A báró intett. A vádlottat elvezették, a tanukat szélnek bocsátották, s
a nagy csarnok lassacskán kiürült. Csak a hatósági személyek s a két
zsandár maradtak benn, meg a karzaton három ember, a kik láthatóan
parancsolatra vártak.
– Ha Exczellencziád megengedi – szólt a vizsgálóbiró – az idéző
leveleket még ma szétküldöm egy lovas-legénynyel…
– Minek? – kérdezte a báró. – Ön még kiváncsi rá, hogy ezek a tanuk mit
fognak vallani?! Csak bízza rám a dolgot. Hé, Fülöp, Ferencz!
A három karzati ember felállt, s leczihelődött a falépcsőn. Útközben
egyikük leoldotta fehér álszakállát, s ezt is, ősz parókáját is, átadta
egyik kisérőjének. Aztán csonka jobbkezével, a melyről három ujj
hiányzott, megtörülte kissé gyöngyöző homlokát, s katonásan állt meg a
báró karosszéke előtt.
– Ez az? – kérdezte a báró.
– Ez az.
– Jól láttad?
– Jól.
– Pepito, te kitünő árut szállítottál nekem, és én mindenért megfizetek.
Visszaadom, a mi előtted a legdrágább: az életedet és a szabadságodat.
Menj, és ne lássalak többet, mert ha még egyszer megcsiplek, aligha
kerülöd el a kötelet. De ha véletlenül nem Zurita, hanem más volna az, a
kin, íme, boszút állottál, ha meg akartál csalni, ha hamis portékát
adtál, akkor ne is fuss, ne is menekülj, mert az én kezem hosszu, s
megtalállak, hogyha kereslek. És akkor bizony mondom neked, jobb lett
volna halva születned. Eredj.
A három ember elment. A vizsgálóbiró is összeszedte az irásait, s
elbúcsúzott a báró úrtól. Irnoka követte. A báró magára maradt a néma
zsandárokkal.
Egy darabig fel s alá járt a teremben, aztán megállt, s így szólt a
zsandárokhoz:
– Hozzátok elém a szobafoglyot. Ti odakünn maradtok; csak akkor
jöjjetek, hogyha szólítalak.
Kis idő multán egy huszonnégy-huszonöt éves, előkelő megjelenésű fiatal
ember lépett be a terembe. Fehér volt, mint a kréta, s izzadó kezében
egy csipkés zsebkendőt szorongatott.
A báró egy perczig még folytatta a sétáját, mintha nem vette volna észre
emberét. Majd hirtelen megállt mellette, s így szólt:
– Hát, Nittis barátom, baj van.
– Báró úr… – hebegett a fiatal ember, de amaz nem hagyta szóhoz jutni.
– Hagyja el, lelkem. Most nem afféle apróságról van szó, mint a multkor.
Fiatal embernek kell a pénz, ki venné olyan szigoruan a dolgot? Az a kis
sikkasztás már régi história, és ha véletlenül azóta ön ismét…
pénzzavarba jutott, az még nem olyan nagy baj. Egy kiválóan értékes
embert, a ki, mint ön, nekem máris nagy szolgálatokat tett, csak nem
bosszantok meg minduntalan efféle csekélységek miatt?! Nem erről van
szó, kedves. Hanem egy olyan történetkéről, a melyet ön elfelejtett
bizalmasan közölni velem.
– Báró úr!…
– Takarékoskodjunk az idővel, barátom. A mit ön mondhatna, az merőben
fölösleges. Értem én az ön dolgát. Én se szeretem a vén asszonyokat. Az
igaz, hogy szeget nem verek a fejökbe. De, istenem, el tudom képzelni
ezt a románczot. Lássa, Nittis, mindig mondtam önnek, hogy óvakodjék a
pénzes asszonyoktól. Nehéz tőlük megszabadulni, ugy-e?
– Mit kíván, báró úr? – hörögte Nittis.
– Nehéz dolgot, fiatal barátom. De ön meg fogja tenni, mert ha valaki,
úgy ön képes rá. Gyakorlata van már az ilyesmiben. S meg fogja tenni
annál bizonyosabban, mert ha a kérésem nem teljesülne, úgy önt, vérző
szivvel bár, kénytelen volnék átszolgáltatni Dominguez barátomnak.
– Ha tőlem függ…
– Nem öntől függ. De önnek sikerülhet, s ön igyekezni fog. Nem
magyarázom önnek, édes Nittis, hogy a mit én kimondok, azt meg is
teszem. Mi ismerjük egymást. Köztünk felesleges a sok beszéd. Tehát
dologra.
– Nem kell jegyeznem utasításait?
– Nem. A feladat egyszerü. Az urgel-i lányról van szó, a Zurita
kedveséről. Ez a Zurita kemény legény. Ravasz, mint minden paraszt,
ügyes, mint egy picador, s elszánt, semmivel se törődő, mint egy veszett
kutya. Nehéz hozzáférkőzni. De van egy sebezhető oldala: ez a lány.
Valósággal őrültje a csinos kis boszorkának. Úgy látszik, Soledad
úrhölgynek egészen kivételesek a bájai; s ezt a föltevésemet szives
figyelmébe ajánlom. Érti már, kedvesem? Nekem, hogy annak rendje és
módja szerint végezhessem ki a bikát, szükségem van erre a vörös
viganóra. Az ön feladata az, hogy kedvesévé tegye a leányt. Jól értsen
meg, nem csupán arról van szó, hogy egy pár uj harisnyakötővel
gyarapítsa kétségen kívül érdekes múzeumát, hanem arról, hogy elhozza a
lányt ide, a szomszédba, a Serrano-palota földszinti nagy termébe.
– A parancsolat első része sokkal könnyebb, mint a második.
– Bizonyára. Ehhez okvetetlenül szükséges, hogy a lány belébomoljék
önbe. Persze, a regényszövésre önnek átkozottul kevés ideje van.
– Mennyi időm van?
– Ha három nap nem elég, akkor nem elég három hét, három hónap, és három
esztendő sem.
– Jobban szeretnék egy hetet.
– Ön kezd nem bízni magában. Hogyan, ön, a kiskorúak megtévesztője, a
grófnék szíve választottja, az idős hölgyek eszménye, ilyen hosszu
lélekzetet vesz, mielőtt hozzáfog az ostromhoz, a melynél csak egy
korcsmáros-kisasszonyról van szó?! Megengedem, a feladat talán nem
egészen könnyü. Zurita szép legény, gazdag, s féltékeny, mint a tigris;
a lány nem szeméten szedett, s meglehet, szereti Zuritát. De ha nem
könnyü a feladat, nem is lehetetlen. És ön, a ki akármikor készen volt
akármelyik, akárhány leányt elcsábítani puszta műkedvelésből,
meghátrálna most egyetlen egy közönséges leánytól – mikor az életéről
van szó?!… Nem hihetem, Nittis. De ám, legyen, tekintettel régi
barátságunkra, adok egy hetet. Pénz bőven áll a rendelkezésére, s tehet,
a mit akar. Csakhogy Fülöp és Ferencz el fogják kisérni, s nem tágítanak
ön mellől, csupán a leány kamrájának az ajtajánál. Ott is őrizni fogják
úgy az ajtót, mint az ablakot. Ha Fülöp és Ferencz nagyon alkalmatlanok
találnak lenni, nevezze ki őket grófnak, herczegnek; úgy
szerepelhetnének például mint barátjai. Annyival inkább, mert két lakájt
is adok önnek, a kik az ön őrizetében felválthatják Fülöpöt és
Ferenczet. És ha már erről beszélünk, adok önnek egy jó tanácsot. Ha a
szerencse nem kedvezne önnek, ne igyekezzék megszökni tőlük, mert
parancsuk lesz: hogy ebben az esetben azonnal lelőjjék önt. Tudja, amúgy
mégis tovább tart a dolog. Szóval, mához egy hétre várom önt és Soledad
kisasszonyt odaát, a Serrano-palotában. Ha hozza az urgeli lányt,
jóbarátok maradunk, s elfelejtjük az egész kellemetlen ügyet.
– El fogom hozni az urgeli lányt.
– Még egy jó tanácsot. Se most, se később, soha se igyekezzék szeget
verni a hajam közé. Ha hirtelen halnék meg, jó helyen letett papirok sok
boszúságot okozhatnának önnek. És végre sziveskedjék nem tenni fel rólam
azt a zsiványságot, hogy előbb kiaknázom, aztán megcsalom. Néha piszkos
keztyüt használok, hanem azért én úriember vagyok.