Mikor kiderült, hogy az egy pár nap óta suttogó hír igazat mondott, és
Lakos Bandi, a város legtekintélyesebb ügyvédje, takarékpénztári
igazgató, a színügyi bizottság elnöke, csakugyan elkezelt egy csomót a
takarékpénztár pénzéből: az egész város kétségbe volt esve.
»Hallottad?!« – »Lehetetlen!« – »Hallatlan!« – »Ki hitte volna?!« – ezek
a szavak jártak szájról-szájra.
A legjobban mégis a czigányprimás volt elkeseredve. Nyolcz órakor este,
a mikor el kellett kezdeni a muzsikát, abban a vendéglőben, a hol Lakos
Bandi a bálokat és a megyeszerte napokig emlegetett zártkörű
mulatságokat rendezte, a czigány lelkendezve jött meg a szinházból, a
hová, a közönséget lesni, egy perczre bekukkant.
– Jaj, jaj, jaj! – óbégatott. – Hallottátok a Bandi nagyságos urat?! Na,
nekünk ugyan lőttek!
A banda szörnyűködve hallgatta végig a lesujtó ujságot. »Leesett a mi
fejünk koronája!« – gyászolt a czimbalmos. Mert a hír azt jelentette,
hogy az utolsó gavallér nincs többé. Az utolsó bölény, a ki még nagy
bankókat ad a czigánynak, tréfából százast ragaszt a primás homlokára,
és minden este csap egy kis murit, csak azért, hogy hadd éljen a czigány
is.
A vendéglőben esztendők óta nem voltak olyan kevesen, mint akkor este. A
gombóczalakú, komoly kis vendéglős csak három vagy négy asztalnál
magyarázhatta el, idegeneknek, utazóknak s egy pár egész nap otthonülő
embernek, hogy mi történt a városban.
– Én különben egy szót se hiszek az egészből – mondta befejezésül. –
Olyan derék, finom, gavallér úriembert sohase tetszett látni!
Azt hitte, hogy ha erősen tagadja, talán még meg nem történtté teheti az
esetet.
De igen komoly és igen megilletődött arcczal beszélt, a pinczérek pedig
kedvetlenül, immel-ámmal szolgálták ki a harmadik osztályú vendégeket, s
minduntalan kaszinóvá csoportosultak valamelyik sarokban.
Le lehetett olvasni az arczukról, hogy a borravalók alkonyán keseregnek
s csüggedten néznek a közel jövőbe. Az a hangulat tartotta őket fogva, a
melynek ezt a híres mondást köszönhetjük: »Az istenek elköltöznek!« Lám,
a garasos vendégeknek semmi bajuk, s a fejedelmi személyeket becsukják!
A színházban még nagyobb volt az elszörnyedés. A nézőtéren csak igen
kevesen figyeltek az előadásra, a színpadon a szereplők nem tudták, mit
beszélnek, s a színfalak között mindenki lázasan tárgyalta az esetet,
különös tekintettel a színház érdekeltségére. Egy hónappal ezelőtt
ugyanis Lakos Bandi mentette ki az igazgatót pillanatnyi pénzzavarából,
a sajátjából utalványozván ki egy nagyobb összeget a társulat
fölsegítésére.
– Neki igen nagy magánvagyona volt – magyarázta az igazgató az
aggódóknak, a kik már a legközelebbi gázsiért is remegtek – s a magáéval
azt tehette, a mit akart. Ha sikkasztott, semmi közöm hozzá. Egyébként
az nem igaz, hogy sikkasztott; csak könnyelműen gazdálkodott a
takarékpénztár pénzével, vakmerő játékba bocsátkozott, a melyen
véletlenül veszített. Ha nyert volna, ezért bezzeg nem hálálkodott volna
neki a takarékpénztár; a tisztelt részvényesek és a tisztelt betevők nem
szóltak volna egy szót se. Igy pedig, mert veszített, összeröffennek és
csak őt teszik felelőssé. Már pedig én kimondom, hogy akármit is
beszélnek: tisztességes ember volt, úri ember, derék ember, csak
szerencsétlen.
De a színfalak között másutt is, minden zugban nagy izgatottság
uralkodott. Kivált három hölgy körül volt állandó a csoportosulás. Az
egyik kisasszony sírt s a gyászoló kis özvegyet adta. A másik hölgy a
festék alatt is pirosan magyarázgatta, hogy ő még olyan időben kapott
Lakos Banditól értéktárgyakat, a mikor a takarékpénztár dolga a
legnagyobb rendben volt; ezek az értéktárgyak különben is értéktelenek.
A harmadik hölgy a zsebeit is kiforgatta s minden uj jelentkezőnek ujra
meg ujra bebizonyította, hogy ő Lakos Banditól semmit se fogadott el;
csak kocsikázott és vacsorált vele, már pedig vacsorálni és kocsikázni
szabad.
A pályatársak közt akadt, a ki nem mulaszthatta el az alkalmat, hogy a
három hölgy közül az egyiket vagy a másikat megcsipkedje. De a szúró
megjegyzések éle csak a pályatársnő ellen fordult; Lakos Bandit még a
javíthatatlan tréfálkozók is a legteljesebb rokonérzéssel, tisztelettel
és részvéttel emlegették.
A nézőtéren ezalatt folyton jöttek-mentek az emberek. Sokan csak azért
mentek el a szinházba, hogy az esetről beszélhessenek. A takarékpénztár
egy vezető embere alig győzött felelni a sok kérdezősködésre, a melyek
mind arra vonatkoztak, hogy sikkasztás történt-e, vagy csak
szabályellenes gazdálkodás, s hogy mi vár arra, a ki tegnap még a város
első embere volt? Lakos Bandi bizalmasai is sok ostromnak voltak kitéve.
Mit csinál? Mi hir róla? Ki látta utóljára s mikor?
A színfalak mögött gyászoló kis özvegy nem az egyetlen volt, a ki a
sikkasztót már előre megsiratta. Bent a városban, fényűzéssel bútorozott
lakások perzsa szőnyegein, nem egy hölgy járt-kelt fel s alá,
kétségbeesetten tördelve a kezét, könynyel a szemében, rémlátásokkal
súlyosított izgalomban, remegve, hogy nemsokára nem lesz egyedül, s
mások vagy egy más előtt el kell titkolnia bánatát, rémületét,
aggodalmait. Lakos Bandit a város legszebb asszonyai szerették. Egy
közülök, a legutolsó kedvese, a kire még senki se gyanakodott, egy fehér
arczú, ábrándos szemű fiatal teremtés, már a színházban volt, mikor a
rémhír végigfutott a városon. A páholyban hallotta meg a
szerencsétlenséget, s minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne
árulja magát. Szinte ájuldozott a fájdalomtól és a rettegéstől, de végig
kellett szenvednie legalább két felvonást. Olyan feltűnően viselte
magát, hogy végre is, óvatosságból, színeskednie kellett. Úgy tett, mint
a ki a színpadra figyel, s erőtetetten nevetett olyan mondásokon, a
melyeken nem volt semmi nevetni való. Hamisan csengő nevetése
kihallatszott a nézőtér zsivajából; a sok suttogó, mormoló, trécselő
között ő volt az egyetlen a színházban, a ki nevetett.
De nemcsak az asszonyok sajnálták Lakos Bandit, hanem a férfiak is,
kivétel nélkül. Ezek nemcsak szerették, becsülték is. A barátai
elrémülten hallgatták végig a meglepő hírt, s Lakos Bandinak mindenki
barátja volt. Szeretett czimborákkal mulatozni, szeretett szivességeket
tenni: majdnem annyi lekötelezettje volt, a hány ismerőse. Voltak, a kik
élősködtek rajta, s állandóan, évekig az ő pénzén mulattak. Voltak, a
kikben ő tartotta a lelket takarékpénztári kölcsönökkel,
magán-kölcsönnel, soha meg nem számlált aprópénzzel. Lakos Bandi mindig
szórta a pénzt, s pajtásainak bőven juttatott abból, a mit a mulatságára
szánt; azoknak, a kik pezsgő, szivar és kölcsön czímén hajlandók minden
ajándékot elfogadni, ő volt az egyetlen Maecenása, mondhatni: a
gondviselése. De a komolyabb emberek is mind barátsággal voltak iránta,
s ezek a hihetetlenül hangzó hírt sehogy se akarták megérteni. Tudták,
hogy rengeteg sokat költ, de a vagyona is igen nagy volt, és soha
senkinek se jutott eszébe, hogy ez az ember ahhoz is hozzányúlhat, a mi
nem az övé. Úgy ismerték, mint az egyenesség, az igazmondás és a férfias
erő megtestesülését; nem ismerte és másban se tűrte el a kicsinyességet;
távol volt tőle minden, a mi alattomosságra vall, vagy hitványság
jelének tűnhetik fel. Ki gondolt volna arra, hogy ez az ember, ha elfogy
a pénze, ráteszi a kezét a gondjára bízott intézet vagyonára?!
Még azok is sajnálták, a kik már tudták, hogy a Lakos Bandi hibájából
megkárosodtak, vagy attól tartottak, hogy meg fognak károsodni: a
részvényesek és a betevők. Hogyan? Ez az örökkön jókedvű, mulatós
úriember, a kinek mindig csak a tréfán járt az esze, a ki öröme volt
minden társaságnak, mert nem fogyott ki az ötletekből és semmit se
sajnált se a maga, se a mások mulatságára, ez a minden szolgálatra kész,
kedves úriember, a ki maga volt a szives jóság, az előzékenység, az
udvariasság, ez a pazar nagyúr, a ki úgy élt, mint egy gróf, és úgy
ajándékozgatott, a hogy ma már a fejedelmek se szoktak, odáig jutott,
hogy nem csupán mindenét elveszítette, de elsinkófálta a másét is?! Ó, a
szerencsétlen, hogyan érezheti ez most magát, olyan mult után?! Ilyen
magasról bukni és ilyen mélyre! Szegény!
Sajnálták a pénzöket, de Lakos Bandit még a pénzöknél is jobban
sajnálták, a mi az emberi léleknek már egyik legnemesebb és legritkább
felbuzdulása.
Még a város határain túl is nagy érdeklődést és részvétet keltett az
eset. Lakos Bandit messze földön ismerték; a megyének egyik szereplő
alakja volt s politika czímén sokat járt a fővárosba is, a hol nagy
mulatságokat csapott s megfordult minden társaságban. Sok pénze volt,
sokat költött és soha se kért semmit senkitől: tehát elsőrangú gavallér
számba ment. Tele volt anekdotával, mindig tréfált, de a tréfái soha se
sértettek senkit: tehát mindenki szerette. Előkelő társaságokba járt,
tehát mindenütt azt tartották róla, hogy kedves, derék, elmés úriember.
Tudtak róla még az intéző körökben is; kivételes népszerűségénél,
összeköttetéseinél, vagyoni viszonyainál fogva a választások egyik
vezérembere volt. A képviselőt tulajdonképpen ő nevezte ki s a
közigazgatási választásoknál is döntő szerepet játszott. Már régen
képviselő lehetett volna, de jobban szeretett otthon mulatni. Azért
helyi nevezetességü állásában is csorbítatlan tekintélynek örvendett, s
gyakran fordultak hozzá, a kik a városától valamit akartak.
És ez a sok ember, a ki mind megdöbbenéssel, elhűlve és mélységes
részvéttel hallgatta vagy olvasta végig a soha el nem képzelt,
hihetetlenül hangzó és mégis igaz hír apró részleteit: mind egy szálig,
a képviselőktől le az utolsó czigányig, szentül meg volt győződve róla,
hogy Lakos Bandi agyon fogja lőni magát, talán már meg is halt azóta.
Olyan ember volt, a ki nem él túl effélét. Az volt a legkedvesebb
mondása – és ezt mint életének vezérelvét idézgette – hogy: »úgy szép az
élet, ha zajlik«. Azt értette alatta, hogy csak addig érdemes élni, mig
kellemes, nagy izgalmaknak élhet az ember. És e szerint élt. Mindig,
mindenütt az élvezetet kereste, minél több élvezetet, minél nagyobb
élvezeteket, s gyönyörüségét az izgalmakban találta meg, nem magában az
élvezetvágy kielégülésében; a borral, a játékkal, a szerelemmel és a
dallal nem tudott betelni; és soha se tért ki semmiféle összeütközés,
semmiféle veszedelem elől, hogy a tetszése szerint élhessen.
Mindenki meg volt győződve róla, hogy Lakos Bandi nem fogja túlélni ezt
a históriát; maga Lakos Bandi is. Ha egy évvel előbb valaki megjósolja
neki az esetét, és azt, hogy azután pedig tovább fog élni: a szemébe
nevetett volna az ostoba kuvikmadárnak.
Most pedig, hogy eddigi életének egész épülete összeomlott, Lakos Bandi
már nem gondolt rá, hogy véget vessen az izgalmakkal teljes, szép, de
rövid komédiának.