Ez a tobzódás már esztendők óta a legfőbbik gyönyörűsége volt Szokratesz
bácsinak. Vasárnap és hétfőn a rokonság ült Kovácsnál, de ünnep előtt
való nap a két öreg czimbora együtt emlékezett régiekről.
Kovácsot már régen nyugalmazták. És attól fogva, hogy nyugalmazták,
elkezdett egészséges lenni. Abból, a mit a gázgyárban összekuporgatott,
vett magának egy vityillót a városmajorban, s ott, mint Philemon, a
csöndes szemlélődésnek éldegélt öreg Baucis-ával. Az udvarában volt egy
vén eperfa; ez alatt a vén eperfa alatt felterítettek reggel, délben,
este, s eltanakodtak órákig, hogy holnap mit fognak ebédelni. Ebből
állott az életük. Kovács és Szokratesz bácsi úgy találták, hogy a vén
eperfa fölér a ravennai olajerdőkkel; a mocskos kis udvar Szedükiám-nak,
a périk bűbájos városának tűnt fel előttük, s Szokratesz bácsi már
kinézte magának a szomszéd udvart, arra az időre, a mikor majd őt is
nyugalmazni fogják.
Ilyenkor, mikor összejöttek, az öreg Lottika paprikás csirkét
csináltatott; ez a paprikás csirke oly bizonyos volt, mint maga a halál.
És egyebekben is meglehetősen ugyanaz volt a mulatságuk. Mindig
letárgyalták a lánczhíd egész szerkezetét, és Pest bombáztatását, a mit
nem látott egyikük sem; mindig megemlékeztek arról az időről, mikor
Gajzágó Titusz még lovon járt be a gázgyárba, s mindig megittak három
deczi fehér bort, melynek az erényeit negyedóránkint ujra meg ujra
magasztalgatták. Végezetül aztán dominózni szoktak; Kovács elvesztett
tiz vagy tizenkét krajczárt, hét órakor Szokratesz bácsi hazament, s
este, kilencz óra tájban, az öreg Lottika kijelentette, hogy Kovács be
van csípve.
Szokratesz bácsi pedig, haza érkezvén sötét kis udvari szobájába,
ugyanebben az időtájban azzal feküdt le, hogy: »Mégis csak szép az
élet«.
Véletlenül, az említett pünköst délután, Kovács is, Szokratesz bácsi is
négy-négy deczit találtak meginni. Ez a mértéktelenkedés nem maradt
súlyos következések nélkül. Mert mig egyfelül az öreg Lottika este
kilencz óra tájban úgy találta, hogy Kovács meg van bolondulva,
másfelül, pár perczczel azután, hogy elbúcsúzott Kovácséktól, Szokratesz
bácsinak a fejében – ebben a máskor oly nyugodt fejben! – egy vakmerő
kirugás eszméje fogamzott meg.
Elhatározta ugyanis, hogy ez egyszer ki fogja élvezni az arany
szabadságot, elsétál a zugligetbe, hogy onnan, kivételes pazarlással, a
közúti vasúton robogjon haza.