Az égi lámpagyujtogató már megkezdte munkáját, de azért Szokratesz bácsi
nem fordult vissza. Közel járt a Normafához, s az jutott eszébe, hogy ha
már dőzsöl, elmegy a garázdálkodás legvégső határáig. Fölmegy a
Normafához, megvárja az estét, s el fogja nézni, hogyan világosodik ki a
város az utczai lámpások ezer, zöldes fényű szemétől. Ha már benne van a
tobzódásban, hát legyen ez a mulatság »velenczei éj«.
Mialatt fölfelé baktatott a lejtőn, valami lárma csapta meg a fülét.
Mintha tíz ember beszélne, vihorászna s danolna egyszerre.
Csakugyan, mikor fölért, a fa tövében egy víg társaságot pillantott meg.
Urfiakat és hölgyeket, a kikről lerítt, hogy nem szoktak a templomba
járni s tán nem is voltak ott soha, legkevésbbé ezekkel az urfiakkal.
De csak egy pár pillanatig nézhette a jókedvű bandát, mert egy vöröshajú
leány, a ki egy kissé távolabb állott a társaságtól, s a ki valami
tréfás mutatványnak érhetett a végére, a hogy őt meglátta, feléje
szaladt, s egy vörös borral teli poharat tartva a kezében, rákiáltott:
– Hej, kis öreg, jöjjön, igyék velünk!
Szokratesz bácsi egy merész jobbra át-tal rohanvást menekült.
Keresztülvágott a tisztáson s nem gondolt többé velenczei éjre.
Hallotta a mögötte felhangzó kaczagást s egy pillanatig még mintha
tovább is látta volna a vöröshajú leány szemtelen mosolyát. Az arcza
égett és nemcsak a haragtól.
Ez a váratlan megrohanás nemcsak nagyon megijesztette, hanem meg is
zavarta egy kissé. Szokratesz bácsinak volt egy gyöngéje. Félt az
asszonytól, a mint némelyek félnek a kígyótól, a ráktól vagy a
denevértől.
Pedig édes kevés köze volt az asszonyhoz világéletében.
És mégis az asszony volt az ő örök ellensége. Az asszony, a ki nem
családi kép, mint például Kovácsné, hanem csak asszony, mint ez a
vöröshajú lány.
Úgy a távolból, tisztelte ő az egész asszonyi nemet, mint mindent, a mi
hozzá tartozik a fennálló rendhez. Tisztelte mint világfentartó erőt,
tisztelte az anyát, a hitvest; tisztelte a nőt mint családi emléket,
tisztelte a történelem nagy női alakjait. De az egyes példányt már nem
szerette az asszonyi nemből. A történelmen kívül nem szeretett
találkozni velök.
Nem is volt velük valami sok találkozása; gyűlölete az aszkéták, a
nélkülözők gyűlölete volt.
Csak elméletből ismerte őket, de rendületlenül hitt az elméletében. Az
asszony az örök veszedelem. A kártékony, de formás állat, mint az
egyházatya mondja. Az emberiség rosszabbik fele. A hiú, szívtelen,
gonosz és üres lelkű lény, a ki ellensége minden más asszonynak, de még
nagyobb ellensége a férfinak. A kinek csak egy számjegy vagy; egygyel
több, a kit meg kell hódítani. A ki mindent elkövet, hogy megbontsa az
elmédet, s a ki előtt nem számítasz többé, ha kész vagy a véredet adni
érte. A ki a legjobb esetben megkínoz, mindig megcsal, s ha nagyon erős
nem vagy, okvetetlenül megaláz magad előtt.
Valaha, régen, apró tűszúrásokkal összekarmolták Szokratesz bácsinak a
szívét. Elkeseredésében begubózta magát asszony-gyűlöletébe, s gubójából
nem lehetett kicsalni többet. Igaz, hogy nem is sokat fáradoztak rajta.
Soha sem ismert más szerelmet, csak a megvásárolhatót, a melytől
undorodott. A másiknak csak a gyötrődéseiről tudott. Néha, régebben,
álmodozott róla, hogy egyszer talán megházasodik, ha majd csodák
történnek, s egy mesebeli lény megjelenik előtte s azt fogja mondani,
hogy: »Jöttem érted!«… de eleinte még a csodát is hiába leste volna,
olyan nehezek voltak életének föltételei, utóbb pedig megriadt még a
gondolattól is, hogy el talál bukni s szomorú véget ér, mint Phoebus de
Châteaupert. Hogy átadja magát egy kiszámíthatatlan lénynek, a kiben
csak egy bizonyos: az asszonyiság, s a ki, meglehet, csupa gonoszság,
csupa álnok színeskedés, csupa ármány, számítás és hitványság?!… Soha!
De azért a formás állat koronkint meglátogatta álmait. És hiába követte
a _Francillon_beli Stanislas de Grandredon bölcs tanácsát: »Vásárold
meg!«, valami nyugtalanság mindig maradt a szívében, a hányszor csak rá
gondolt erre az örök ellenségre, a kinek csak áldozata lehetsz, s a kit
rossz nem ismerni, de még rosszabb szeretni.
Szokratesz bácsi bölcs ember volt, s a két rossz közül a kisebbiket
választotta. Mégis szép az élet, ha az ember le tud mondani. A
boldogságunk az okosságunktól függ; a titka az, hogy ne legyenek
kívánságaink.
A részeg ember mindig meg van elégedve magával. Szokratesz bácsi soha
sem érezte magát oly kemény legénynek, mint ezen a pünköst előtti estén,
a melyet négy deczi bor tett sokáig emlékezetessé.
Hanem azért, visszatérőben, folyton a fejében járt ez a vöröshajú lány,
a szemtelen mosolyával.