A rettenetes hóhér minden este eljött gyönyörködni a rabló
kínszenvedésében. Zuritát vagy három napig nem hagyta el ereje.
Óvakodott hozzányúlni a veszedelmes ételhez, mely csak arra volt szánva,
hogy szomjúságát növelje, s száz meg száz próbát tett: nem birna-e
megszabadulni? Hanem a mikor belátta, hogy a szökés lehetetlen,
egyszerre megtört. Evett, s még inkább szomjazott. Elkezdett könyörögni;
egyetlen egy pohár vízért szívesen odaadta volna az életét. Majd
megkísérlette az öngyilkosságot; a késéhez folyamodott, a mely vele
maradt. De elhibázta a szúrást, és seblázában még borzasztóbban
szenvedett. Végre dühöngeni kezdett…
A bakó odafenn ördögi gyönyörűséggel hallgatta a mélyből jövő, rettentő
hangokat. Szólt hozzá, felelt neki, és nem könyörült rajta. A
legiszonyatosabb átkok, a tombolás, a halálhörgés, csupa édes zene volt
neki. Végre, egy este, nem hallott többé semmit.
Valladares báró beszólította embereit, s kiadta a parancsot:
– Söpörjétek ki ezt az üreget.