Meg volt írva, hogy ez az est kalandok estéje legyen.
Ahogy bekanyarodott az ő csöndes, sötét, máskor elhagyott utczájába,
megint egy társasággal került szembe. Jó hosszú sorban jöttek, párosan,
hármasan. Öregek és fiatalok vegyest; voltak köztük gyermekek is. Úri
népség, mely valami mulatságról térhetett haza.
Szokratesz bácsi tisztességtudóan letért a gyalogjáróról, hogy helyet
adjon a mellette elvonuló társaságnak, s a mint kilépett a kocsi-útra,
meglátott valamit, a miről aztán nem tudta levenni a szemét.
Azt látta meg, hogy az utolsó pár, egy fiatal férfi és egy fiatal nő,
nem úgy haladt előre, mint a többiek, a kik álmosan, fáradtan
bandukoltak elül, hanem mintha igenis sietnének egy Szokratesz bácsi
előtt ismeretlen állomás felé. Visszaélve azzal, hogy az elül ballagók
nem ügyeltek rájok, a sötétség leple alatt egy végtelen csókban
összeolvadva mentek előre. Oly szorosan összesimúlva mentek, hogy az
aszkétának kigyult az arcza; a férfi jobb karja a nő derekán, a nő bal
karja a férfi vállán. A nő látta a szemközt jövő alakot, de úgy nem
törődött ezzel az összetöpörödött kis emberrel, mint egy kutyával.
Szokratesz bácsi fel volt háborodva. Micsoda szemérmetlenség! Az utczán!
Férj és feleség nem lehetnek, vőlegény és menyasszony sem; a feleség és
a menyasszony nem volna ilyen szemérmetlen. Nem, ez a teremtés nem lehet
más, mint házasságtörő asszony. És mintha emlékezett volna rá, hogy az
elül bandukolók közt látott egy jó, buta arczot; az csak egy férj arcza
lehetett.
De megbotránkozásánál is nagyobb volt a felindulása. Ez tehát a
Szerelem, a kölcsönös, a mohó, a telhetetlen Szerelem!… Most először
látta szemtől-szembe a félelmetes, a bűnös, a gyötrelmek töviseivel
körülölelt, talán lealjasító, de mindenható Szerelmet!
Mert ezek aztán kívánták egymást, nem úgy, mint hajdan ő az ő vásárolt
csókjait! A szemérmetlenségük szinte kiabálta, mily rémségesen keveset
adnak ebben a pillanatban minden okosságra a világon! Micsoda pillanat
lehet most nekik ez a pillanat!…
S a hogy elhaladtak mellette, megállt és visszanézett rájok, mindaddig,
míg el nem tűntek a szeme elől az éjszaka czinkos sötétségében.
S a szíve egyszerre mélységes irígységgel és keserű bánattal telt meg.
Úgy rémlett neki, mintha ezek az emberek elvitték volna az egész
boldogságát, mintha ellopták volna előle a világ összes csókjait!
De hát vak volt eddig? Igen, vak, siket, nyomorult, hülye. Nem volt
ember, nem volt még állat se, csak egy boldogtalanságra alkotott,
szenvedni és nyöszörögni tudó, mozgó szerkezet. Mert nem tudta
megérteni, hogy a boldogsághoz több köze van az oktalanságoknak, mint a
bölcseségnek. És most már késő!
Lankadtan, megalázkodva, a fejét bágyadtan lecsüngesztve ment fel a
lépcsőjén, belökte magános czellájának ajtaját, ledobta Uhlandot a
legelső sarokba, fáradtan dőlt a székére, és csunya, vén arcza egyszerre
csak tele lett könynyel.
Így jár az ember, ha pünköst szombatján négy deczi bort iszik, mikor
csak háromhoz van szokva.