II.

Azok között az asszonyok között, a kikkel Lakos Bandi valaha

találkozott, akadt egy olyan is, a kinek a katasztrófa estéjén nem

szorult össze a szíve a megdöbbenéstől; a ki nem sírt, nem tördelte a

kezét és nem ájuldozott: a felesége.

Lakos Bandi barátja volt az egész világnak, a főispántól a czimbalmosig.

Az asszonyoknak persze még inkább. Csak egy női lény volt az ismerősei

között, a kit nem szeretett, és a kihez nem tudott kedves lenni: az az

asszony, a ki vele lakott és a nevét viselte.

A kik ismerték az állapotot, nem is hibáztatták ezért Lakos Bandit. Ő

meg a felesége sehogyan se illettek össze; éppen nem voltak egymásnak

valók. S nem kellett hozzá valami különös mulatós hajlandóság, hogy

Lakosnét unalmasnak találja az ember; a férjénél sokkal kevésbbé vidám

emberek is kiállhatatlannak tartották. Jó asszonyka volt, de a

társaságát senki se mondta volna vonzónak. Már az első időkben kitűnt,

hogy nem egymásnak termettek. Ha Lakos mulatni akart, a felesége álmos

volt. Ha Lakos ki akarta rugni maga alól az egész világot, az asszonynak

fájt a foga. Később meghalt egy kis gyermekök, és attól fogva Lakos nem

tudott az asszonynyal együtt lenni. Semmiben se vehette hasznát; a

felesége csak sírt és sírt, folyton a temetőbe járt és reggeltől estig

pityergett.

A férje eleinte még csak megértette a gyásznak ezt a minden mértéken

túlhajtását, de utóbb tűrhetetlennek találta, hogy az asszony úgy

ragaszkodik a fájdalmához, mint az őrültek a rögeszméikhez, és minden

józanság ellenére nem akar vigasztalódni, felejteni, élni. Néha

meg-megfordult a fejében, hogy neki, sok gyöngédséggel, módjában volna

ezt a nagy gyászt legyőzni, s hogy ez talán kötelessége is volna; de az

ilyen igény túlságosnak tűnt fel előtte, semmivel se igazolható önző

követelésnek; úgy gondolkozott, hogy az asszony nem érdemelte ki a

megkívánt nagy figyelmességet, s ha csakugyan rá pazarolná minden

idejét, az eredmény nem érné meg a fáradságot. Azért arra, a mit az

asszony kötelesség-mulasztásának tartott, előbb hideg türelemmel, aztán

közönbösséggel felelt. Már előbb mindenfelé udvarolgatott, és ezt

természetesnek tartotta annálfogva, hogy véralkatra oly nagyon

különböztek egymástól. Későbben, a mikor erre már szinte

feljogosítottnak hitte magát, nem is nagyon titkolta a dolgait. És

kalandjairól annyit tudott a város, hogy a sok kósza hírnek el kellett

jutnia az asszony füléhez is. A hűtlenség hirétől a bizonyosság

megszerzéséig rövid az út; s ebben az esetben a vádlott nem is tagadta

le a »futó viszony«-t. A feleségének erre az a rossz ötlete támadt, a

mely hasonló helyzetben eszébe jut minden tisztességes asszonynak:

felmondta a barátságot. Nem válik el, mert vallásos asszony s megtartja

azt, a mire megesküdött. Együtt maradnak s ő ezután is teljesíteni fogja

minden kötelességét, azt az egyet kivéve, a melytől most már fel van

mentve. A férje vállat vont s könnyű szívvel nyugodott bele abba, a mi

rá nézve úgy se jelentett nagy változást. Azután hamar és egészen

elszokott a feleségétől. Úgy találta, hogy a többiek kedvesebbek,

szebbek, szeretetreméltóbbak, szívesebbek hozzá, és főképpen több örömet

keltők, mint a felesége. És ő, a ki jó és szíves volt az egész világgal,

az idegenekkel, ismeretlenekkel, mindenkivel szemben: a sötét sarokba

helyezett házi bútor iránt valami ellenséges indulattal kezdett

viseltetni. El is mondta czimboráinak:

– Az én feleségem rossz hírbe keveri a becsületes asszonyokat. Ha sok

ilyet lát az ember, azt hinné, és ő maga szentül azt vallja, hogy a

becsületes asszony ilyen és ilyennek kell lennie. Már pedig ez nem igaz.

Én el tudom képzelni, hogy vannak tisztességes asszonyok, a kik azért

mulatságosak. Tagadom, hogy a házaséletnek és a feleség erényességének

együtt kellene járnia ezzel a rettentő unalmassággal. Ez az unalmasság

vele született; az ő legszemélyesebb tulajdona. Elsavanyodott lélek,

kellemetlen egyéniség, pont. Az olyan feleség, mint ő, a legteljesebb

igazolása minden házon kivüli mulatságnak és valóságos reklám a nem

erényes hölgyeknek.

Ellenséges indulata az idővel csak nőtt, és eszébe se jutott, hogy a

feleségéhez közeledjék. Az asszony pedig, nem nagyon sokára, megbánta,

hogy szakított férjével. Átlátta, hogy az első hibát ő követte el, hogy

férjének oka volt tőle eltávolodnia, hogy a hűtlennek meg kellett volna

bocsátania, mert a hűtlenséget ő maga okozta, s hogy csak magamagán

állott boszút, a mikor férjének kiadta az utat. Titokban igen szerette

volna meg nem történtté tenni, a mi történt; s ha csak rajta áll, már

örömest megbocsátott volna. De látta azt is, hogy ez egy kicsit későn

jutott eszébe. Keserűséggel tapasztalta, hogy, a mit nem képzelt előre:

az ura már egy cseppet se törődik vele; hogy a mitől nem tartott,

bekövetkezett, s hogy, a kit mindig várt: a bűnbánó nem akar

jelentkezni. Azt, hogy ő közeledjék, hogy a kibékülésre az első lépést ő

tegye meg, nem engedte asszonyi méltóságérzete, büntelenségének

elégtételt követelő tudata, önérzete és jogos büszkesége, szerelmének

szemérme. És egyben érezte, hogy vágya a kibékülésre szinte reménytelen;

hogy gyermekességekkel, kicsinyességekkel eltékozolt szerelmi

boldogságát már csak valami csoda szerezheti vissza. De azért nem tudott

erről a reményről letenni. És hogy lehetővé tegye a lehetetlent,

akaratának minden erejével és minden asszonyos makacsságával igyekezett,

hogy mássá legyen, hogy megváltozzék, hogy leküzdhesse énjét, hogy

másnak tűnjék fel, mint a milyen, hogy kedvessé váljék a férje előtt,

hogy még egyszer megnyerhesse s a Grizeldiszek simulékonyságával és

határtalan engedelmességével vissza hódíthassa a hűtelent. Vidám akart

lenni, mulatságkedvelő, férjéhez való.

Ez először is nehezére esett; aztán nem is tudta, hogyan fogjon hozzá:

nem értett a mulatsághoz, s egy vad leányka félszegségével iparkodott az

urához alkalmazkodni; még hozzá arra is ügyelnie kellett, hogy az

igyekezetével el ne árulja magát, hogy megváltozása észrevétlen

maradjon. Aztán meg kellett győződnie róla, hogy erőfeszitésének semmi

foganatja. Még ez se csüggesztette el; még ezután is remélt. És minél

szemérmetlenebbül csúfolta meg férje a házastársi hűséget: Grizeldisz,

az emberi természet egyik örök gyöngeségénél fogva, annál alázatosabb és

annál engedelmesebb lett.

Ez az átalakulás idővel még se maradt egészen hatástalan. Lakos lelkében

az ellenséges indulat nem minden jóakarat nélkül való közönbösségnek

adott helyet. Megint csak hozzászokott a már nem alkalmatlan idegenhez,

a ki vele egy fedél alatt lakott, s a hervadó arczocskát, melyet néha

hónapokig nem látott meg, s mely már kevésbbé volt előtte ismerős, mint

a város szép asszonyai, koronkint csodálkozva, sőt részvéttel nézegette.

Feleségében most se látott asszonyt; de már czimborának nézte, hallgatag

természetű, kissé unalmas, de tűrhető czimborának, a ki soha sincs

terhére, s a kinek a kutyahűségére, a jóindulatára, a jellemére bizton

számíthat. Egyszer az utczán találkozott vele, s a mint így, utczára

öltözötten, kissé kipirultan került elébe, úgy tetszett neki, mintha egy

rég nem látott kedvesét látná maga előtt, vagy mintha egy más városban

lakó asszonynyal találkoznék, a kivel egyszer kalandja volt a vasúton, s

a kit csak most kezd jobban megismerni. Nagy csodálkozására az asszony,

azzal a bánatos mosolygással, a melyet ujabban sokszor látott az arczán,

ajánlkozott, hogy vele megy, ha csak sétálni indult s ha nem lesz

terhére. Lakosnak majdnem megesett rajta a szíve s talán magával vitte

volna. De éppen egy szép asszonyhoz ment s erről a találkozóról nem

akart letenni. Azért haza küldte az asszonyt:

– Szegény kis öreg, te csak eredj haza!… De, nini, ez az uj kalap milyen

jól illik az arczodhoz!…

A szegény kis öreg hazament, és boldog volt, hogy a kalapja tetszett a

férjének.

Ettől a naptól fogva erősen hitte, hogy az Isten csodát fog tenni érte.