Mikor nehéz lánczokban, nyolcz zsandár között, végig kisérték a
Szent-Izidor utczán, a keskeny ablakok vörös függönyei mögött száz meg
száz ólomszinü asszonyi fej bujkált, az alacsony erkélyek megteltek
piszkos kiváncsiakkal, s a kis városon végig zizegett ez a két, félve
suttogott szó:
– Hozzák Zuritát!
Amilyen sokan ismerték ezen a délután, mentén a hosszú, köves útnak,
melyet a fehéren izzó nap sorvasztó fénye perzselt, oly alaposan nem
ismerte másnap egy lélek se, a vésztörvényszék tárgyaló termében. Egyik
a másik után esküdözött a feszületre, Szűz Máriára és Szent Izidorra,
hogy ezt az arczot nem látta soha, még álmában se, úgy találjon
üdvösséget az égben s úgy éljenek minden ivadékai.
Mert hiszen mindenki tudta, hogy Zuritával nem lehet tréfálni, s hogy
Zurita mindaddig Zurita marad, a mig csak a fejét el nem választják a
törzsétől, talán még azután is. Abból, hogy Zurita itt áll a
törvénylátók előtt, még nem következik, hogy holnap nem áll-e lest a
meredekben, vagy nem jön-e el éjjel látogatóba, számadásra szólitani fel
a fecsegőt. Némelyik szem állhatatosan őrködött: vajjon ott áll-e még a
vádlott a helyén s nem párolgott-e el, mint a kámfor? Aztán meg
Zuritának voltak czimborái is. A Zuritáék kései még eddig mindig
megtalálták azt az egy-két árulót, a ki elég merész volt kikötni velök,
s ki tudja, Zurita talán még halva is veszedelmes lehet?! Meglehet, nem
is ember ez a Zurita, hanem a sátán gyermeke balkézről. S végre, igazi
ördög vagy nem, annyi bizonyos, hogy ez a szegény ördög elég jó ördög
volt: csak a gazdagokra vadászott, a szegény embert nem bántotta, inkább
czimborált vele.
És a tanúk, a kik nem tudtak semmit, visszafojtva a lélekzetüket,
szorongással teli szemmel bámultak a szelid arczu, mosolygó vádlottra.
A vádlott a legnagyobb nyugalommal, a tiszta lelkiismeret meggyőző
hangján védelmezte magát. Szemébe nézett a tárgyaló birónak, s közben
tisztességtudóan forgatta kezében a kalapját, mint paraszt ember szokta
úri nép előtt.
– Megkövetem alázatosan, biró úr, tévedés van a dologban. Mert én nem
vagyok a zsivány Zurita, a kit az isten verjen meg a haló földjében is,
hanem Olivarez Benito, panatelai lakos. Földbérlésből élek, s a tulajdon
házamban fogtak el a zsandárok. Panatelában minden ember ismer; a
főtisztelendő úr is, a biró úr is tanuságot fognak tenni róla, hogy
Olivarez Benito vagyok. Mezőszenteléskor a nagyságos corregidor úr a
vendégem volt; ő is ismer. Az apám, a nagyapám mind Panatelában laktak;
én magam mind e mai napig soha ki nem mozdultam a falumból, a mint hogy
erről tanuságot fog tenni minden panatelai. Már most hogy lehetnék én a
zsivány Zurita, a ki a hegyek közt lakik?
– Zurita Mihály, téged a nagyságos vésztörvényszék, törvénynyel
meghatározott kivételes hatáskörében, többszörös rablógyilkosságban
bűnösnek mondott ki s in contumaciam halálra itélt. Midőn téged
kihallgatni kegyeskedik, módot nyujt neked arra, hogy töredelmes
vallomást tévén, királyi kegyelemért folyamodhassál, a mely a
halálbüntetést életfogytig való fegyházra változtathatja. Felszólítalak,
ne vonakodjál ezt a töredelmes vallomást megtenni Ő Exczellencziája, a
vésztörvényszék elnöke előtt, a ki kegyes lesz téged kihallgatni. Ne
maradj meg ebben a megátalkodottságban s hagyj fel minden hiú
reménykedéssel. A tárgyalások során be fog bizonyulni, hogy te, az
állítólagos Olivarez Benito, azonos vagy a halálra ítélt Zurita
Mihálylyal. Tanuidat meg fogjuk idézni, de ezek csak azt fogják
bizonyítani, hogy nem régóta vagy földbérlő s hogy az igazi Olivarez
Benito papirjaival a zsebedben vagy másfél éve telepedtél le
Panatelában, élvezni rablott kincseidet s elfelejteni gyilkosságaid.
A vádlott csöndesen mosolygott, mint a ki bizonyos benne, hogy
ártatlanságának ki kell derülnie.
– Csak azt mondhatom, biró úr, hogy én Olivarez Benito vagyok, s hogy a
mióta megszülettem, soha se hagytam el a falumat.
Aztán körülnézett. Mintha már várta volna Ő Exczellencziáját.
Bizonyára nem ő volt az egyetlen ebben az óriás, bolthajtásos
csarnokban, a ki élénken érdeklődött az említett férfiú iránt. A
hallgatósággá lapult tanuk ijedt tekintete az elnöki emelvény üres
karos-székétől sűrűn futkározott a tárt ajtóig meg vissza, s ha bátrabb
lépés zaja hangzott a folyosó márvány-koczkáiról, minduntalan megmozdult
egy-egy könyök, oldalba lökdösni a szomszéd czimborát.
Ő Exczellencziája, Valladares báró, az államrendőrség feje s a kivételes
hivatású vészbiróság elnöke, épp olyan rettegett ember volt a Pyreneusok
vidékén, mint Zurita a maga nemében. A mily kegyetlenül bánt el Zurita a
gazdag utasokkal, s a kikre megharagudott, épp olyan irgalmatlanul
irtotta Valladares báró a Pyreneusok haramiáit. Örökös harczban állt
velök, s ez az embervadászat volt az egyetlen szenvedélye, a mámora, az
egész élete. Mintha valami kegyetlen gyönyörüséget talált volna a
banditák látásában, éjjel-nappal talpon volt, kopóival és vérebeivel,
hogy virulóvá tegye az akasztófákat. Vicente-ből Santiago-ig egész
kertje volt már ebből a dísznövényből. Tőrbe csalni, hurokra keríteni,
kiforgatni a beszédéből a szegénylegényt: ez volt a művészete; s nem
találhatott olyan zsiványt, a kiből ki ne tudta volna csikarni a
vallomást. De még több félelmet gerjesztett a kitartó szívósságával, a
melylyel folyton-folyvást a rablók nyomában volt. A golyó-üdvözlések
közepett, példátlan halál-megvetéssel járt utánok: a szerelmes jár így
egy szép boszorkány után. És ha a közhit Zuritában az alvilági országok
trónörökösét tisztelte, Valladares báró a nép száján még nagyobb rangot
kapott. A paraszt, mikor éjszakánkint elment a háza előtt, felpillantván
örökkön világos ablakaira, azt morogta: az Ördög ébren van! – s az öreg
asszonyok esküdöztek rá, hogy a báró nem alszik soha.
A nagy teremben mindenki érezte, hogy itt nemsokára méltó ellenfelek
fognak találkozni.
Azért, mikor a nyitott ablakokból hintó-robogás lármája hallatszott, s
immár bizonyos volt, hogy a hintó itt állapodott meg a palota előtt, a
termen halk moraj osont végig, a mely egy cseppet sem hizeleghetett a
vésztörvényszék vizsgálóbirájának.
Olivarez Benito nyugodt és mosolygós maradt; csak egy kicsit sebesebben
pislogott, mint azelőtt.
– Ő Exczellencziája!
Az ajtónálló félrelépett, s Valladares báró, két szuronyos zsandár
között, végig kopogott a mozaikon elefántcsont végü, hosszú fekete
botjával, a melynek intésére holttestek czifrázták az országutakat. Nem
nézett sehová, csak haladt egyenesen elnöki helye felé. Ott aztán kezet
fogott a vizsgálóbiróval, letette sapópáját, elhelyezkedett a
karosszékbe, s keresztbe fonva karját, ránézett a vádlottra. A két néma
zsandár leeresztett puskával állott meg mögötte.
– Ah, itt vagy végre, derék Olivarez Benito?!
Olivarez Benito szembe nézett a Pyreneusok rémével. Látszott rajta, hogy
ő is kiváncsi volt már erre a fekete ruhás úrra, a kinek annyiszor
hallotta a hírét.
Valladares báró szép növésü, magas ember volt; aczélos izmú, pompás szál
legény. Negyvenöt-ötven éves lehetett, de a járása nem árult volna el
többet huszonnyolcz esztendőnél. Hullámos fekete hajában meghuzódott
itt-ott egy-egy ezüstös szál is; símára borotvált arcza azonban friss
volt, mint egy fiatal emberé. Mély, zengő hangja remek tüdőre, s ép,
hatalmas, mindent kibíró szervezetre vallott. A madridi ifju gavallérok
rendes öltözetét viselte; csak inge mellfodrának pompás himzése s fekete
kabátján a Szent Lélek-rend gyémántos csillaga árulta el, hogy viselőjük
nem tartozik a tánczosnők és énekesnők frakkos pillangói közé.
– Exczellencziás uram – szólt Olivarez Benito – én egy rettenetes
tévedés áldozata vagyok.
És parasztos, jámbor körülményességgel kezdte részletezni, a mit előbb a
vizsgálóbirónak mondott. Hol a kalapjára, hol meg a padlózatra nézett,
de időnkint bátran fel-feltekintett a báróra is, mint a ki bizonyos
benne, hogy ugyanez az ember rövid idő multán így fog szólni hozzá:
»Derék Olivarez Benito, elhibáztuk a dolgot; sajnálom, hogy ilyen
kellemetlenséget okoztunk neked.«
A báró le nem vette róla a szemét. Eleinte szinte vad gyönyörüséggel
nézte a darócz-zekés embert, de aztán lassankint hideggé,
kifejezéstelenné vált szép vonásu arcza. És mintha Olivarez Benitonak az
előadása megingatta volna a föltevésében, koronkint helybenhagyólag
bólintgatott, és többször intett kezével az irnoknak, hogy mindezt
foglalja irásba. A vizsgálóbiró nem tudott hová lenni csodálkozásában.
– Hát, derék Olivarez Benito – szólt aztán, mikor a vádlott elhallgatott
– ha mindez igaz, nem lesz neked semmi bántódásod. El fogjuk hivatni a
tanuidat, s ha csakugyan azt fogják mondani, a mit állitasz, hogy mind
ismernek gyermekkorod óta, s hogy igazán soha se hagytad el a
szülőhelyedet, mi minden késedelem nélkül szabadon eresztünk.
A paraszt mosolygott.
– Hát hiszen nem is lehet az, hogy mást mondjanak, mint a mi igaz.
– Nem kételkedem benne – szólt a báró – hogy szóról szóra azt fogják
mondani mindannyian, a mit te mondtál, Olivarez Benito. Hanem, látod,
addig mégis csak itt kell maradnod. Ne félj, jól fognak veled bánni.
Gondoskodom róla, hogy csakúgy élj, mint otthon. Ételt, italt kapsz
bőven; kényes ember vagy, ne szenvedd meg, ha a vád, a melylyel
illetnek, hamis. Szép szobát adok; otthon se lakol szebben. Az ajtód meg
az ablakod előtt zsandárok lesznek ugyan, de nem fognak zajt csapni.
Csak ezt a kis vasat szenvedd el békességben.
Olivarez Benitonak felcsillant a szeme. Ha sorsát egyes-egyedül attól
teszik függővé, hogy miképpen fog vallani Panatela falu, akkor már jól
van minden. Csak egy dolog nyugtalanította: a báró tőr-élességü
tekintete, a mely nem hagyta el egy pillanatra sem. Így érezheti magát a
jaguár, mikor biztos magaslatán észreveszi, hogy még most is rajta a
kigyó szeme.