– Örülök – szólt magában az igazságügyminiszter – hogy végre,
szemtől-szemben, látni fogom: az Igazságot; nem a körültekintő, a
polgári igazságot, hanem a meg nem alkuvó, a csupasz Igazságot, azt, a
melyik azért Igazság, hogy betörjék a fejét.
Kiszállt kocsijából, s felment az igazságügyi palota első emeletére.
Nagy szaladgálás támadt körülötte. Megilletődött tisztviselőkkel és
serény szolgákkal találkozott, a kik minden látható czél nélkül
sürögtek-forogtak, keringtek, rohantak, buzgólkodtak sokféleképpen, de
megannyian fölötte észrevehetően. Valaki kinyitott előtte egy nagy
szárnyas ajtót, s a miniszter belépett a tárgyalóterembe.
Lippe-Detmold bírái már együtt voltak. Csak a magánvádló úr ő
exczellencziáját várták.
A miniszter engedelmével a bíróság elnöke nyomban intézkedett.
Megkezdődött a tárgyalás, a vádlottat elővezették.
A magánvádló úr, a ki a főügyész mellett, egy karosszékben helyezkedett
el, tetőtől-talpig végignézte az ipsét.
– Mindjárt gondoltam! – szólt magában. – Az Igazság tüdővészes. A mai
világban az Igazság csak tüdővészes lehet. Természetesen kopott
szalonkabát van rajta, mert ma már senki se visel szalonkabátot.
Czipőjének a sarka félre van taposva; hja, az Igazság rögös utakon jár!
Ámbár a tömlöczben nem igen koptatja az ember a czipőjét… de, úgy
látszik, már így hozták ide. Képzeltem azt is, hogy szemüveget visel. Az
Igazság nem lát egyebet, csak azt, a mi a szemüvege előtt van; nem lát
az orrán túl; hogy mi minden van rajta kívül, azt már nem látja meg.
De figyelme másfelé fordult, mert az elnök megadta a szót a vádlott
ügyvédjének:
– A védő úr egy kérést óhajt előterjeszteni.
A védő azt kérte: határozza el a törvényszék, hogy a tárgyalást négy óra
leforgása után föl fogja függeszteni. Az emberiességre hivatkozva kéri
ezt.
– Legyen szabad emlékeztetnem a törvényszéket, – okolta meg a kérését –
hogy az, a kit védek, a börtönből jön, a hol már nyolcz hónapja senyved.
Annak idején úgy méltóztatott itélni, hogy egy évi börtönbüntetést kell
kiállania azért a becsületsértésért, a melyet éppen a magánvádló úr ő
exczellencziájával szemben követett el. Ez a büntetés naponkint tizenegy
órai kényszermunkával van súlyosbítva. A vádlottat, a kinek szervezete
kissé érzékeny, s a ki csak a szellemi munkához szokott hozzá, a
meglehetősen súlyos testi munka nagyon megviselte. Annyival inkább
szenved e miatt, mert a börtönben csak igen hiányosan táplálkozhatik.
Tegnap például nem kapott más ennivalót, csak száraz kenyeret és
borsólevest. A hosszantartó tárgyalás izgalmait ez a roncsolt szervezet…
Az ügyvédi ékesszólás szóvirágaira a miniszter már nem volt kiváncsi.
– Kiderül – szólt magában – hogy az Igazság beérhette volna a puszta
becsületsértéssel is, s hogy a rágalom már egészen fölösleges volt.
Miért nem elégedett meg azzal, hogy kénye-kedve szerint össze-vissza
sértegethette Lippe-Detmold igazságügyminiszterét?! De nem, neki ki
kellett nyomtatnia azt is, hogy én több alkalommal hazárd-játékot
játszottam. Tehetek én róla, hogy ez nem száradhat rajtam?! A száraz
kenyér, a borsóleves és a tizenegy órai kényszermunka csakugyan nem
lehet élvezetes, de rajta állott, hogy mindezt kikerülje. S ha már
okvetetlenül úgy kívánta a lelki szüksége, hogy megizlelje ezt a
mulatságot, megelégedhetett volna egy évi szórakozással is. De nem, egy
sütetből két lepény, s a mulatságból két adag kellett neki! Tehetek én
róla?! A gyámja vagyok én neki?!
Az elnök ezalatt hozzáfogott a vádlott kihallgatásához. A vádlott, az
általános kérdésekre felelve, elmondta, hogy Kohlhaasnak hívják,
negyvennégy éves, szerkesztő. Az elnök közölte vele, hogy rágalmazással
vádolják; idézte Kohlhaas czikkének panaszolt mondatait, s fölolvasta a
magánvádló levelének ezt a helyét: »Becsületszavamra jelentem ki a
következőket: 1. Nem igaz, a mit a vádlott állított, hogy tudniillik
három évvel ezelőtt, főügyész koromban, a tél folyamán többször
játszottam baccarat-játékot Herman könyvkereskedővel és Lindner
fogorvossal. Ellenben igaz, hogy Hermannal és Lindnerrel, abban az
időben, többször játszottam commerce-játékot. 2. Nem igaz, hogy most is
szoktam hazárd-játékot játszani. Megtörtént ugyan, hogy részt vettem
poker-játékban, de a poker nem hazárd-játék.«
– Legalább is vitás – szólt magában a miniszter – hogy hazárd-játék-e a
poker? Nincs döntvény, a mely hazárd-játéknak mondaná, s én nem tartom
annak. Már pedig most én vagyok Lippe-Detmold jogi lelkiismerete, s én
annyival inkább hivatott vagyok arra, hogy ebben a vitás kérdésben
döntsek, mert én értek a hazárd-játékhoz. A mi pedig a Polgári
Kaszinóban történteket illeti, mindenki tudja, látta, hogy Lindnerrel és
Hermannal nap-nap után csak ártatlan társasjátékot játszottunk… Hogy
aztán mi történt este, olyankor, a mikor hármunkon kívül már senki se
volt a klubban, ehhez a nyilvánosságnak semmi köze.
A vádlott ekközben kijelentette, hogy: a mit állított, igaz, és hogy
állítását bizonyítani kivánja.
– Bizonyítani kívánja?! – álmélkodott magában a magánvádló úr ő
exczellencziája. – Ez nem rossz. Igazán kiváncsi vagyok rá: hogyan
akarja bizonyítani?
Az elnök egy uj alakot vezettetett elő.
– Honnan ismerem ezt az ábrázatot? – kérdezgette magától a miniszter. –
De hisz ez a Jean! A Jean, a ki egyszerre csak eltűnt a kaszinóból!
A tanu elmondta, hogy Strommernek hívják, pinczér, öt éven át a Polgári
Kaszinóban szolgált. Most három éve még ott volt. Gyakran látta, hogy a
kegyelmes úr, akkor még mint főügyész, a mindennapos, ártatlan parti
befejezése után, baccarat-t játszott Herman és Lindner urakkal. Ez
mindig csak olyankor történt, a mikor kivülök már senkise volt a
klubban. A játék végéig ő szolgálta ki az urakat s tisztán látta, hogy
mit játszanak. Természetesen csak addig tartózkodott a közelükben, a míg
a szolgálat ezt okvetetlenül szükségessé tette. Az urak tekintetéből
kiolvashatta, mily fölöslegesnek találják, hogy tovább is ott időzzék.
Mindezt, néhány hónappal ezelőtt, szóról szóra így mondta el Hartmann
védőügyvéd urnak, a ki vallomását jegyzőkönyvbe foglalta.
– Jellemző – merengett a kegyelmes úr – hogy a tüdővészes Igazság, az az
Igazság, a mely a fejével nekimegy a falnak, sohase tud másféle tanut
állítani, csak inast, szobalányt, pinczért, kocsist, társalkodónőt,
cselédet. Ennek a szerencsétlen Igazságnak cseléd-pletyka az alapja,
támasza, talpköve; csupa olyan tanura hivatkozik, a kit mi megfizetünk s
lenézünk, a kit magunkhoz hasonlónak el nem ismerhetünk, mert pénzért
oda alacsonyodik, hogy kitisztogatja, a mit mi beszennyezünk. Erkölcsi
alap, egyéni szavahihetőség híjján való, elcsapott, bosszut lihegő
szolgákat szólaltat meg, és harsonája csak azt visszhangozza, a mit egy
mocsárban kuruttyolnak. Persze Herman és Lindner nem őrültek meg, hogy
ellenem tanuskodjanak, és ha volna kívülök, a ki tudna a dologról, az
ilyen kérdésre gavallér ember, úri ember nem mondhatja meg az igazat. De
mit képzel ez a nyomorult: ugyan mit fog bizonyítani az ő egy szál
tanújával, ezzel az elbocsátott szolgával, a kinek a szava, már csak a
társadalmi helyzeténél fogva is, akármit mond, legalább is gyanús?!
– Kötelességem – szólt az elnök – figyelmeztetni a tanut vallomásának
következéseire. Óva intem, hogy vallja meg, ha annak idején és most –
talán csak azért, hogy meg ne hazudtolja magát – olyat is mondott, a mi
nem fedi a valóságot; gondolja meg jól, hogy mit állít; szálljon magába;
ismerje el, hogy csalóka igéretekkel félrevezették. Még nem késő; az
esküt még nem tette le.
A tanu megmaradt a mellett, hogy az igazat mondta. Megeskették.
– Alapos lévén a gyanú – szólt ezután az elnök – hogy a tanu hamisan
esküdött, elrendelem a tanú letartóztatását.
A tanut letartóztatták és elvezették.
– Annyit mindenesetre megérdemel – végezte el magában a miniszter – hogy
egy kicsit megtánczoltassák. Nem tudja befogni a száját?!
De ismét megszólalt az elnök:
– Szükségessé válván, hogy Strommer vallomására nézve tanúképpen
hallgassuk ki doktor Hartmann urat, fölmerül a kérdés, hogy doktor
Hartmann úr tovább is viselheti-e a védőügyvéd tisztét? A bíróság
visszavonul tanácskozásra.
Az elnök fölkelt és odasietett a miniszterhez, a ki egy tekintettel
magához intette.
– Kedves doktor Gries – szólt a kegyelmes úr, – megvallom, nagyon
szeretném… természetesen ez csak a magán-ember óhajtása… ha a
tanácskozás nem nyúlnék nagyon hosszúra. Tudja, az államügyek!…
– Természetesen, kegyelmes úr!… Hisz az egész csak forma! – felelt az
elnök.
A bíróság tagjai kivonultak, és a szomszéd teremben, addig, míg az
ajtónak – a forma kedvéért – zárva kellett maradnia: a vöröshajú
tanácsosnéról beszélgettek, a kinek az elveszett ölebét kinn találták
meg, a Vilmos-kaszárnyában.
A szünet alatt a kegyelmes úr, unalmában, ujra szemügyre vette a
vádlottat.
– Nem sok előfizetője lehet, szegénynek! – jegyezte meg magában. –
Micsoda nadrág! A széle köröskörül kifoszlott!
A szegény Igazság észrevette, hogy a miniszter a nadrágját nézi.
Elpirult és zavartan fordult félre.
A bírák megjelentek és visszatelepedtek a helyükre. Hanem a védő nem
várta meg, míg az elnök kihirdeti a végzést: könnyen kitalálhatta, mit
fog hallani. Elébe vágott a határozatnak, s kijelentette, hogy önként
leteszi a tisztét. A vizsgálat során is – mondotta – de különösen itt, a
végtárgyaláson, olyan rendkívüli intézkedések történtek, a melyek a
védelmet egyszerűen lehetetlenné teszik. Ilyen körülmények között nem
tehet egyebet, mint hogy lemond tisztéről.
A kegyelmes úr fölemelkedett.
– A védelem képviselője valóban jól teszi, ha visszavonul – szólt az
önérzetes felsőbbségnek, a könnyed gúnynak, s a mob tisztátlanságát
megvető arisztokratikus finnyásságnak azon a finomul tartózkodó, jól
neveltséget rikító éles hangján, a melyet az előkelőktől a közönséges
ember, akárhogyan igyekszik, nem tud elsajátítani. – Magam is helyesnek
találom, hogy Hartmann doktor úr ne játszsza tovább is a védő szerepét;
neki, ebben az ügyben, inkább a vádlottak padján volna a helye. Éppen ma
kaptam bizalmas értesítést arról, hogy Hartmann doktor úr a panaszolt
ujságczikkelyt sokkal jobban és sokkal régebben ismeri, mint mindannyian
képzeltük. Olvasta a czikkelyt, mielőtt ez megjelent, egyetértett a
tartalmával, helyeselte, javasolta közlését. Mondhatni: ő az értelmi
szerző.
A védő felháborodva utasította vissza ezt a gyanusítást. Zajos vita
támadt, a melyben a védőn és az elnökön kívül az ügyész is részt vett.
Végül Hartmann doktor megismételte kijelentését, hogy leteszi tisztét és
kiment a teremből.
Ekkor a vádlott kért szót.
– Elállok attól – kezdte, s egy kissé remegett a hangja – hogy a többi
tanu kihallgatását is kérjem. Ennek csak akkor volna értelme, ha a
bizonyítás nem lippe-detmoldi, hanem nagybirodalmi, elfogulatlan és
független bíróság előtt történnék. Nem fogok nyilatkozni többé. Ne is
tessék kérdezni, mert megtagadom a feleletet.
És konokul megmaradt e mellett. Hiába faggatta az elnök, nem felelt
semmiféle kérdésre.
Az elnök erre befejezte a kihallgatást és az ügyésznek adta át a szót.
Az ügyész, hogy kedvében járjon a miniszternek, rövidre fogta a vádoló
beszédet. Mindenekelőtt megállapította, hogy a vádlott semmit se tudott
bizonyítani. Aztán arról értekezett, hogy mekkora a vádlott felelőssége.
Megengedi, hogy a vádlott bizonyos fokig jóhiszemű volt, de kétségtelen,
hogy nagyon könnyelműen járt el. Igy tehát rászolgált a büntetésre. Még
pedig a szigorú büntetésre, mert igen rossz példát ad. Mily rossz
példát, mutatja, hogy azóta már egy másik szerkesztő is találkozott, a
ki hasonló rágalmakat írt a magánvádló úrról.
A magánvádló úrnak nem kellett sokáig várakoznia. A bíróság hamarosan
kihirdette az itéletet.
Kohlhaast ez alkalommal is egy évi börtönbüntetésre itélték; s a
büntetést ez alkalommal is naponkint tizenegy órai kényszermunka
súlyosbította.
Mert végre is, a rágalmazás büntetése nem lehetett kevesebb, mint a
kevésbbé kártékony becsületsértésé.
– A marha! – boszankodott magában a miniszter, miután kihirdették az
itéletet. – Hát kellett ez neki?! Nem tudott békén maradni?! Családja
van, négy vagy öt gyereke… ezek most már bizonyosan éhezni fognak. Nem
súlyosan vét az ilyen ember a legszentebb kötelesség ellen?! Ha másnak
nem, a családjának, a gyerekeinek tartoznék vele, hogy hallgasson, hogy
fogja be a száját, hogy ne erőködjék a világot megjavítani, hanem üljön
csendesen a vaczkában! Az ilyen embert, a ki még a családjának is
megrontója, föl kellene akasztani! Nem volna kár érte!
De az elitélt nyomorúságos alakja egész nap nem ment ki a fejéből.
– Eh, mit sajnálkozom rajta?! – elégedetlenkedett, a mikor még délután
is rajta kapta magát, hogy minduntalan a siralmas figurára gondol. –
Tehetek én róla, hogy nincs elég esze?! Tehetek én róla, hogy a fejével
neki megy a falnak és betöri a fejét?! Az én hibám, ha nem tudja
megérteni, hogy: piszkálni azokat az igazságokat, a melyek a nálunk
hatalmasabbnak nem kellemesek, minden gyakorlati czél nélkül való
veszedelmes, őrült foglalkozás?! Az én hibám, ha ő egy rögeszme betege,
ha az utamba áll, ha nem tartja tiszteletben azt az elvet, hogy: »Éljünk
és más is hadd éljen!…«?! Mit fujja azt, a mi nem égeti?!
Estefelé az jutott eszébe, hogy:
– Ha még igazán megrágalmaz!… Ha rám fog valami otromba hazugságot, a
melyet észre se kell vennem, a melyen néma megvetéssel tehetem túl
magam!… Bánta volna az ördög! Szivesen beleegyeztem volna, hogy: hadd
fusson! De nem. Olyat fog rám, a mi igaz. Nehéz helyzetbe ránt, a
melyben védekeznem kell. Be akar szennyezni, és még hozzá nem is
hazudik! Ez már határozottan szemtelenség!
Már aludni készült, de még folyvást foglalkoztatta az ágrólszakadt
ember. Némi hatással volt rá, hogy a mai világban is vannak vadállatok,
a kik fújják azt, a mi nem égeti őket. Micsoda ösztön hajtja őket erre?!
Valaha voltak masztodonok, mammútok, csodaszörnyek, egyszemű és
egyszarvú rémes állatok, a melyek félig vakon rohantak előre az egyenes
úton és rettentő agyarukkal nekimentek akárminek, a mi az útjokba akadt.
De mi hajtja az utolsó bölényt, fajtájának elcsenevészedett, törpe
ivadékát arra, hogy nekimenjen a gőzkocsinak?
Elaludt és azt álmodta, hogy belép Kohlhaas börtönébe, mert rá akarja
bírni, hogy vonja vissza, a mit a baccarat-ról mondott. Benyit,
tolvajlámpával a kezében, hanem ez oly kevéssé világít, s a czellában
olyan nagy a sötétség, hogy eleinte nem lát semmit. De egyszerre, a
börtön mélyén, egy vakítóan fényes pontot vesz észre. Közelebb megy a
világító ponthoz, a szurokfeketeség oszladozni kezd, s látja, hogy ott
fekszik az elitélt. Megismeri a félretaposott sarkú czipőt, a kifoszlott
szélű nadrágot, az ócska, kopott szalonkabátot és a fekete zsinóron
csüngő, olcsó szemüveget. De mi ez a vakítóan fénylő tárgy? Csak akkor
látja, hogy Kohlhaasnak a nyakkendőjében egy melltű van, a melynek a
gyémántja akkora, mint a Kohinoor, és úgy világít, mint a rádium.
Fölébredt, az álmára gondolt, és elmosolyodott.
– Eh! – szólt magában. – Minek a gyémántmelltű egy ilyen szegény
embernek?!… Ha kitudódnék róla, hogy ilyen kincse van, megint csak
becsuknák, mert az egész világ azt hinné, hogy lopta. Szerencséjére,
kincse értéktelen.
Azt remélte, hogy ha a másik oldalára fordul, egy percz mulva ujra
elalszik. De ez nem sikerült neki, mert a gondolatai elkalandoztak,
messzire, messzire… a mi egy kissé fölizgatta. Hogy valahára mégis
elálmosodjék, kezébe vette a kétfilléres esti ujságot, és elolvasta, az
első mondattól az utolsóig, a mely így szólt: »A szerkesztésért felelős,
dr. Kohlhaas távollétében: dr. Lustig.«