Olivarez Benito három napig olyan vigan volt, akár a hal a vízben.
Evett, ivott, mintha csak vendég lett volna; naphosszat czigarettákat
sodorgatott, s a nyitott ablakon át, mely alatt a strázsa életunottan
sétált, szóba ereszkedett a börtön udvart mosogató czigányleányokkal.
Hanem mikor mult az idő, s róla mintha megfelejtkeztek volna,
nyugtalankodni kezdett. Ez a nagy csöndesség nem tetszett neki. Jobban
szerette volna, ha ütik-verik, s hurczolják vizsgálóbirótól
vizsgálóbiróhoz. Olivarez Benito kedvelte az igazság-szolgáltatás rendes
menetét. De őt kivételes bánásmóddal tisztelték meg, s Olivarez Benito
egy cseppet sem örvendett ennek a megtiszteltetésnek. A panatelai
tanuknak hirét sem hallotta; vajjon túljárnának az eszén?!… S a
tisztességtudó, emberséges földbérlő gyakran gondolt egy csillagtalan
estre, a mikor majd a meredek szélén rá fog köszönteni a báró úrra: »Jó
estét, Excellenza, Isten hozta nálam! Nem tetszik megismerni? Én vagyok
Olivarez Benito.«
Olivarez Benito nem egyszer kóborolt csillagtalan éjjel járatlan utakon,
hanem azért mégis megdobbant a szive, a mikor egy meleg, fullasztó
alkonyaton, vacsora helyett azzal költötték fel hosszúra nyúlt délutáni
álmából, hogy:
– Kelj fel és gyere.
Kilenczed napja volt már, hogy fogságban ült; azóta szépen
kivallathatták az egész Panatelát. Hanem azért a vasat nem vették le a
kezéről, lábáról; sőt megmotozták, nincsen-e elrejtve a ruháiban valami
veszedelmes szerszám? Két zsandár ment előtte, és más kettő kisérte; úgy
indultak útnak, ki tudja, hová?
Tekervényes, szűk folyosókon vezették végig, s Olivarez Benito
észrevette, hogy három kis lépcsőn keresztűl egy másik épületbe lépnek
át. Túlnan már keskenyebbek voltak a falak, s szélesebbek a folyosók;
nagy, szárnyas ajtók és faragásokkal teli vak-ablakok mellett haladtak
el, a melyekből hippogriffek és egyéb kőből való csoda-állatok meredtek
le a megvasalt parasztra.
Egyszerre megállapodtak. Az egyik zsandár kulcsot vett elő a zsebéből,
kinyitotta a szárnyas ajtók legszélesebbikét, s Olivarez Benitot
betuszkolták az ajtón. Olivarez Benitonak legelőször is elkáprázott a
szeme; aztán, a mint körülnézett, végig futott a hátán a libabőr. Ilyen
nyugtalanságot érezhet a tőrbe csalt vadállat, mikor észreveszi, hogy
nem jó helyen jár.
Óriási teremben voltak, melyet egy roppant csillár világított be
kápráztató tűz sugarakkal. Olivarez Benito, a panatelai közhit ellenére,
megfordult már grófi palotákban is, de ilyen termet nem látott soha.
Először is ennek a bolthajtásos, rengeteg csarnoknak nem volt egyetlen
egy ablaka sem. Az ablak-mélyedések be voltak falazva, s köröskörül, a
falakon és a vak-ablakokon, nem lehetett egyebet látni, csak megfakult
falfestéseket. Az ajtótól jobbra emelvény volt látható, a melyet öt
lépcsős, beszőnyegezett feljárat választott el a csarnok nagyobbik
részétől, a helyiség egész szélességében. Balra, az emelvénynyel
szemközt lévő falat két felől összeomló roppant szőnyeg borította be,
melyen át nyilván egy más terembe lehetett bejutni. Ettől a titokzatos
szőnyeg-óriástól egészen az emelvényig sehol egyetlen bútordarab; s a mi
a legkülönösebbnek tűnt fel Olivarez Benito előtt, a terem e részének
nem is volt rendes padlója, csak jól-rosszul összeácsolt deszkázata, a
mely vagy két ujjnyi szélességben vált el a falaktól és az emelvénytől.
Ez alatt a bizonytalan deszkázat alatt Olivarez Benito nem sejtett semmi
jót.
A terem másik része már több bizalmat gerjesztett, de ott is volt
valami, a mi sehogy se tetszett a fogolynak. Az emelvényt hosszú,
terített asztal választotta ketté, mely meg volt rakva étellel, itallal.
Két embernek volt rajta megterítve, a kiknek szembe kellett ülniök
egymással: az egyik szék innen volt az asztalon, közel a lépcsőzethez, a
másik túlnan, a fal szomszédságában, egy nagy fekete kép előtt, mely
leért a padlóig, s mely Loyola Ignáczot ábrázolta teljes életnagyságban.
A két teriték egészen egyforma volt, csakhogy a fal felőli kancsók
mellett egy kicsi gépezet hevert, a melyből vékony zöld sodronyok
futottak le az asztal mögött a padlózat rejtelmeibe.
A négy zsandár szótlanul állott Olivarez Benito mellett, a csarnok
közepén. A fogoly szeretett volna szóba állani velök. Bántotta ez a
némaság, s a vízmosásokra gondolt, a melyek az éjszaka csöndjében oly
barátságosan suttognak a puskás vándor fülébe… De aztán másra határozta
magát, s nem szólt a fogdmegekhez. Összetette megvasalt két kezét, s úgy
nézett a veszedelem elé.
Vagy egy negyedórát állottak ott, mikor egyszerre a Loyola-kép
megfordult rejtett sarkán, s nyílásán át belépett az emelvényre
Valladares báró. Hosszú, fekete botját a balkezében hozta, s jobbjával
barátságosan intett a fogolynak.
– Isten hozott, Olivarez Benito. Szivesen látlak egy kis vacsorára.
A hangja vigan csengett, de Olivarez Benito mégis úgy érezte, mintha a
gerinczében jeges víz folydogálna. Nem mozdult és nem szólt.
– Hideg vagy hozzám, Olivarez Benito – folytatta a báró. – Haragszol
talán, hogy ilyen sokáig itt tartottalak? Lásd, időbe telt ám, a míg
kiderült, hogy semmi közöd Zurita Mihályhoz!… De mi az, mit látok?!
Teringettét, vasban hozzátok a vendégemet?! Oldjátok le rögtön a
béklyóit!
A fogdmegek engedelmeskedtek, s Olivarez Benito gyanakodva nézett fel a
rabló-irtóra. Amaz egészen el volt foglalva embereivel.
– Mit álltok itt? Pusztuljatok. Semmi szükségem rátok, a mikor kedélyes
vacsorához ülök.
A zsandárok eltávoztak a szárnyas ajtón, de a folyosó felől nem
hallatszott lépteik kopogása. Pedig Olivarez Benito ugyancsak fülelt:
semmi nesz. Vajjon mit akarnak vele?
– Gyere közelebb, Olivarez Benito. Ülj le erre a székre, és egyél,
igyál. Tétovázol! Nem képzeled talán, hogy meg akarlak mérgezni?! Mit
gondolsz, csak nem foglak megmérgezni – téged?! Drágább vagy te nekem
annál, elhiheted nekem. Aztán meg én is veled tartok… Egy ételből
eszünk, egy borból iszunk, mint jóbarátok. Egészségedre.
Töltött és kiürítette a poharát.
Olivarez Benito nem az az ember volt, a ki elárulja a gyöngeségeit.
Fölment a lépcsőn, leült az üres székbe, s gondtalanul nézelődött körül,
mint egy bamba falusi ember, aki nem érti, miért mókáznak vele az urak.
– Szereted az édes bort? Tölts magadnak az én üvegemből. Igyál, Olivarez
Benito, ki tudja, meddig ihatol?!… Egészségedre.
S megint ivott.
Olivarez Benito szót fogadott. Aztán a torkát köszörülte, mint
illedelmes ember hosszú beszéd előtt.
– Exczellencziás uram…
De a másik nem hagyta szóhoz jutni.
– Jóvá akarom tenni – szólt – hogy kellemetlenséget okoztam neked. Mert
hát az ember – ember, s én bizony azt hittem, hogy te vagy Zurita. A
feljelentés rendben volt, s én téged sehogysem ismertelek. De a hibát
belátni jobb későn, mint soha… Egyél, Olivarez Benito, kövesd a
példámat.
Olivarez Benito kételkedve nézett a báróra. De az exczellencziás úr
tovább is nyájasan biztatta.
– Hát persze az egész falu úgy vallott, a hogy te. Látszik, hogy
ismernek téged, Olivarez Benito, és szeretnek: a közbizalom fényesen
nyilatkozott meg érdekedben. Természetesen, ezek után szabad vagy, mint
a madár. Elmehetsz békességben, a hová akarsz. Hogy ma este még itt
tartottalak vacsorára, remélem, nem neheztelsz érte. Szeretném
elfelejtetni veled, hogy háborgattalak. Igyál, Olivarez Benito, soha se
iszol ilyet többet életedben.
Olivarez Benito azon gondolkozott, hogy vajjon mi lenne akkor, ha ő ezt
a hegyes kést, mely itt hever a tányéra mellett, egy jól irányzott
lökéssel keresztül penderítené az asztalon?!… de a mit utóljára hallott,
egy kissé lehűtötte. Csakugyan eleresztenék?! Úgy találta, hogy még
várakozhatik.
Bizony elszámította magát. A sok édes bor, meg a »szabadság« szó álmossá
tették. Öt percz mulva elvégezte magában, hogy a báró egy közönséges
fajankó, s képzeletében már kint járt a meredekek között, a mély utak
torkolatánál… A báró tartotta szóval és itallal.
– Ki nem mondhatom – folytatta a beszédes exczellencziás úr – mennyire
örülök, hogy ártatlanságodban immár nem kételkedhetem. Mert a te arczod
megtetszett nekem, s lásd, ezzel az átkozott Zuritával kurtán kell
elbánnom. De hát te burokban születtél, Olivarez Benito fiam.
Ebben a pillanatban vídám hangok ütötték meg a fogoly fülét. Mintha a
szőnyeges ajtó mögött nevetgéltek, vihorásztak volna. Majd egy gitár
szólalt meg, édeskésen, olvadékonyan. Olivarez Benito megrezzent, maga
se tudta, miért.
– Hallgatózol, Olivarez Benito?! So’ se ügyelj oda, amott is vendégeim
vannak. Mondom, burokban születtél. Mert bármennyire tetszettél is
nekem, ilyen könnyen mégse szabadulhattál volna, ha a véletlen nyomába
nem vezet az igazi, a kétségtelenül igazi Zuritának. De, szerencsédre,
kezembe került Soledad, az urgeli leány, s ettől a boszorkánytól
megvettem a zsivány fejét egy pár kalárisért. Mit bámulsz rám?!… Soha se
hallottad hírét Soledadnak, a Zurita kedvesének?!
Odaát egyre nagyobb lett a vigasság. Előbb úgy tetszett, mintha két
pohár koczczant volna össze, s aztán hirtelen egy édes, meleg asszonyi
hang csendült fel, melyet hízelegve, dorombolva kísért a gitár:
Czigányvér, czigányvér,
Nem búsong holnapér’…
Olivarez Benito megrázkodott egész testében. A mit még el nem vesztett
az eszéből, azt suttogta neki, hogy boszorkányság űz a fülével játékot.
Ott maradt a helyén, de ujjai gépiesen hadonásztak a kés után.
A báró nyugodtan beszélt tovább, mintha nem vett volna észre semmit.
– Ez a leány belébomlott egyik emberembe. A ficzkó szép legény, s úgy
látszik, fehér mája van; valóságos dögvész az asszonynépre. Soledad ott
hagyta érte az urgeli korcsmát, s egy öleléséért kész kiadni a világ
minden Zuritáját. Miért meredsz úgy rám?! Nem hiszed, a mit mondok?! Hát
kérdezd meg tőle magától, vajjon nem igazat beszélek-e?! Ott van a
mögött a szőnyeg-ajtó mögött, a szeretőjével. Eredj, nézd meg őket.
Hanem vigyázz, meg ne ijeszd a szegény szerelmes párt; ha meghallják a
lépteidet, szét találnak rebbenni.
Olivarez Benito kemény legény volt, hanem az asszonyok elveszítettek már
okosabb embereket is. Nem gondolt többé semmire, csak arra, hogy Soledad
itt van, néhány lépésnyire, egy másiknak a karja közt! A tüzes tapló,
melyet a fülébe dugtak, elkábította, s vakon engedelmeskedett az
ellenséges, erős akaratnak.
Felkapta az asztalról a kést, s mint a vadállat, mely előbb lesbe áll,
hogy annál biztosabban csaphasson le a zsákmányára, oda kúszott a terem
végébe. Az ének azóta elhallgatott, s a gitár is pihent. Csak valami
kéjes vihogás hallatszott ki a másik szobából, mintha egy boldog
leányzót csiklandozna odabenn valaki…
Olivarez Benito félre vonta a szőnyeget, s felordított. Csakugyan az
urgeli leány ült ott egy fiatal úr ölében.
A vér elborította a fejét; át akart rohanni, hogy leszúrja mind a
kettőt, de még abban a szempillantásban, valamivel odább, a falak
között, nehéz vasajtó futott alá nagy dübörgéssel, s elzárta előle a
másik szobát. Hiába rontott neki a vállával, hasztalan törte magát, hogy
fölemelje, az érczalkotmány szilárdul összekapcsolódott a küszöbbel,
melynek túlnan kemény kapcsa volt.
Megfordult, és a véres ködön át, mely elfátyolozta a szemét,
megpillantotta a fekete alakot. Látta, hogy el van veszve, hogy ez a
pokol; de legalább a pokolba magával rántja ezt az ördögöt. És rá akart
rohanni.
De alig tett két lépést, a padlózat, egész az emelvényig, elfutott a
lába elől. Egy mély, fekete üreg tátongott előtte.
A báró hátravetette magát a karosszékében, és rászegezte két gyilkos
szemét. Aztán így sziszegett:
– Megvagy, gazember!
A tehetetlen düh vad hörgésével felelt. Belátta, hogy vége mindennek; a
halál lehelletét érezte homlokán. S ez a lehellet elfujta mámorát.
Egyszerre kijózanodott. Milyen ostobán futott a kelepczébe! De milyen
alattomos, nemtelen volt a cselfogás, a melylyel tőrbe csalták.
A bandita hátraszegte a fejét, és szemébe nézett a Pyreneusok rémének.
– No hát igen, én vagyok Zurita! Itt a fejem, odaadom, úgy se sokat ér!
De nem előbb, míg meg nem mondom, hogy aljas vagy és gyáva! Ha én a
rengetegben útját állottam a gazdag kereskedőknek, nem dugtam el a
bőrömet; rám lőhetett, a kinek kedve volt. Az ellenség elől nem bujtam
csapóajtók mögé, hanem szembe álltam azzal, a ki támadott. Zsivány
voltam, de tudtam, mi a becsület. Te, Valladares báró, sötétben szőtted
hálódat, mint a pók, czéda-lányokkal adtad össze magad, hogy megejts egy
férfit, s mikor ez a férfi szemközt áll veled, silány gépezetekkel
rejted el a bőröd. Te nagy úr lehetsz, Valladares báró, de ha még senki
sem mondta meg neked, megmondom én, hogy bizony hitvány vagy te még
hóhérnak is!
– Soha se heveskedjél, Zurita barátom, adod te még olcsóbban is. Térden
csúszva fogsz esdekelni hozzám, de az esdeklésed épp oly hiábavaló lesz,
mint a milyen mélységesen mindegy most, hogy jajgatsz-e vagy dühöngsz?!
Hát te azt hiszed, jó Zurita, hogy én a _fejedért_ csináltam ennyi
komédiát?! Tévedsz, Zurita barátom. Ha nekem csak a fejed kellene, akkor
már régen függenél. De nekem egy kis számadásom van veled, barátom;
nekem te kellettél, nem a fejed. Évekkel ezelőtt te egy ajándékot
küldtél nekem, jó Zurita; ezt az ajándékot akarom én neked megfizetni.
Mert én mindenért megfizetek, Zurita barátom.
A báró bort töltött magának, ivott, aztán keresztbe fonva karját,
ránézett Zuritára, s így folytatta:
– Mind a ketten ráérünk a beszélgetésre; hallgass rám. Hét éve és három
hónapja, nem messzire a seguedillai országúttól, te, Zurita Mihály, két
eltévedt kocsit állítottál meg a hegyek között. Ezen a két kocsin nyolcz
ember volt: egy tizenhat éves viruló szép leány, a ki a kolostorból a
szüleihez utazott haza, egy öreg apácza, négy fegyveres, meg két kocsis.
A négy fegyverest meg az egyik kocsist rövid küzdelem után
felkonczoltattad, az elájult nőket összekötöztetted és elvitted
magaddal, a másik kocsist pedig elküldötted követnek Madridba. Tudtad,
hogy a leányka gazdag családból való; megüzented: mennyi a váltságdíja.
A fullajtár azonban, a ki lóhalálában vitte hozzád a kívánt aranyakat,
egy véletlen miatt késett vagy félnapot, s te, haragodban, elküldted a
leány fejét egy ládikóban a leány atyjának. Így volt-e, Zurita Mihály?
Valladares báró megnedvesítette egy korty édes borral kiszáradt ajkát,
aztán tovább beszélt:
– Ezt eddig tudtad, Zurita Mihály. Most elmondom azt is, a mit még nem
tudtál. A leány atyja, a ki azóta senior lett a családjában, s a
jószágnév helyett, a melyet azelőtt viselt, fölvette a törzsökös családi
nevet, megesküdött, hogy kérlelhetetlen üldözője, irtója és hóhérja lesz
az egész fajtádnak, Zurita Mihály, és megesküdött arra is, hogy neked,
ha előbb, ha utóbb, de busásan megfizet az ajándékodért. Az egyik
esküjét megtartotta híven; házat építhetne már magának a czimboráid
koponyáiból. És megtartja a mai napon másik esküjét is, mert az az
ember, Zurita barátom – az az ember én vagyok.
Rágyujtott egy czigarettre, vagy kétszer szippantott belőle, s a
füstkarikákat nézte, a mint szerte foszlottak a levegőben.
– Érted-e már, Zurita Mihály, hogy nekem kevés a te koponyád?! Egygyel
több vagy kevesebb koponya, az már nekem mindegy. Ebben az üregben, a
mely mostantól fogva holtod napjáig a lakásod leszen, találsz két
szekrényt, teli koponyával. Csupa ismerősök; mulathatsz velök. Ráérsz;
mert neked czifrább véget szántam, mint a többieknek. Nem, nem főzetlek
olajba, kerékbe se töretlek; ámbár megvallom, hogy mind a kettőben nagy
gyönyörűségem telnék. De, fájdalom, mind a két örömet úgy se
szerezhetném meg magamnak; aztán meg ezeket a szép látványokat csak igen
rövid ideig lehetne élveznem. Más fizetséget gondoltam ki a te részedre,
Zurita Mihály. Úgy vélem, mikor olyan ajándékokat küdözgettél szét a
világba, a minőt nekem is juttattál, az éhségeddel igazoltad magad az
értelmed előtt. A szegény-legénynek is kell élnie; ámbár én nem tudom
tisztán, hogy miért kellene. De jó; én tiszteletben tartom a te szörnyű
éhségedet. Csakhogy te akkor megfelejtkeztél egyről. Megfelejtkeztél
arról, hogy a te éhséged véres könnyűibe kerül néhány szegény embernek.
Azonképpen, mikor enni adok neked, én is meg fogok felejtkezni egyről.
Meg fogok felejtkezni arról, hogy _inni_ is szokás, és hogy szomjan
lenni kellemetlen lehet. Enni ehetsz, a mennyi tetszik; mindig lesz
előtted egy tál hering, ha elfogy, kaphatsz ujat. De a szomjúságoddal
nem fogok törődni, Zurita Mihály. Remélem, a fizetséggel meg vagy
elégedve. Vannak csúnyább halál-nemek is. Ez nem jár fájdalommal, és
szép lassú, kedvemre való. Gyakran meg fogom kérdezni: hogyan érzed
magad; itt vacsorálok a te társaságodban. És most szállj alá börtönödbe.
A padló megingott a rabló lába alatt, a sülyesztő leereszkedett
áldozatával az üregbe, a báró vette sapópáját, botját, megnyomta a rugót
a Loyola-képen, és eltávozott.