáig
gyóntatni. Nem volt zárkozott természetű; a titkolózás nehezére esett, s
nagy megerőltetésébe került, hogy az egész világ előtt színeskednie
kellett. Örült, hogy van valakije, a kinek a titoktartásában
megbízhatik, a ki előtt minden további veszedelem nélkül tárhatja fel a
bajait, a kivel elbeszélgethet róla, hogy minő kétségek gyötrik.
Elmondott mindent.
Könnyelműsége és vakmerősége menthetetlenné tette a társadalmi állását
és a jövőjét; jóvá nem tehető helyzetbe, orvosolhatatlan bajokba
keveredett. Játszott; eszeveszetten játszott, mindazzal, a mi a
vagyonából megmaradt, de nemcsak ezzel, hanem a mások pénzével is, hogy
többet nyerjen, hogy ismét vagyonos lehessen. Játszott és veszített.
Arról, hogy ezt a veszteséget kiheverhesse, szó se lehetett. De az, a
mit cselekedett, kétféleképpen itélhető meg: a szerint, hogy találhat-e
valami segítséget. Ha rövid időn nem teremt elő egy nagy összeget: akkor
egyszerűen sikkasztó. Ha elő tudja teremteni, akkor csak rossz sáfár, a
ki megengedhetetlen üzérkedésbe bocsátkozott, a ki szabályellenesen
kezelte a rábizott milliókat.
– Értsd meg – magyarázta. – A sikkasztót becsukják; a rossz sáfárt csak
elcsapják, meghurczolják, letaszítják a mélybe. De mind a két esetben
elveszett minden; még a becsület is. Nekem tulajdonképpen már mindegy.
Mégis szeretném megmenteni, a mi még megmenthető. Lehetővé tenni, hogy a
gondjaimra bízott intézetet ne rántsam magammal az örvénybe; kimódolni,
hogy azok, a kiket akaratuk ellenére, tudtukon kívül belevittem a
gyilkos játékba, ne károsodjanak, vagy csak az elmaradt hasznot
veszítsék. Nekem már mindegy; de azoknak nem mindegy. Azért tovább
játszottam; s most várom az eredményt. Ha ujra vesztettem…
Az asszony egy pillanatig se szörnyűködött.
– Tegyük fel a jobbik esetet. S ha most már nem veszítesz?
– Akkor ők meg vannak mentve.
– És te?
A férfi vállat vont.
– Várj – szólt az asszony. – Tegyük fel most már a rosszabbik esetet.
Még akkor is itt vagyok én, a szüleim és a testvéreim.
Vagyonos volt, s csak rajta állott, hogy a magáét megmentse; az ő
földjeit nem vehették volna el azok, a kiket férje megkárosított. De
mindenre gondolt, csak a tulajdon érdekére nem. Felajánlotta azt, a mi
az övé, s igérte, hogy ki fogja koldulni a szüleitől, a testvéreitől a
többit is, a mire még szükség van. Csak azt lehessen elérni, hogy
kettőjükön kívül senki se károsodjék. S hogy ha már minden elveszett,
még a becsület is: megmaradjon, a mi még megmenthető, a legnagyobb
szégyentől való szabadulásnak a lehetősége. Minden követ meg fog
mozgatni, s bizonyos benne, hogy czélt ér; ha egyebet nem is: férjének a
szabadságát meg fogja menteni.
A férfi meghatottan pillantott fel.
– És te azt hiszed, szegény kis öreg, hogy én elfogadom tőled ezt az
áldozatot?! Még a vagyonodból is kifoszszalak?! Egyéb már nem hiányzik.
Hagyd el! Csak azért várok, mert még remélem a jobbik esetet. Nem
szeretnék azzal a gondolattal pusztulni el, hogy szegény ember átka
kisér a sírba. De rajtam már nem segit semmi. Így vagy úgy, nekem nem
marad más, csak a golyó.
– Nem, azt nem teheted – szólt az asszony. – Ennyire nem rövidíthetsz
meg engem. Ha már a szerelmedet másoknak adtad, hagyd meg nekem legalább
az életedet. Valamivel mégis csak tartozol nekem.
Lakos meglepetten tekintett a hervadó teremtésre. El akarta titkolni, a
mit gondolt, azért keserű tréfával felelt:
– Azt mondom neked, a mit az öreg czigány a beteg gyereknek, a ki egy
kis száraz kenyeret kér: Neked is éppen az kell, a mi nincs!… Hagyd el,
ezen már túl vagyok.
– Ki fogom könyörögni tőled. Meglátod, hogy ki fogom könyörögni!
Lakos azt hitte, hogy kár minden szóért s kár minden lépésért. De amúgy
is várnia kellett, s mig napról-napra, óráról-órára leste a sürgönyt,
melytől a békében való kimulást remélte: el-elnézte, hogy az asszony
hogyan fáradozik érte. Így nézheti a halálra itélt, órákon át, résztvevő
figyelemmel, hogyan fáradozik egy bogárka, hogy odább czipeljen egy
szalmaszálat.
Leginkább az lepte meg, hogy az asszonyt nem sujtotta le és nem törte
meg a rettentő csapás. Valósággal felélénkült. Mintha még örült volna
rajta, hogy körülöttük lángba borult a világ.
Eleinte azt gondolta Lakos:
– A gyerekek örülnek, mikor a szomszédban nagy tűz van. Érdekli, izgatja
őket a látvány, és nem gondolnak rá, hogy nekik is oda éghet az egész
jövőjük.
Később így tűnődött:
– Azt képzeli, hogy még segíthet rajtam, és boldog, hogy hasznossá
teheti magát. Szegény!…
És végre eszébe jutott az is, hogy: no lám, csakugyan nem veszett el
minden! Csakugyan maradt valamije, a mire nem gondolt. Valamije, a miről
eddig nem tudott, a mit előbb nem érzett, mint a hogy a levegőt, a mig
megvan, nem érzi az ember.
Hiszen igaz, hogy ennek a hervatag asszonynak, a kiről csak most tudja,
hogy igazán az övé, semmiféle erőlködése, minden kutyahűsége nem sokat
lendíthet már az ő állapotán!… De azért mégis jól esett tudnia, hogy nem
maradt egészen magára.
És mialatt egyik nap a másik után mult, a nélkül, hogy megtudhatta
volna, veszített-e vagy megnyerte, a mit még megnyerhetett: a tisztes
temetést – elképzelte, kifestette magának a jövő képét: hogyan is lenne
hát, minő élet várna rá, ha véletlenül nem ölné meg magát, ha azok közé
a gyávák közé tartoznék, a kik az efféle históriák után is tovább
élnek?! Minden egyes ismerősét elvonultatta képzelete előtt. Látta jól,
hogy mindannyian elfordulnának tőle; mindannyian, kivétel nélkül. Ez az
egy maradna meg tovább is. Történhetik akármi, ez az egy boldog, ha vele
van.
Gondolatában sohase foglalkozott annyit a feleségével, mint ez alatt a
néhány nap alatt. Egész házaséletük alatt nem gondolt rá annyit, a
mennyit most, a siralomházban. És egy napon észrevette, hogy többet
gondol rá, mint a rá leselkedő veszedelmekre s a leszámolás közelgő
napjára.
Másnap már tudta, hogy nem fogja megölni magát, s másnap az asszonynak
valami szokatlan pirosság jelent meg az arczán.