Pünköst szombatján, a hogy a delet elharangozták, Szokratesz bácsi
lecsapta a pennáját, árván hagyott egy gyönyörűen pingált nagy _Q_-t,
levetette a hivatali lebernyegét s elkezdte kefélgetni az ünneplő
kabátját. A gázgyári Adoniszok, a »csűr«-nek nevezett hivatalszoba másik
végéről vigyorogva nézték, miközben czigarettát gyömöszöltek maguknak, s
egy kis irodai elméskedéssel tették könnyebbé keserves robotjukat.
– Az öreg megint tobzódni megy, mert nagyon csiszorálja Uhlandot.
A fent tisztelt ruhadarab, mely állítólag Uhland névre hallgatott volna,
állandó czélpontja volt a gázgyári fiatalság szellemi röppentyűinek.
Pedig szebb és nevezetesebb kabátot nem ismert a gázgyár egész
története; a bécsi _Krach_ idejében lengyel grófok viseltek ilyet.
Eredetileg mogyorószínű lehetett, de utóbb patinát kapott s
gesztenyebarnára szivódott ki; merész szabása letűnt aranykorszakokról
regélt. Szép volt, mint egy szép rom, de nemcsak szép, hanem láthatóan
érdemes és tiszteletreméltó is. Szokratesz bácsi soha se dicsekedhetett
hívebb baráttal ennél a kabátnál. Együtt, egyszerre lépték át a gázgyár
küszöbét először, s minden valószínűség arra vallott, hogy együtt s
egyszerre fognak kivonulni onnan utóljára is, majd ha mind a ketten
nyugalomba mennek. Sőt mintha Uhland valamivel tartósabb lett volna,
mint a gazdája… Hanem, hogy az Uhland név mért ragadt rá, annak nyoma
veszett még a történelem előtti időkben. A gázgyári gyerekek örökségbe
kapták ezt az elmésséget az elődeiktől. Valami romantikus szomorúság
borongott a szép multú kabáton, de a kik ezt a jellemvonást először
észrevették, azok már régóta komoly urakká váltak s jó ideje odafenn
ülnek az igazgatósági szobákban.
Szokratesz bácsi, magára öltvén lényének kiegészítőjét, oda fordult a
fiatal Lithvayhoz:
– Főnök úr, kegyes engedelmével, délután nem jönnék be a hivatalba. A
városmajorba megyek, ebédre, Kovácshoz.
Mintha csak azt az örvendetes ujságot mondta volna, hogy:
»St.-Maurice-ba megyek, Rothschild barátomhoz«.
– Tudom, Szokratesz bácsi, tudom. Csak tessék – szólt a fiatal Lithvay
azzal a leereszkedő jóakarattal, melyet a hivatali erények legfőbb
jutalmául szoktak tekinteni. – Annak, a ki évtizedeken át csak a sátoros
ünnepek előtti délutánokat kéri szabadságul, fölösleges az ilyet
kérdezni. Elég bejelenteni. Lássa, ezek nem kérdeznek.
A gázgyári gyerekekre czélzott, a kik rendre szökdöstek ki a »csűr«
másik ajtaján, hanczúzni a munkásleányokkal.
– Örökkön a szoknyán jár az eszük – dörmögte Szokratesz bácsi.
Szerette volna hozzátenni, hogy nem érti az igazgatóságot, mért rakja
tele a hivatalt ilyen éretlen gyerkőczökkel, a kik nem tudnak se
összeadni, se kivonni, csak kutyálkodni az igazgató úr szobalányaival,
de hivatalos tiszteletből a feljebbvalója iránt, elnyelte az
észrevételét. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Még csúfolódásnak vehetné a
főnök úr.
Nem birálgatta tehát a dolgok rendjét, hanem boldog ünnepeket kívánt a
főnök úrnak, valamint a két Adonisznak is.
– Boldog ünnepeket, Szokratesz bácsi – búcsúztak el tőle az Adoniszok az
ismert hivatalos nyájassággal, melynek megvan az az aromája, hogy: »Ó,
mily öröm, hogy két napig nem látjuk egymást!«
Szokratesz bácsi nem gyűlölte a hivatalát, mint ezek a léha ficsurok, de
most az egyszer mégis sietett. Egy órára volt hivatalos; gyalogszerrel
járva, éppen hogy el nem késik. Hanem a kapualjban feltartóztatták.
Gombay Berczi tudniillik utána sompolygott s elfogta nagy suttogva:
– Kedves Szokratesz bácsi, az Isten áldja meg, kölcsönözzön még öt
forintot. Elsején megadom, bizony isten. Megigértem a kis lánynak, hogy
elviszem Kőbányára, a veterán-bálba, és nincs egy krajczárom se. Ha nem
segít rajtam, fucscs az egész ünnep, s becses törvénytelen nőm kivájja a
szemem.
A szemtelen oly kedvesen tudott koldulni, hogy lehetetlen volt tőle
megtagadni az örök öt forintot.
– Ebből se lesz soha semmi – mormogta magában Szokratesz bácsi, miután
fölsegélte a Gombay-családot s megindult útjára. – Tönkre teszi a
szoknya. Nyakig van az adósságban s mégse tud okosabb dologra gondolni,
mint a veterán-bálra. És egyik olyan, mint a másik; mind egy húron
pendülnek. Igazán nem értem őket.