A reggeli lapok gyászkeretben hozták Gáthy Aurél halálának a hírét.
Hortense végigolvasta a hosszú nekrológokat, s rajta volt, hogy lelke
szüntelenül ezzel az emberrel foglalkozzék, a kiről csak akkor tudta
meg, hogy minő kötelék fűzte hozzá, mikor immár elköltözik. Be akarta
vésni emlékezetébe a hangját, az alakját, a legjelentéktelenebb
mondásait is.
Ó, milyen kevésről tudott az emlékezete! »Jól van ön, Hortense?« –
»Nagyon örülök rajta, hogy jól van.« – »Ne viselje, Hortense, azt a
kalapot; ízléstelen.« – »Mit hozzak önnek Párisból, kis Hortense?«
Még azok voltak a leggyöngédebb szavai, a melyeket a halálos ágyán
mondott neki. És ezek is hogy hangzottak! »Ne felejtse el, hogy önt
sokan szeretik…« Mintha az lett volna e szavak mögött: »Mindig arra
gondoljon, hogy önben az öt százados Gáthy-család kék vére folydogál!«…
Aztán hálátlansággal, lelketlenséggel vádolta magát. Ellágyult arra a
gondolatra, mily rosszul eshetett neki, hogy soha se szólhatott hozzá,
úgy, mint apa szól a leányához, csak mint egy házibarát, a kiről tudják,
hogy az érzelgés nem természete. Azért mennyi mély érzés lakhatott
benne! Azért bizonyára nagyon szerette őt, ha a szeretete néma volt is!
És erőltette az emlékezetét, hogy gyerekkorában, mikor nem ügyelt rá,
mily elérzékenyült szemmel nézhetett rá ez az ember, az apja, az igazi?!
Bizonyosan számtalanszor a térdére ültette és játszott vele. Bizonyosan
sokszor megsimogatta a haját s megcsókolgatta az orczáját. Bizonyosan
szeliden feddette meg, hogyha rossz volt, s ilyenformán szólhatott
hozzá: »Édes kis Hortense, legyen jó, mert magát nagyon szeretik!« Mit
is mondhatott volna egyebet, szegény?!
De nem emlékezett semmire!
És minél többet gondolt a gyerekkorára, annál gyakrabban jutott eszébe,
akarata ellenére, az a másik, az a fehér szakállu idegen úr, a kinek
mindig ragyog a szeme s mindig kitárul a két karja, ha őt látja, s a
kinek a hangja most is a fülében cseng: »Drága kis Hortense-om!« Ó, arra
már emlékezett, hogy ez mennyit szorongatta az ölében, mennyit játszott
vele bujósdit, hányszor simogatta, csókolgatta! Ennek még a kabátja
gombjaira is emlékezett. Ez bezzeg nem törődött vele, ha a szép, nyugodt
mama nevette az áradozásaiért, s szidta, hogy kényezteti a gyerekeket!
»Drága kis jószágom!«… »Aranyos kis pillangóm!«… »Édes kicsi lányom!«
Mert ez a jóságos arczu, fehér szakállu ember nem tudta, nem sejti, hogy
őt nyomorultul meglopták s hogy az »édes kicsi lányom« csak egy hitvány
kakukfiók!
Hiába kereste régi emlékei között »az igazi«-t, mindig ezt a másikat
találta meg helyette. Arra akart gondolni, hogy amaz milyen szép,
délczeg gavallér volt, de minduntalan a gyerekszoba elevenedett meg
előtte, s a gyerekszobában mindig ezt a másikat látta, a nehézkes
járásut, a fehér szakállut. A gyerekszobáról eszébe jutott egy nagyon
mulatságos est. A szép mama bálba ment. A négy gyereknek be volt kötve a
torka; nem volt szabad a szobából még csak kikukkanni sem. A papa nem
bízott a cselédekben s ott maradt velök. Medvét játszottak. A papa volt
a medve, Hortense a medvetánczoltató, a többiek a közönség. Ekkor állott
elő Hortense a legelső elmés mondásával. A mint a medve, nem valami
félelmetesen dörmögve, négykézláb fel s alá botorkált a szobában, kis
gazdája megállt előtte s így szólt: »De papa, hisz te jeges medve vagy!«
– »Mért?« – »Mert fehér a szakállad.« Ezt az emlékezetes ötletet a kis,
de hálás közönség óriási derültséggel fogadta. Hortense úgy örült ennek
a sikernek, mint később annak a hatásnak, melyet a családi körnél jóval
nagyobb társaságokban a legszerencsésebb megjegyzéseivel, a legjobb
ötleteivel ért el, – s a gyerekek még sokáig úgy hivták a papát, hogy:
»Te kedves kis jeges medve!«
És a svábhegyi nagy vigasságok! A kirándulások a szamárháton, meg a papa
meséi, a melyeknek mindig elfelejtette a végét, a miért aztán
kinevették. Ezeket a nagy mulatságokat egyszer egy kis ijedtség zavarta
meg. Hortense leesett a hintáról. A papa, a ki a verandán fürészelt,
mikor látta, hogy a lánya elereszti az egyik kötelet s bukik, leugrott a
verandáról és hozzá rohant. Hortense-nak nem esett baja, hanem a papának
három hétig borogatni kellett a lábát.
Ez az ijedtség egy másikra s még nagyobbra emlékeztette, gyerekkora
legnagyobb rémületére.
Akkor már tiz-tizenegy éves lehetett. Gyönyörü, verőfényes délelőtt
Triesztből Miramaréba mentek csolnakon, ő, a papa, meg egy
evezős-legény. Hirtelen szél kerekedett. A hullámok haragosan kezdték
püfölni a csolnakot, az evezős-legény egyre sűrűbben nézegetett
jobbra-balra s egyszerre egy kis habfodor becsapott a csolnakba.
Hortense halálosan megrémült. A papa nevetett, de Hortense érezte, hogy
apjának a karja erősebben szorítja magához. Mintha még most is érezte
volna ennek a karnak a melegét… »Ó, papa, nagyon, nagyon félek!«
Megsimogatta az orczáját és azt mondta: »Édes kis lányom, ha velem vagy
a mamával vagy, ne félj te semmitől. Csak el ne mozdulj mellőlünk s
mindig a szemünk előtt légy!« És nem félt többet, mintha az isten ült
volna a csolnakban.
Majd megint egész kicsi leánynak látta magát, Berchtesgadenban, mikor
megindultak a papával, a királyné virágát keresni. Találtak is eleget,
de a fehér virágok mind szép magasan csücsültek, s Hortensenak mindig
épp az kellett, a melyik a legmagasabban ült. »Papa, mászsz fel azért, a
melyik ott fenn, fenn, egészen fenn van!« Már akkor is csak a
legnehezebben elérhető kellett neki, s már akkor is nagy zsarnok tudott
lenni. A hosszu, ősz ember nem sajnálta a fáradságot, s felmászott vagy
húszszor, a hányszor, a kis lánya rendelte. A mama aztán összeszidta
őket, mind a kettőjüket, mikor beállítottak hozzá, nagy diadallal.
»Magának több esze lehetett volna.«
A kinek több esze lehetett volna, az mindig a papa volt.
Ő volt mindig, a kinek több esze lehetett volna, és ő volt, a ki ott
volt mindenütt, a hová csak visszavitte az emlékezete. A multnak egész
sereg derűs képe elevenedett meg Hortense előtt, és ezeknek a képeknek
kivétel nélkül a nehézkes járású, hosszú, ősz szakállu »másik« volt a
főalakja. Ő volt az, a ki nem riogatta el, mikor nagykomolyan
kopogtatott a dolgozó szobája ajtaján: »Papa, hogyan kereszteljem el a
szőke babámat?« – ő volt a titkos szállítója mindannak, a mit a mama
haszontalanságoknak bélyegzett, s ő volt az örök védőügyvéd, mikor
fegyelmi eljárások komor előjelei tették borússá a látóhatárt. És most
is, csak őt találja itt, mikor elbujva kis szobájába, siratja azt, hogy
született! Ezeken az apróságokon, a mik itt hevernek előtte, mindenütt
az ő öreges írása: »Hortense-omnak«, »Hortense-omnak«, és megint csak
»Hortense-omnak.«
Hortense-omnak! Ó, szegény ember, a ki nem is álmodod, hogy Hortense-od
egy nyomorult tolvaj, a ki lopja a szeretetedet!